Solus Christus – Egyedül Krisztus

Cserniga Gyula lelkész reformációs gondolatai 

Miközben olvassuk, halljuk ezt a szép bizonyságot, elsőként – mint talán mindenki előtt – megelevenednek előttünk is az 500 éves reformáció bátor hitvallói, akik felismerik ezt és az ehhez szorosan kötődő igazságokat. Megelevenednek azok az emberek – Luther, Zwingli, Kálvin –, akik felismerik azt is, hogy koruk egyháza, szokásai, hagyományai mennyi hamis réteggel vonták be a Biblia tanításait. Mennyi babona, bálványimádás fért meg a keresztyén hit mellett, olykor dudvaként megfojtva azt! Jóleső, hálás érzés arra gondolni, hogy mentesek vagyunk ezektől a gyarló tévelygésektől, melyekben az ember – érezve saját méltatlanságát és bűnösségét – nem is mer az Isten színe elé járulni, még őszinte bűnbánatában sem, hanem keres magának pártfogót, szentet. 

Az igazság felismerésének szabadságával szólhatunk, könyöröghetünk az Istenhez, bízva abban, hogy Krisztusért, és egyedül az Ő érdeméért az Úr meg is hallgat. Bízva abban, hogy a Jézus Krisztus vére elfedezi vétkeinket, és miatta a mi könyörgéseink kedvesek az Isten fülében. Megigazítottként fogad el bennünket – mintha szentek lennénk, s benne, általa azok is vagyunk. Hallatlanul magasra emeli az Isten az embert. Erről énekel Dávid is, amikor ezt írja: „micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg”(Zsolt 8,5–6). Ezek a szavak, ez a prófécia, kinyilatkoztatás Krisztusban nyer értelmet.

Az Isten Jézus Krisztusban állítja helyre az embert. Minden ember Jézus Krisztusban nyeri el azt a dicsőséget és méltóságot, amiről Dávid beszél, valójában Krisztusban nyer életet. Az Isten megbékélteti a világot önmagával Krisztusban, amikor nem tulajdonítja nekünk a vétkeinket. A reformáció nagy felismerése, hogy senki másban nem találhatja meg az ember ezt a megbékéltetést, és senki más nem képes bűneiért eleget tenni, nincs más út az Atyához, csak Jézus Krisztus! Pedig ezért az igazságért sokan vértanúhalált haltak a korai századokban, sok vita és zsinat eredménye foglalja írásba mint hitvallástételt, mint dogmát.

A reformációban megtisztítják ezeket az alaptételeket, hitigazságokat, hogy valódi fényükben ragyogjanak. S jó felfedezni, visszanézve megnyugtató meglátni, hogy Isten Szentlelkének vezetésével elhagytuk a sötétség cselekedeteit. Mindazok ellenére, hogy korunk európai keresztyénségének korántsem oly magától értetődő alapja a solus Christus igazsága. S bár egyik sötétségből és tévelygésből megszabadultunk, az évek, évszázadok alatt megannyi más tanítás és vélemény tőrébe eshetünk bele. Nem kell messzire menni példákért, hogy mennyi mindenben szorul háttérbe az egyedül Krisztuselv a mi életünkben, társadalmunkban, országunkban. Észrevétlenül, vagy nagyon is harcias hangoskodással belopakodik megannyi hamis isten és hamis megváltó közösségeinkbe, gondolkodásunkba, reménységeinkbe. Talán sokszor fel sem ismerjük a veszélyt, a passzív vállrándításokat, melyek megvetik, elutasítják, vagy egyszerűen nem vesznek tudomást Jézus Krisztusról, mint vétkeinkért megfeszítettről, akit az Isten feltámasztott a halálból és általa készített örök életet.

Valójában az fájó – és kell is, hogy fájjon, hogy bántóan kevésszer emeljük fel a hangunkat Isten egyszerű igazságainak védelmében. Krisztus védelmében. Pedig „nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk”(ApCsel 4,12). Egyedül Krisztus. S minden más tévedés. Minden más elvétett út. „Az a bűn, hogy nem hisznek bennem” (Jn 16,9) – mondja Jézus. Ennek a bűnében fetreng a magát keresztyénnek mondó (valójában keresztyén értékeket is megtagadó) Európa. Ebben a sötétségben van a világ is. Ezt a vallási tolerancia ellenére tudatosítanunk kell magunkban. Nem harcos átkozódással, megvetéssel és lenézéssel, ahogyan gyakran viszonyulunk mindazokhoz, akik más kultúrában, más vallásban nőttek fel, hanem annak a lehetetlen küldetésnek eleget téve, amelyre Krisztus ad nekünk parancsot: Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet– hirdessétek nekik a Krisztust, a bűnök bocsánatát, Isten szeretetét.

Oly sokszor megállunk ennek a feladatnak a lehetetlenségénél, hiszen hogyan is hirdethetnénk mi az evangéliumot az egész világnak?! Megállunk a más vallásokban felnevelkedett emberek missziójának kérdésénél, s hosszasan feszegetjük, vajon lehet-e, kell-e nekik a Krisztust hirdetni. Elvárható-e egy hindu vallásban nevelkedett embertől, hogy feladja mindazt, amit eddig ismert, s vallja, hogy egyedül Krisztus által van üdvösség? Mindeközben pedig elveszítjük a szemünk elől a magunk feladatát. Azt, ahogyan nekem kellene megértenem és megélnem, hogy egyedül Krisztus a megváltó. Mindez lehetetlen. Ahogyan lehetetlen volt az első pünkösdkor, hogy Péter hitvallását minden ember a maga nyelvén hallja. S Péter maga nem is erre készült, nem kereste hosszasan a módját annak, hogyan mondhatná el mindenkinek az evangéliumot. Ő kiállt, elmondta azoknak, akik megértik őt, s az Isten cselekedett csodálatos módon, hogy mindenki más is megértse ezt. Péter indult a Szentlélek indítására. Én ma 2020-ban élő református ember, érzem-e a Szentlélek indítását, hogy megéljem és hirdessen a Krisztus egyedülvalóságát? Tudom-e úgy hirdetni ezt, hogy az ne legyen tolakodó, de mégis igazi, hiteles és bátor hitvallás? Tudom-e úgy hirdetni, hogy kicsit se alkudjak meg a világgal, mégse legyen támadó, s a hallgatót közelebb vigye az Isten megismeréséhez, ne pedig távolabb sodorja?

Szomorúan és bűnbánattal ismerhetjük fel, hogy korántsem teszünk eleget ennek a missziói parancsnak, sőt, maga a misszió, ahogyan gyakoroljuk, és ahogyan az Isten országát hirdettük (és hirdetjük) nem vált a népek világosságává. Be kell vallanunk az Isten előtt, hogy nem sikerült. Elrontottuk, mint annyi mindent. Azonban szánni való próbálkozásainktól függetlenül igaz, amit Péter hirdet a jeruzsálemi főpap előtt: „nincs üdvösség senki másban, mert nem adatott más név az ég alatt, amely által üdvözülhetnénk!”Egyedül Krisztus!De jó lenne úgy beszélni erről, olyan bizonyságtévő élettel lenni, hogy ez a titok, mely a világ kezdetétől el volt rejtve, felragyogjon mindenki előtt. A reformáció ünnepére készülve találjunk vissza ehhez az egyszerű igazsághoz, annak feszültségével, hogy ez az igazság!

Megjelent a Küldetés 2020. októberi lapszámában