Beszélgetés Máté Richárd református lelkésszel - Az Úr az én pásztorom

Máté Richárd, az Izsnyétei Református Egyházközség lelkipásztorának életét már gyermekkorától a hit, Isten gondviselése határozta meg.

Egy lelkész hivatása igazán nemes, ám talán a legnehezebb feladat. Isten igéjének hirdetése mellett a próbák idején is a közösség megtartását kell szolgálnia. A hívek számítanak rá, bíznak benne, megfogadják útmutatását. Máté Richárd, az Izsnyétei Református Egyházközség lelkipásztorának életét már gyermekkorától a hit, Isten gondviselése határozta meg. Vallja: egy lelkész felelősséggel tartozik gyülekezete iránt. Ismerjük meg őt!

– Mit tudhatunk önről?

– Dercenben születtem. Tanulmányaimat a helyi általános iskolában kezdtem, majd a Nagyberegi Református Líceumban érettségiztem. A hit csíráját nagymamám ültette el bennem, aki istentiszteleti alkalmakra vitt magával, majd a derceni gyülekezet ifi alkalmain még inkább erősödött bennem az a tudat, hogy ezt az utat kell járnom, a nagyberegi líceum pedig megadta azt a biztos alapot, mellyel el tudtam indulni ezen az úton. Érettségi után felvételt nyertem a Debreceni Református Hittudományi Egyetemre, melyet 2013-ban fejeztem be, azóta itthon szolgálok.

– Tanulmányai után automatikus volt a hazatérés?

– Magyarországra úgy indultam el, hogy tudtam, a tanulmányok befejezte után hazajövök. Nálam soha nem volt ez kérdés. Az egyetem befejezése előtt engem és Laskoti Zoltán barátomat megkerestek azzal a felajánlással, hogy maradhatunk Magyarországon. Ő egy évet még ott töltött, én viszont hazajöttem. Bár már akkoriban körvonalazódtak országunkban a mára kiterebélyesedő konfliktus első mozzanatai, számomra ma sem kérdés, hogy jó helyen vagyok itthon.

– Hogyan élte meg a felszentelését?

– Egy út minden lépésének megvan a maga szépsége – úgy a tanulmányoknak, mint akár a vizsgáknak is. A felszentelés pedig egy fontos momentum a lelkészek életében. Addig a pontig felügyelő lelkészek mellett vagyunk, akik igazgatnak minket, a felszentelés után pedig már súlya van mindennek, amit teszünk. Emlékszem, az öröm mellett azt éreztem, hogy ez nagy felelősséggel is jár, az Úr szavát kell közvetítenem minden cselekedetemmel.

– Ma pedig már egy közösség vezetőjeként szolgál.

– Elsőként szülőfalumba, Dercenbe kerültem Zsukovszky Miklós esperes mellé segédlelkésznek. Egy évet töltöttem ott, majd 2014-ben Izsnyétére helyeztek, azonban a derceni közösség életében ma is aktívan részt veszek. Hálás vagyok, hogy mindkét helyen feladatokat és munkatársakat kaptam. Hála Istennek, az új helyen való beilleszkedés zökkenőmentesen alakult, egy igazán összetartó közösség tagja lehetek.

– Milyen programokkal, közösségi alkalmakkal tudja összefogni a híveket?

– Az istentiszteletek, bibliaórák szerves részét képezik gyülekezeti életünknek. A felnőttek körében elindítottuk a fiatal házasok bibliaóráját, igyekszünk megtartani a házasság hetét vagy a házaspárok vasárnapját – ezek jó alkalmak arra, hogy a párok közösen tudjanak épülni, emellett akadnak olyan személyek is, akik egy-egy alkalom résztvevőiből a gyülekezeti élet szervezőjévé váltak. Ez egy áldásos szolgálat. Mindezek mellett minden évben megrendezzük az egyetemes imahetet, a presbiterek bibliaóráját vagy más, közösségi alkalmakat. A fiatalokat örömhír klubokkal, ifi alkalmakkal szólítjuk meg. Nem könnyű lekötni a mai fiatalság figyelmét, hisz sok minden van, ami elvonhatja őket az Úr szavától, de igyekszünk megközelíteni őket a saját világlátásukon keresztül, hogy érezhessék: Istennek gondja van rájuk is. A koronavírus időszakában, amikor nem lehettünk együtt, egy kezdeményezést indítottam – a templomot körülvevő kerítésre aggattam bibliai idézeteket, melyek megerősítenek minket a nehéz helyzetekben. Különösképp jó volt azt látni, hogy a lakosok várták és tovább vitték ezeket a lelkileg tápláló üzeneteket.

– Nem mindennapi éveket tudhatunk magunk mögött. Mit tud tanácsolni a jövőre nézve?

– Tényleg nagyon nehéz évek vannak mögöttünk, és sajnos a jövő is bizonytalan. A koronavírus előtt megvolt egy rendszeresség a gyülekezetünk életében – alkalmak, szolgálattevők tekintetében, mindenki ismerte és lelkiismeretesen végezte a munkáját. Majd ez felborult. Otthonainkba kényszerültünk. Igyekeztünk minden alkalmat megtartani az online térben, de ez nem pótolja a személyes kapcsolatokat. Nem volt könnyű, de átvészeltük, a szigorú szabályok végre enyhülni kezdtek, és amikor már úgy látszott, hogy kezdünk kilábalni belőle, kitört a háború. Ez még nagyobb nehézségekkel, bizonytalansággal, félelemmel tölti el az emberek szívét. Ilyenkor nagy szükség van a lelkészre. Még fokozottabban szükség van az emberi kapcsolatokra, a beszélgetésekre, mi pedig biztatjuk őket, hogy igaz hittel forduljanak az Úrhoz.

– Meséljen a családjáról!

– Szüleim és a párom mindig mindenben támogatnak. Hálás is vagyok értük. Feleségemmel egy hároméves kisfiú boldog szülei vagyunk, ő a szemünk fénye. Bár a pihenésre nem sok időnk jut, ami adatik, azt próbáljuk családiasan eltölteni, minőségi időt együtt lenni.

– Mit jelent önnek a hivatása?

– Ha egy szóval kellene kifejezni, akkor felelősséget. Mint említettem, a felszentelésem volt az a pillanat, amikor is éreztem a döntésem súlyát, azt, hogy nekem felelősségem van a gyülekezetem iránt. A szavaimmal, a tetteimmel Istent szolgálom, Őt hirdetem, ezt nem téveszthetem szem elől. Számomra az a legfontosabb, hogy az Ő útmutatása szerint éljek.

Kurmay Anita

karpatinfo.net