„Ne fáradjatok meg a jónak cselekvésében” – Lelkésztovábbképző alkalom Nagydobronyban

A lelkipásztori szolgálat – akárcsak maga az emberi élet – folyamatosan változó környezetben zajlik, és a lelkésznek is újra meg újra meg kell találnia, hogyan tud a legjobban válaszolni a kor és a gyülekezet kihívásaira. Ennek céljából szervezett továbbképzést az Ungi Református Egyházmegye a Kárpátaljai Református Egyházkerület (KRE) papjai számára, hogy a szolgálatban álló lelkipásztorok megújíthassák tudásukat, elmélyíthessék hitüket, és megerősödjenek hivatásukban.

A nagydobronyi Magyar Ház adott otthont annak a képzési alkalomnak, amelyen nemcsak az Ungi, hanem a Beregi és Máramaros-Ugocsai Református Egyházmegyék lelkipásztorai is részt vettek. Az eseményt a házigazda, Kolozsy András, az Ungi Református Egyházmegye esperese, a Nagydobronyi Református Egyházközség lelkipásztora nyitotta meg, aki elmondta, régi tervük vált valóra ennek az alkalomnak a megszervezésével.

– Miénk a KRE legkisebb egyházmegyéje, ugyanis 18 lelkészi jellegű szolgálattevő tartozik hozzánk, akik 24 magyar református gyülekezetet látnak el. Közösen született meg annak ötlete, hogy szervezzünk egy képzési alkalmat, hogy fejlődhessünk mi magunk, és ezáltal gyülekezeteink is. Olyan témákkal akartunk foglalkozni, amelyek foglalkoztatnak bennünket, így a mostani alkalom témája „Helytállás és hűség a válságban – egyház és közösség Kárpátaján háborús időkben”.

Ebben élünk már lassan négy éve és ezt az időszakot nemcsak túlélni szeretnénk, hanem Istennek tetszően helytállni, mert hisszük, hogy az Úr a válságokon keresztül is tud építeni, formálni bennünket – fogalmazott az esperes.

Ezt követően Zán-Fábián Sándor, a KRE püspöke tartott áhítatot, melynek középpontjában Pál apostol szavai álltak: „Ne fáradjatok meg a jónak cselekvésében.”

– A háború nehézségei mindannyiunktól többletenergiát követelnek, és mindenki vállára plusz terhet raknak. Ilyen körülmények között az ember könnyen érezheti úgy, hogy elfáradt – különösen akkor, ha azt látja, hogy a jóságnak, az áldozathozatalnak mintha nem lenne látható eredménye. Egyre többen érzik úgy, hogy hiábavaló jót tenni egy olyan világban, ahol valaki életeket olt ki, más pedig csendben próbál segíteni. Ez a lelki teher a papságot, a hitoktatókat és a lelkészi kart is próbára teszi. Emiatt tudatosan arra kell törekednünk, hogy ne fáradjunk el. Tudnunk kell, honnan meríthetünk erőt. Ez a mai alkalom is erről szól: a plusz feladatokhoz plusz erőre van szükség. Ahogyan a test is elfárad, ha nincs elég energiája, úgy a lélek is kimerül, ha nem kap megfelelő lelki táplálékot.

Amikor az ember lelkileg erősödik, akkor kap olyan energiát, amely biztosítja az erőt az előttünk álló úthoz. A lelki táplálékot pedig a mennyei Atyánktól kapjuk.

Különösen most, amikor szinte minden családból hiányzik valaki – a háború, az elmenekülés vagy a frontszolgálat miatt –, érezzük, hogy többekért kell helytállnunk. Szükségünk van a lelki támaszra, egymás megerősítésére.

Délelőtt Majnek Antal, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye nyugalmazott püspöke tartott előadást. A püspök atya személyes tanúságtételt tett és többek között mesélt Kárpátaljára vezető útjáról. Amikor megérkezett Kárpátaljára, még a rendszerváltás előtti évek nehéz légkörében találta magát. A katolikus hívek helyzete akkoriban bizonytalan volt: kevés pap szolgált a vidéken, sok közösség évek óta pap nélkül élt, templomok romosan, közösségek meggyengülve várták az újrakezdést. A legnagyobb feladatot abban látta, hogy újraélessze a hitet, megszervezze a lelkipásztori szolgálatot és közösséget formáljon ott, ahol a kommunizmus évtizedei szétzilálták a lelki életet.

– A szolgálat különösen összetett volt, hiszen Kárpátalja soknyelvű és soknemzetiségű vidék. Magyarok, ukránok, szlovákok, oroszok, románok között élni kihívás, de ugyanakkor gazdagság is. A nyelvi különbségek olykor feszültséget okoztak, ám sokkal többet adtak, mint amennyi nehézséget jelentettek. A közös hit, a szeretet és az egymás iránti tisztelet hidat teremtett a közösségek között, és megtanította a papokat is arra, hogy az evangélium nyelvét mindig mindenki megértse – mondta a nyugalmazott püspök.

Szolgálata során sok alkalma nyílt találkozni a református testvérekkel is. Már a kezdetektől fontosnak tartotta az ökumenikus párbeszédet és az együttműködést. „Ami összeköt, az sokkal több, mint ami elválaszt” – hangsúlyozta.

