Kárpátaljai reformátusok az egységnapon

A hála és a remény örömteli érzésével és a bizonytalanság terhével tértek haza az egységnapról a kárpátaljai református gyülekezetek tagjai. Évek óta nem látott rokonok, testvérek, unokatestvérek találkozhattak Debrecenben, családok és régi barátok ölelhették hosszú idő után újra meg egymást. A háború kitörése óta a Kárpátalján szolgáló lelkipásztorok között is sokan vannak, akik most először kaptak kiutazási engedélyt. Ötvös Károly forgolányi és Homoki Tibor fertősalmási lelkipásztort kérdeztük arról, hogy élték meg a múlt hétvégi ünnepet.

Noha csak húszperces autóútra van a kárpátaljai Forgolány a magyar határtól, sokaknak leírhatatlan örömet okozott az, hogy egy napra átkelhettek a háborús országból Magyarországra, a világ reformátusainak legnagyobb találkozójára, a magyar református egységnapra. A kárpátaljai gyülekezeteknek ez nem csak egy kellemes kirándulást jelentett: felemelő, egyszersmind fájdalmas élmény volt a rég látott rokonokkal, családtagokkal, barátokkal, ismerősökkel találkozni. Jól mutatja ezt az is, hogy valószínűleg a külhoni területek közül innen érkeztek a legtöbben. Több mint hatszázan keltek útra buszokkal, autókkal a különböző járásokból, hogy a cívisvárosban együtt ünnepeljenek. A Kárpátalja szigeten most kevesebb településnévvel ellátott táblát lehetett látni, valahogy ez most nem volt olyan fontos, vagy nem volt rá erő és energia – állapítja meg Ötvös Károly, Forgolány lelkipásztora, aki 2006 óta szolgál a gyülekezetben. – Rossz az, hogy a világ még mindig fegyverekkel akarja megoldani a békét – mondja sóhajtva, nehéz helyzetükre utalva. – Másképp látja a helyzetét az, aki tud mozogni, akinek esetleg haszna van mindebből, és másképp, aki elszenvedi a következményeket – teszi hozzá. Forgolánynak nagy, csaknem négyszázötven hívet befogadni képes református temploma van, a kétezres évekig ez volt az egyetlen templom a településen. A háború előtt még hétszáz lakosú faluban jelenleg körülbelül négyszázan élnek, nagy részük szerepel a gyülekezet névjegyzékében, még olyan testvérek is, akik ugyan elmenekültek, de ragaszkodnak nevük jegyzékben tartásához. – Az élet azért megy tovább. A presbiterek nemrég körbekaszálták a templomkertet: ez bizony az élni akarás jele Forgolányban – jegyzi meg a sokat látott lelkipásztor, hozzátéve, hogy az ukrán hatóságok rendszeresen járőröznek a településen, és voltak, akiknek menniük kellett – avat be a mindennapjaikba a lelkipásztor. A háború kitörése előtt épp kezdett gyarapodni a népesség, több nagycsaládos lett a faluban. – Örültem, amikor a régi házakra felrakták az új tetőket. De aztán a kialakult helyzet miatt elkezdődött az elvándorlás – meséli Ötvös Károly. – A vasárnapi istentiszteletre azért eljön, aki tud, ötvenen-hatvanan is vagyunk, köztünk legalább tíz gyermek – összegzi a tiszteletes.

A református egységnap alkalmából tizenhárman utaztak Debrecenbe a faluból, mindössze egy idős bácsi és egy kisfiú tudott a nőkkel jönni. A lelkész maga is csak azért kapott erre engedélyt, mert nagycsaládos és kiskorú gyermekeket is nevel. Mint mondja, szerencsére elfogadták a kérvényét, aminek köszönhetően augusztusig szabadon járhat át a határon, nem így a múlt évben, amikor erre nem volt lehetősége. – Ezért is hatódtam meg, amikor azt énekeltük, hogy „Az úr csodásan működik…”. Jó volt olyan lelkészekkel találkozni, akik szintén szintén kaptak egyszeri kiutazásra lehetőséget, hiszen sokaknak még ennyi sem volt eddig – részletezi a nehézségeket Ötvös Károly. A lelkipásztort megnyugvással töltötte el Steinbach József püspök igehirdetése, amely azt üzente, hogy minden nehézség ellenére Istennek még van népe, amely vágyik rá, magasztalni és dicsőíteni akarja őt. – Köszönjük a bátorítást, amit kaptunk, és a fogadtatást is. Ráköszöntem három rendőrre, hogy áldás, békesség, és már az is jó érzés volt, hogy visszaköszöntek – mesél az élményeiről.

