Boldogok-e az irgalmasok mifelénk?

Ránk következő vasárnap, április 26. a világprotestantizmusban is az „Úr irgalmasságainak vasárnapja”, misericordias Domini. Mi jut eszünkbe manapság az irgalmasságról? Az, hogy irgalmatlan pénzügyi, politikai, gazdasági, morális világban élünk? Ez is. Van helye még Jézus Igéjének ebben a világban: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek?” (Máté 5,7). Gyengeségnek, erőtlenségnek, önfeladásnak tartjuk az irgalmat, idejétmúlt szónak és magatartásformának? És Jézus tanítványai, egyházai, gyülekezetei, papjai, püspökei, hívei gyakorolják-e ezt a Jézus szemében oly’ értékes keresztyén erényt, mintegy alternatívájaként oly’ sok minden másnak? Kik és hogyan képviselik a templomon kívül, a családban, az iskolában, a politikában, a gazdaságban, a kórházban, a börtönben, a hadseregben? S hogy néz ez akkor ki? Hogyan kellene fogalmaznunk, hogy egyértelműen megértsük, miről van szó?

Jellemző, és elgondolkodtató, hogy régi korok emberei rögtön tudták, miről van szó. Nem csak az irgalmas samaritánus példázata okán, vagy a tékozló fiú példázata nyomán nyílt ki szívükben az irgalom kultúrája Jézus követésében. Hanem eleve úgy szocializálódtak templomban és otthon, iskolában, hogy mindennapi életük szerves része volt az irgalom. Az egész középkort áthatotta a Máté 25 szellemisége, s azok a cselekedetek, amiket az irgalmasság művének neveztek (éhezők, szomjúhozók megelégítése, menekültek befogadása, szegények felruházása, betegek és foglyok meglátogatása – Mt 25,35kk. Ennek mesteri és sűrített megjelenítése a mellékelt kép). A reformátorok, a hugenották sorsán érlelődött az irgalmasság Kálvin szívében és teológiájában, a menekülők ezreinek befogadása közben Genfben, hogy legalább 500 éves példát említsek. De kimagasló erkölcsi példát mutatott az árpád-házi hercegnő, Thüringiai Erzsébet is karitatív, együttérő szívének rózsákat kenyérré változtató erejéről. Vagy Bodelschwingh német földön a hatalmas árvaházi szociális mozgalomról, Ábrahám Lincoln Amerikában elnökként, aki a demokrácia tengelyévé tette már kétszáz éve az irgalmasságot. És Albert Schweitzer, aki az afrikai őserdőben emelte fel a leprából az irgalom erejével a halálraítélteket…

Mit láttak meg eleink ebben a cselekvésformában? Az Úr tetteinek folyatását, meg az igazságosság gyakorlásának legszebb és leghitelesebb formáját. Kezdettől fogva azok a teológusok, akik hitünk titkait próbálták megfogalmazni, egybekapcsolták az irgalmasságot az igazságossággal. Ez az a fogalom, ami mára lefordíthatja a misericordia értelmét. A napjainkban 900 éve elhunyt Canterbury Anselmus szerint az irgalom Isten alapvető és rejtett jósága, ami még ítéleteit is átjárja. Isten irgalmasságát igazságosságából is megismerhetjük: nem csak megítéli a bűnt, hanem irgalmaz is a bűnösön. Viszont már Barth Károly és mások is rámutattak: az igazságosság irgalom nélkül kegyetlenség, az irgalom igazságosság nélkül érzelgősség, vagy éppen naivitás.

Napjaink irgalmatlan világában a heidelbergi református professzor, Michael Welker az, aki újra megvizsgálta és értelmezte számunkra is az irgalmasság mára lefordítható üzenetét. S amire jutott, az bizony kemény, embert próbáló kihívás egyháziaknak és nem egyháziaknak egyaránt. Szerinte összefüggés van jog(osság)-irgalom-istenismeret között. Már a korai történelmi időkben megjelent az izráeli törvényben az irgalmasság (2Móz 20,22-23,19). Megtanulta a választott nép, hogy az irgalom Isten törvényéből következik, nem pedig egyesek véleményéből, humanizmusából, együttérző szívéből, jótékonykodó lelkületéből. Az irgalom szociális mintává lett Izráelben (idegenek befogadása, rabszolgák felszabadítása). Az a jogalkotó, és az a jogrend, aki és amely nem vette állandóan tekintetbe az elesettek és hátrányos helyzetűek ügyét, s nem igyekezett a megbillent jogi és szociális egyensúlyt helyreállítani, az nem érdemelte meg az igazságos megjelölést. Ahol pedig az irgalmasság hiányzik, ott a törvény többi eleme, az istenismeret és a jog is csorbát szenved. Ez az egész közösség erkölcsi megromlásához, majd széteséséhez vezet. Az igazságtalanságban tobzódó nép vagy vezetők ugyanis megrontják a kultuszt, elveszejtik az istenismeretet is. Elképesztő, igaz összefüggés!