A háború kitörése különösen mélyen érintette. Úgy látta, az emberekben egyszerre ébredt félelem és hitpróba: sokan elhagyták az országot, mások viszont megmaradtak, hogy segítsenek, helytálljanak.

„Az Úristen békés világot teremtett, és most is a békét tervezi nekünk – csak nekünk is igent kell mondanunk rá”

– mondta, hozzátéve: a papok feladata ilyenkor az, hogy lelki támaszt adjanak: imával, jelenléttel, bátorítással segítsék a híveket.

A kárpátaljai katolikus egyház jelenlegi helyzetéről szólva elárulta: kevesebb a pap, nagyobb a teher, de a megmaradt közösségek hite és kitartása erőt ad mindenkinek. „Aki maradt, az hűséggel maradt” – fogalmazott. Szavai szerint a válság idején az egyházaknak különösen nagy felelősségük van a közösségépítésben és az ökumenikus összefogásban.

A református és katolikus lelkészek egymást erősítve tudnak példát mutatni: együtt imádkozni, együtt segíteni, együtt maradni. „A rosszat csak a jóval lehet legyőzni – mondja Majnek Antal. – És együtt könnyebb megmaradni.”

Előadását egy panelbeszélgetés követte, amely során lehetőség nyílt az előző előadáshoz kapcsolódó kérdések feltevésére és gondolatok megosztására. A beszélgetés moderátora Soós Zsolt, az Ungi Református Egyházmegye lelkészi tanácsosa, tiszaújfalui és tiszaásványi lelkipásztor volt.

A nap második felben Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke szólt a megjelentekhez. Elmondta, az idei évben két hónapot is eltöltött a térségben, így közelebbről is megismerhette nemcsak a kárpátaljai, hanem az ukrajnai valóságot is. „Egy-egy hétvége alatt sok mindent nem lát az ember, de ha itt él, nap mint nap tapasztalja a gondokat. Így az üzenet is hitelesebb, mert nem messziről jött emberként szólok, hanem olyasvalakiként, aki közelről látja a testvérek életét” – fogalmazott.

A püspök szerint a jelenlegi helyzetben a legfontosabb kérdés, hogy mi a keresztyének szolgálata egy háború sújtotta országban. „Az erőszak mindig a gonosz, a sátán munkája. Az ő neve görögül diabolosz, vagyis szétdobáló. Amikor ő szétdobál, nekünk az a feladatunk, hogy összegyűjtsük, amit és akiket ő szétszórt” – mondta. Hangsúlyozta, hogy éppen ezért nagy jelentősége van annak, amikor a lelkipásztorok és gyülekezeti tagok összegyűlnek, imádkoznak, hitet vallanak.

„Ahol akadály nélkül lehet találkozni, ott ez természetes. Itt viszont minden találkozás üzenet: azt mutatja, hogy a közösség akkor is megmarad, amikor mások szétszélednek.”

A püspök a „menni vagy maradni” kérdését is a lelkészi hivatás egyik legfájdalmasabb dilemmájaként nevezte meg. „A lelkipásztor legyen az utolsó, aki elhagyja a közösségét. De ehhez is közösségre van szükség, ahol egymás terheit hordozzuk, és segítünk a döntésekben” – mondta, kiemelt példaként említve a tóháti lelkészkört, amely a háború kitörése óta hetente találkozik. „Az összejövetelek elején mindenki elmondja a gondját, baját, hogy tudjuk, miért imádkozunk. Ez a fajta közösség, a teherhordozás és a közös imádság valódi erőforrás” – hangsúlyozta.
Balog Zoltán hozzátette, a háború egyik legnagyobb tanítása, hogy a különböző felekezetek képviselői is jobban megtanulják a közös szolgálat fontosságát.

„Látjuk, mennyire egymásra vagyunk utalva reformátusok és katolikusok egyaránt. A válságban is lehetőség van arra, hogy felismerjük: együtt szolgáljuk népünket és hitünket – talán ez az egyik legnagyobb üzenet, amit most megérthetünk.”

Az ő előadását is egy fórum követte, melynek moderátora Kótyuk Zsolt szürti és tiszasalamoni lelkipásztor volt. Az alkalom befejezéseként Szántó József, a Tornyospálcai Református Egyházközség lelkipásztora tartott áhítatot Mózes második könyvének 33. részéből idézve, amelyben Isten színről színre beszél Mózessel, „ahogy az egyik ember a másikkal”.

A lelkipásztor szerint ez a párbeszéd sorsfordító pillanat: Isten nem távolról, hanem baráti közelségből szól választottjához.

„Mózes nem győzelem után, hanem bukás, az aranyborjú építésének bűne után beszél Istennel” – emlékeztetett. Hozzátette, mindannyian hajlamosak vagyunk saját „aranyborjainkat” építeni – legyen az siker, pénz vagy önimádat –, miközben elfeledkezünk arról, hogy az igazi erő a személyes kapcsolatban rejlik Istennel. Az igehirdetés végén a lelkipásztor arra buzdította a jelenlévőket, hogy életükben, tetteikben, arcukon tükröződjön vissza Isten arca. „Nem tudjuk, mit hoz a holnap, de tudjuk, ki jön velünk a holnapba. És ez elég. Mert Isten hűsége nem változik – velünk van, mindig velünk.”