Soli Deo Gloria - Beszélgetés Dr. Horkay Irén professzorasszonnyal

Horkay Irén, a Debreceni Egyetem Orvos és Egészségtudományi Centrum Bőrgyógyászati Klinika egyetemi tanára Batthyány-Strattmann László díjban részesült évtizedeken át nyújtott kimagasló, magas színtű oktató-gyógyító, tudományos és közéleti tevékenysége elismeréseként.

- Református lelkész családban nevelkedett. Mit nyújtott Önnek ez a családi háttér?
- Egész életemben meghatározó szerepet játszott a családom. Apai ágon a felmenőim több évszázadra visszamenően lelkészek voltak. Édesapám, aki a példaképem, maga is lelkész-tanár volt: előbb a hajdúnánási református gimnáziumban, majd Debrecenben a Dóczyban, illetve a Református Kollégiumban. Így érthetően vallásos puritán szellemben nevelkedtem. Természetes volt, hogy már gyerekkorunktól minden vasárnap elmentünk szüleinkkel a templomba. Majd a hajdúnánási református elemi tovább erősítette hitemet, amelyhez egész életemben hűséges maradtam. Ezt adtam tovább a gyermekeimnek, az unokáimnak, alkalmanként a betegeimnek, munkatársaimnak és az egyetemi hallgatóimnak. De nem szavakban, nem kegyes frázisokban, hanem ahogy édesapámtól láttam, cselekedetekben, életvitelben. Hitem adott erőt az elmúlt hetven évben mindahhoz, amiért a Batthyány-Strattmann díjat kaptam, és amit nagyon megtisztelőnek érzek. Ahogyan a díj névadója, a herceg tette, én is igyekeztem szeretettel, önzetlenül gyógyítani, segíteni a rászorulókat. A debreceni Nagytemplom presbitériumának tagjaként is elsősorban, mint orvos tudok részt venni, munkálkodni a gyülekezet érdekében, képviseletében.
- Hogyan vezetett az útja az orvosi pályához?
- Ha megengedi, egy régi gyermekkori történettel kezdem. A már említett hajdúnánási elemiben Radicsné Erzsike tanító néni íratott velünk egy rövid kis fogalmazást, aminek az volt a témája, hogy: mi leszek, ha nagy leszek. Akkor én nyolc évesen leírtam, hogy orvos és édesanya szeretnék lenni. Az Isten megadta mind a kettőt. Időközben ugyan egy kicsit eltértem ettől a tervtől, mivel gimnazista koromban minden érdekelt, ezért szerettem volna például múzeológus, vegyészmérnök, magyar-latin vagy angol-latin szakos tanár lenni. Amikor aztán 1956-ban leérettségiztem, kiderült, hogy Debrecenben nem indul egyik szak sem, így visszakanyarodtam az orvosi pályához, amit a mai napig sem bántam meg. Mivel egész életemben mindig kitűnő tanuló voltam, "Sub auspiciis..." promócióval avattak népköztársasági gyűrűs doktorrá. Végzés után a klinikán első lépéseimet áldott emlékű mesterem, Szodoray Lajos professzor úr kísérte figyelemmel. Azóta is itt gyógyítom 46 éve a betegeket, oktatom a jövő orvosnemzedékét és végzek tudományos munkát. Az orvosi pályát ma is hivatásomnak érzem. Úgy gondolom, hogy mindazt, amit Istentől kaptam, kötelességem erőm és legjobb tudásom szerint kibontakoztatni, a jóra, mások javára használni.
- Korábbi beszélgetésünk alapján az �56-os események az Ön életében is meghatározó szerepet játszottak...
- Valóban. Életem másik meghatározója hitem mellett a forradalom emléke volt és marad. 1956. őszén mi éppen gólyák voltunk. Reggeltől estig ültünk a gyűléseken, hallgattuk a nagyokat, lelkesedtünk és boldogok voltunk. Azt hittük, hogy nagy változások fognak következni. Hihetetlen élmény a mai napig is, ha visszaemlékezem arra, hogy mennyire egyet akart akkor a magyarság. Soha vissza nem térő, csodálatos napok voltak! Ez az élményem határozta meg azt is, hogy nem voltam párttag.
- Az �56-os emlékek közül szeretnék elmondani egy református vonatkozásút is, amit valószínűleg nagyon kevesen tudnak. Annak idején a Püspöki Palotában laktunk. A tragikus november 4-e hajnalán a szovjet harci járművek a Nagytemplom felől a legendás líciumbokor mellett fordultak be a Múzeum utcába, ahol az egyik üteg éppen a hálószobánk ablaka alatt állt meg, hogy lője a Postát. Kiborították és tönkretették a bokor vaskorlátját, megsérült maga a bokor is, de túlélte a szovjet tankok és ütegek támadását is. Ma is él és virágzik.