Az irgalom tehát: "Fogékonyság nem csak mások szenvedésére, hanem fogékonyság a társadalomban megvalósuló rendszeres hátratételre, igazságtalan megkülönböztetésre, diszkriminációra, s eltökélt küzdelem ellene". Pozitív megfogalmazásban: az irgalomra berendezkedett közösségben, társadalomban törekszenek az állandó megújulásra, az önkritikus gondolkodásra, az irgalom és a jog összekapcsolásával a konfliktuskezelés árnyalt formáinak és gyakorlatának kialakítására. Az a nép ugyanis, amelyik az irgalmasság törvényét feladja, az a kultuszt is megrontja és a jogot is. Az irgalom kultúrájának kialakításában igen fontos a mentális reformáció, azaz: az irgalmatlan önérvényesítéstől való elfordulás, s az odafordulás a másokat is tekintetbe vevő önkéntes önkorlátozás felé. Nevezhetjük ezt "posztmodern puritanizmusnak" is. Veszélyes lehet, amikor a törvény kijátszása országos méreteket kezd ölteni, mert cinkos és cinikus egyetértés ütheti fel a fejét, de az is veszélyes, amikor az önigazultság a törvény betűjére kezd hivatkozni, hogy leplezze az eltorzult önzést és gátlástalanságot, és a mögéje búvó, törvényt kijátszó, ármányos emberi csoportokat. Isten jóságos törvénye ettől a magatartástól olyan messze van, mint a föld az égtől, Makó Jeruzsálemtől. Könnyen válhat ugyanis a jó törvény a visszaélők kezében a szépítgetés és gazságuk elleplezése eszközévé, a hazug és másokat meghazudtoló önáltatás manírjává. Így fordul át a törvény a bűn erejévé, az igazságosság látszatának hatalmas hazugság-gépezetévé, látszat-irgalmassággá, a jól rendezett és szoros Isten-kapcsolat látszatává. Ez a látszat pedig megkötözhet egy egész korszakot, valamint egész kultúrákat is.

Borzasztó kemény, de igaz megállapítások. Csak ez a kristálytiszta (biblikus) gondolkodás és fogalmazás képes az irgalmasság vasárnapját azzá tenni, amire rendeltetett. Azaz igazságos, együttérző, szociálisan cselekvő, emberközpontú, mert Istenből táplálkozó ünnepi pillanattá, irgalmatlanságot leleplező, fájdalmasan gyógyító beavatkozássá. Csak így vihetünk magunkkal irgalmatlan hétköznapjainkba némi elkötelezettséget, irgalmat, (társadalmi) igazságosságot, (szociális) érzékenységet és felelősséget, reményt és távlatosságot. Erre pedig a mára kialakult válság, labilitás, visszásságok, társadalmi méretű szolidaritásvesztés álarcos színjátékában mindennél nagyobb szükségünk van és lesz! Azt gondolom, nem csak németföldön igazak Eberhard Chedron speyeri protestáns egyházelnök szavai: „A keresztyén egyházak mindig is következetesen felléptek az irgalom kultúrájáért. Hiszen számunkra igazságosság és irgalom nem létezik egymás nélkül. Hiába bármennyi eltökélt törekvés társadalmunkban az igazságosságra, nem lehet kártétel nélkül megkerülni az irgalmasság szempontjait. S az egyházaknak erre minduntalan emlékeztetni kell a társadalmat és a hatalmon lévőket!”. Bizony, erről is szól az irgalmasság vasárnapja, meg arról, hogy így gondolkodva és cselekedve igenis lehetnek boldogok az irgalmas szívűek, az irgalmas szavúak és az irgalmas tettűek mifelénk is!

Dr. Békefy Lajos