A tiszteletesnek ezen a napon sikerült összefutnia hajdani sárospataki főiskolai társaival, ahogy a rég nem látott rokonaival és a Romániában élő református testvérekkel is. Persze a legszomorúbb pillanatok azok, amikor egy család újra találkozhat a családfővel Magyarországon, és a férj visszaengedi a családját haza, de ő nem mehet velük. – Ezért imádkozunk minden hétfőn az imaközösségünkben, hogy minél előbb béke legyen. Megjárva a fárasztó, hosszú utat, elengedve az itteniek kezét, azért jó az embernek az otthonába visszatérni – zárja gondolatait Ötvös Károly, aki nem kér a nagytiszteletű úr megszólításból, mert, mint megjegyzi, 2023 óta mindenkinek azt mondja: „Nem vagyok úr, csak szolga. Azzal van a baj, amikor az emberek urakat játszanak, miközben csak egy drága urunk van, az Úristen.”

Homoki Tibor lelkipásztor és gyülekezete Fertősalmásról érkezett Debrecenbe. Szerencsés helyzetben voltak, mert nemrég nyílt meg a nagypaládi határátkelő, ami jelentősen megkönnyítette az utazásukat: kisbuszokkal, személyautókkal jöttek, ki hogyan tudott. Amikor megérkeztek Debrecen belvárosába és leparkoltak a nagytemplomhoz közeli utcákban, már zajlottak az események. A hatalmas tömeg látványa mélyen megérintette a kárpátaljai közösséget. – Megható volt, hogy ennyi református gyűlt össze. Családok, közösségek, idősek, fiatalok. A színpadhoz közel találtunk helyet, éppen akkor ért véget a nőszövetségi alkalom a nagytemplomban, és a főszínpadon már folyt a rendezvénysorozat – idézi fel az ott látottakat a lelkipásztor.

Az Erdélyből, a Partiumból, a Felvidékről és Délvidékről érkező csoportok zászlóinak látványa tovább erősítette az összetartozás érzését. A fertősalmásiakat az motiválta a leginkább az útra kelésre, hogy megmutassák, ők is a Kárpát-medencei református közösség tagjai. – Kárpátaljáról jövünk, de ugyanazt a hitet éljük meg, ugyanazt az Istent dicsérjük, mint a többiek. Ez volt a fő indíték: jelen lenni, képviselni a közösségünket – nyomatékosítja Homoki Tibor. Hatalmas élmény volt számukra a kárpátaljai találkozási pont a debreceni Nádor téren, ahol rengeteg baráttal, rokonnal találkoztak. – Volt, aki már régóta Magyarországon él, mások épp Kárpátaljáról érkeztek. Ezek a találkozások szavakkal alig leírhatók: volt, akit évek óta nem láttam, és most ott állt előttem. Isten külön ajándéka volt ez a nap – emlékezik vissza a lelkész.

Ahogy a legtöbb kárpátaljai településről, Fertősalmásról is az idősek képviselték nagyobb számban a közösséget, de azért a húszas-harmincas korosztályból is sokan voltak. A fiatalok főként ifjúsági csoportokkal érkeztek, amelyek még hisznek abban, hogy az ilyen alkalmaknak ereje van. – Egyszerű, tiszta lelki énekeket énekeltünk, a háború árnyékában is az Urat dicsérve. Ez a kontraszt szimbolikus volt, mert hiába változnak az idők, Isten a nyomorúság idején is ugyanaz – számol be a legszebb pillanatokról a tiszteletes. A másik legfontosabb emléke a szabadtéri úrvacsora volt, amikor több ezren járultak az Úr színe elé. – Ott állni azzal a rengeteg emberrel, a Kossuth téren, és együtt venni az úrvacsorát... ez valami egészen különleges volt. Egy időben, egy lélekben, egy hitben. Soha nem fogom elfelejteni – vallja meg a lelkipásztor.

A fertősalmási közösség tagjai is sok standhoz ellátogattak, Homoki Tibor a Magyar Református Szeretetszolgálat sátránál tudott hosszabban beszélgetni a munkatársakkal. – Mindig ott vannak, ahol szükség van rájuk – állapítja meg róluk zárásként a lelkipásztor.

Emesz Lilla/Zán-Fábián Balázs

reformatus.hu