- A Klinikai photodermatologia c. monográfiája 2008-ban jelent meg. A munka hiányt pótol, mivel magyar nyelven hasonló volumenű, átfogó, modern szemléletű összegzés erről a tudományterületről még nem volt a könyvpiacon. Hogyan lehet megfogalmazni a photodermatologia lényegét?

- Mint ahogyan a neve is mutatja, a photodermatologia a fény, elsősorban a napfény kedvező és káros bőrgyógyászati hatásaival foglalkozik, de szoros kapcsolatban áll más tudományágakkal: biokémiával, fizikával, molekuláris biológiával, genetikával. Éppen ez a multidiszciplináris jellege ragadott meg annak idején, ezért választottam kutatási szakterületemmé a photodermatologiát, amelynek ma is elkötelezett híve vagyok. A napfény kedvezőtlen hatásai igen sokféle betegségben, az un. photodermatosisokban és krónikus bőrkárosodásokban nyilvánulnak meg. A kedvező hatást viszont számos bőrbetegség és belgyógyászati kórkép kezelésében, mint fototerápiát hasznosítjuk. Mindezekről ad átfogó képet a több mint 500 oldalas monográfia, amelyet a Medicina kiadó éppen a hetvenedik születésnapomra jelentetett meg. A szakkönyv áttekinti a külföldi és a magyar szakirodalmat, valamint összegzi a 40 év alatt szerzett klinikai tapasztalataimat és kutatómunkám eredményeit. A tudományos munka egyébként mindig életem gyönyörűsége volt. Rövid külföldi tanulmányútjaim, a nemzetközi kongresszusok és szakmai kapcsolatok segítséget nyújtottak abban, hogy a photodermatologiában elérjük az európai színvonalat itt Debrecenben is. Ma mindezeket munkacsoportom tehetséges tagjai érdekében tudom hasznosítani, akikért igyekszem minden tőlem telhetőt a jövőben is megtenni.

- A határon túli magyar testvéreink orvosi ellátását segítő Kőszikla alapítványban is aktív munkát végez. Mikor került kapcsolatba az alapítvánnyal és milyen tapasztalatai vannak?
- Több mint 10 éve csatlakoztam az alapítvány munkájához. Elsősorban, mint orvos igyekszem mindenben segítségére lenni a Kárpát-medence magyar betegeinek. Mivel határvidéken élünk, ez főként az erdélyi és a kárpátaljai lakosságot érinti. De megmondom őszintén, anyagilag is támogatom az alapítványt. Győri Józsefné Katival, aki az egész életét a Kőszikla alapítványnak áldozta, állandó kapcsolatban, szinte forró dróton vagyunk. Éppen tegnap is járt nálam egy beteg ügyében. Különösen a 2004. december 5.-i szégyenletes népszavazás után érzem azt, hogy kettőzött erővel kell segítenünk elszakadt honfitársainkon.
- Hogyan tudta, tudja összeegyeztetni a hivatását és az anyaságot?
- Ma is úgy érzem, hogy életem legcsodálatosabb eseménye gyermekeim születése volt. Az igaz, hogy mindig nehéz volt megtalálni az egyensúlyt, hogy jusson idő a családomnak is. Drága szüleim nagyon sokat segítettek két fiúnk nevelésében. Sajnos, hét unokánk születését már egyikük sem érte meg. A férjem is abszolút megértően fogadta a törekvéseimet, hiszen ő is orvos, neurológus, aki hasonló képességekkel és ambíciókkal rendelkezett. A megértés, egyetértés szellemében töltöttük a 45 évet a házasságunkban. Közösek az elveink munkakörünk harmadik területén, az oktatásban is. A bőrgyógyászati ismeretek mellett etikai elveket is próbálok átadni hallgatóimnak, az empátia készségét, a beteggel való kapcsolatfelvétel módját igyekszem megtanítani. Ma is felelősnek érzem magam a felnövekvő orvos generációért, ezért vállalom továbbra is az oktatást.
- A Soli Deo Gloria - az ön életében nagyon fontos szerepet játszik. Önnek személyesen mit jelent ez a mondat?
- Két dolgot is. Egyrészt azért kedves, mert a családomhoz kötődik. Egész kicsi gyerekkoromban sokat hallottam azt a betűszót, hogy SDG, mert édesapám volt ennek a református diákegyesületnek a vezetője Hajdúnánáson. Másrészt, mert úgy érzem, hogy mindazért, amiről itt most beszélgettünk, és ami az egész életemben történt velem: Egyedül Istené a dicsőség!

Csonka-Kovács Abys

www.reformatus.hu