Nemzeti kisebbségek a strasbourgi EU Parlamentben

A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre Matkovits-Kretz Eleonóra elnök vezetésével nemes célt tűzött ki maga elé, amikor a Magyarországon élő kisebbségek – németek, szlovákok, szerbek, ruszinok, lengyelek stb. – és a Trianon által elszakított nemzetrészek képviselőivel együtt felvállalták a nemzeti kisebbségek érdekképviseletét. Sok fehér folt van még a közös történelmünkben, melyek feltárásra várnak. A gulágokon vagy a Donyec-medencében (Donbász) sínylődők élettörténete, a málenykij robotra, a kuláklistára kerültek, vagy éppen nemzetiségük, illetve a „megbízhatatlanságuk” (a kárpátaljai magyar fiatalokat pl. a háború után nem sorozták be katonának, mert megbízhatatlanoknak minősítették őket, de a donyeci szénbányákba elvitték őket) miatt kitelepítettek sorsának bemutatása, a tények feltárása a most élő nemzedék fontos feladata. S már így is a huszonnegyedik órában járunk. Mind kevesebb a túlélő. S egyre nehezebb szemtanút fellelni, szóra bírni őket. Mert a félelem még mindig ott él szívükben…

A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Köre két évvel ezelőtt eu-s támogatással indította útjára azt a projektet, melynek során interjúkat készítenek azon túlélőkkel, akiket nemzetiségük miatt hurcoltak el a lágerekbe anno. A kutatás eddigi eredménye: szakemberek és kutatók, érdeklődők és érintettek konferenciákon vitatták meg a meghurcolások, kitelepítések előzményeit, okait és következményeit, felkeresték azokat a lágereket, ahová nagyszüleiket, szüleiket hurcolták el egykoron, egy csoporttal elutaztak a Donyec-medencébe, ahol igyekeztek felkutatni az egykori táborok helyét, a temetkezési helyeket. A kutatások eredményeként kiadták a Málenykij robot c. könyvet Egyetlen bűnünk a származásunk volt alcímmel, mely az 1944/45–1955 közötti német és magyar polgári lakosok sztálini lágerekbe való deportálásának állít emléket. A projekt – sikeres eu-s pályázat esetén – tovább folytatódik. Sajnos az EU csak a tagországaiban folyó kutatásokhoz nyújt támogatást, miközben a szóban forgó nemzeti közösségek szenvedéseinek helyszíne a volt Szovjetunió utódállamaiban van. Erre, és számos nemzeti kisebbségeket érintő problémára – többek között az eddig meg nem történt bocsánatkérésre, az elhurcoltak politikai és erkölcsi rehabilitásának fontosságára, az anyanyelvű oktatás megőrzésének, illetve az anyanyevből és az anyanyelven történő érettségizés garantálásának szavatolására – hívták fel a képviselők figyelmét.

A küldöttség április 18–22. között tartózkodott Strasbourgban, ahová az Európai Parlament Kisebbségi Munkacsoportja (Intergroup) ülésére kaptak meghívást, hogy ötperces felszólalásban ismertessék a Kárpát-medencei kisebbségeket érintő, a küldöttség tagjait foglalkoztató kérdéseket. Sajnos az ülés elmaradt, merthogy az izlandi vulkánkitörés keltette hamufelhő miatt Európa nagy részén megbénult a légiforgalom, s a képviselők nagy része nem érkezett meg az ülésre. Ezúttal a plenáris ülésen is csak lézengtek a képviselők, csupán a betervezett vitákat tartották meg, a döntéshozatal minden kérdésben elmaradt. Az Intergroup ülését is májusra napolták el. Sajnos addig nem maradhattunk, de írásba foglalt kérelmünket számos képviselőnek átadtuk. Ebben – hivatkozva a Lisszaboni Szerződés 1. a pontjára – az őshonos nemzeti közösségek jogainak, mint alapvető európai értéknek minél szélesebb körben történő elismertetését szorgalmaztuk. Ehhez az értékhez szervesen hozzátartozik az illető közösségek múltjának megismertetése, különösen akkor, ha a múltbeli események mind a mai napig kihatnak e közösségek életére, fejlődési lehetőségeire.

