Kárpátalja, Ukrajna

Balog Zoltán zsinati elnök írása a Mandiner hasábjairól

„Most azokat segítjük át Magyarország felé a határon, akik évtizedek óta azt hallgatják az ukrán médiában, hogy a magyarok szeparatisták, ellenségek, ezért ott van nekik a bőrönd, a vasútállomás, pakoljanak, menjenek. S most velük együtt azok közül is elmennek sokan, akik ilyen ellenséges propagandát terjesztettek rólunk, magyarokról.”

Egy kárpátaljai református lelkipásztor, egyházkormányzó szavai ezek, akinek otthon maradt hívei sütik a kenyeret, főzik a teát, nyitják meg házukat a Kelet-Ukrajnából menekülő, hullafáradt kisgyerekes édesanyák előtt, hogy legyen hol megpihenniük. Azok pedig először gyanakodva, majd csodálkozva fogadják el a segítséget. A határ mindkét oldalán a magyarok segítenek. A Tiszahát határ menti falvaiban nem egyszerűen a segélyszervezetek állnak helyt a kormányzat által biztosított források segítségével, hanem önkéntesként az ott, helyben élő egyházaink tagjai. Országosan több ezren áldoznak időt, energiát, pénzt arra, hogy ne „csak” segélyt, hanem embertől emberig érő megértést és szeretetet kapjanak a rászorulók. Hátha megértik majd egyszer a szomszédunkban azok, akiknek meg kell érteni, hogy nem ellenségek vagyunk.

A kilencvenes évek elején a délszláv háború idején a Baranyába érkező menekülőket saját házaikban szállásolták el az ott élők, s mikor megjelent az ENSZ menekültügyi főbiztosa, nem értette a helyzetet, hogy hol vannak a menekültek? Ha családoknál, akkor nem biztos, hogy jár utánuk a pénzügyi támogatás, hiszen az egyszerűen „vendéglátás”.

Már megint nem ért minket a világ, gondoljuk, s talán még jól is esne beleereszkedni abba a mártírtudatba, hogy amikor egy európai válsághelyzetben megint ránk, magyarokra lehet számítani, akkor sem hajlandó a nyugat-európai közvélemény médiavezérelt része lemondani az előítéleteiről. De mi inkább állapítsuk meg, hogy milyen jó látni az összefogás képességét és erejét. Csak tartsunk ki addig, amíg erre szükség van! S a közben megtanult vagy újra tanult együttműködésből mentsünk át valamit arra az időre, amikor nem váratlan, embert, közösséget és országot próbáló helyzetekben kell szót érteni a másikkal, hanem egyszerűen csak a mindennapi életben.

Mert a megpróbáltatások értelme éppen ez lehet, s a keresztény kultúrában (mennyivel inkább a keresztény hit világában!) ez az élet-összefüggés fontos tapasztalatunk: a próbatételeknek lehet, s van is oka, de ezeknél fontosabb azok értelme, célja. Az, hogy mit tanulunk belőle. Hogyan mélyíti el és alakítja a (hit)életünket? Bölcsebbek leszünk-e utána, mint amilyenek előtte voltunk?

Az elmúlt évek világjárványának, s most ennek a háborúnak, amely semmilyen indokkal nem tehető elfogadhatóvá, ez a nyitott kérdése: változik-e, javára változik-e majd a világ, amikor elmúlik a szörnyűség? Változunk-e mi magunk? Megértőbbek, együttműködőbbek leszünk-e? Határozottabban utasítunk-e el majd mindent, amiből agresszió, a másik életének megkárosítása következhet? Tudunk-e gyermekeinknek, unokáinknak, tanítványainknak valami olyat mondani a megpróbáltatás kapcsán, amitől ők lesznek ellenállóbbak? Tudva, hogy tanítani nem csak szavakkal lehet.

A koronavírus-járványban és a körülötte kialakult helyzetben, valamint a háború okozta megrendülésben az a közös, hogy mindkettőt minél előbb szeretnénk magunk mögött tudni. Szeretnénk újra úgy élni, mint előtte. De ha csak ennyi marad vissza, hogy „soha többé”, akkor az kevés lesz. Akkor újra és újra megtörténik velünk és közöttünk az, aminek nem volna szabad megtörténnie.

mandiner.hu/reformatus.hu