Például az európai történetírásban a mai napig kevéssé ismert tény, hogy a második világháború utolsó hónapjaiban a szovjet hatóságok száz­ezres tömegben hurcoltak el ártatlan civil nőket és férfiakat a mai Románia, Szlovákia, a nyugat-ukrajnai Kárpátalja, Magyarország és Szerbia területéről kényszermunkára, minden emberi körülményt nélkülöző munkatábo­rokba. A kiválasztás alapja legtöbb esetben a származás volt, de ha nem telt be a létszám, tömegével fogdostak össze spontán módon utcai járókelőket is. Ezt a hivatalosságok közül sokan ma is tagadják. Vagy nem ismerik be. De nem ismerték be a katyni mészárlást sem. Egy újabb katasztrófának kellett bekövetkeznie (Lengyelország államfője és a kíséretében lévő teljes hadvezetés életét vesztette) ahhoz, hogy a világ felfigyeljen a több évtizeddel ezelőtti szörnyű mészárlásra, s hogy Oroszország is elismerje bűnösségét…

Felvidék, a Partium és Erdély már eu-s tagországok, ott lehet kutatni. De elsősorban Ukrajnába, Oroszországba hurcolták el ezeket az embereket, ott kellene fellelni a helyszíneket, ott kellene megtalálni a szemtanúkat. A küldöttség ehhez is kérte a segítséget, merthogy a jelenlegi pályázati kiírásban csak az eu-s tagországokban folytatható a kutatás.

A képviselőknek átadott levélben a küldöttek megfogalmazták: az internáltként nyilván tartott polgári személyekre nem vonatkoztak a genfi egyezmények előírásai, legtöbbjük csak 1948-49 végén térhetett haza, addig igen sokan meghaltak közülük. Ezt nem tekinthetjük másnak, mint kollektív büntetésnek. Az emberiségellenes cselekmények szenvedő alanyainak erkölcsi, politikai, gazdasági kárpótlása mind a mai napig nem történt meg. A belépésre váró országok – pl. Szerbia, Ukrajna – felvételi kritériumai között ezt a rehabilitációs kötelezettséget mindenképpen figyelembe kell venni, és erre garanciát kell kérni.

A háború után történtek máig kihatnak a közép-európai német és magyar közösségek életére, hiszen a szülők hosszú éveken át nem merték német, illetve magyar nyelven taníttatni gyermekeiket, így e közösségek kényszerű asszimilációja felgyorsult. Hátrányos megkülönböztetésük egyes országokban és területeken a mai napig érvényesül. Így például Ukrajnában (Kárpátalján) az anyanyel­vükön tanuló nemzeti közösségek – a magyarokon és németeken kívül a románok, oroszok, szlovákok stb. – nem tehetnek az egyetemi felvételhez szükséges emeltszintű érettségit anyanyelvükön. Az, hogy idén lefordítják a teszteket, nem jelent garanciát arra, hogy mindenkor biztosítani fogják az esélyegyenlőséget megteremtő anyanyelven történő vizsgázást. De a mostani „kedvezmény” ellenére hátrányos helyzetbe kerülnek a nemzetiségi iskolák végzősei azáltal is, hogy ők nem anyanyelvből, hanem államnyelvből (ukrán kortársaiknak ez az anyanyelvük) kell vizsgázniuk, méghozzá olyan követelményrendszernek megfelelően, amit a vizsgarendszer az ukránt anyanyelvükön tanulók számára állít fel. A küldöttség által megfogalmazott beadványban szó volt arról is, hogy Szlovákiában az új nyelvtörvény egyformán sújtja valamennyi szlovákiai nemzeti kisebbséget.

A küldöttség tagjai arra kérték az Európai Parlament kisebbségi munkacsoportját, kísérjék figyelemmel a tagországokban és a társulásra, illetve belépésre váró országokban élő őshonos nemzeti kisebbségek helyzetét és tegyenek meg mindent kollektív jogainak védelmében, különös tekintettel a Lisszaboni Szerződés, az Alapjogi Charta és az Európai Emberi Jogi Konvenció rendelkezéseire.

Bár a fent említett okok miatt az Intergroup ülése elmaradt, a küldöttség tagjai találkoztak és megbeszélést folytattak többek között Gál Kingával, a kisebbségi munkacsoport elnökével, Tabajdi Csaba alelnökkel, Bauer Edit képviselőasszonnyal (Szlovákia), Sógor Csaba (Románia), Bernd Posselt (Németország) képviselővel, Hölvényi Györggyel, a Schumann Alapítvány főtitkárával.

Kovács Erzsébet