A szép szó megtartó ereje

Beszélgetés Weinrauch Katalinnal



Weinrauch Katalint elsősorban gyermekíróként tartja számon a szakma, gyermekíróként ismeri a kárpátaljai olvasóközönség is. A közelmúltban viszont egy novvellás­kötettel jelentkezett, melyben a felnőttekhez szól. A könyv megjelenésével szinte egyidőben – idén januárban – nívódíjat is kapott. Ennek apropóján kerestük meg az írónőt, akivel elfoglaltsága miatt persze nem könnyű időpontot egyeztetni. Most éppen könyvtáróráról érkezett haza, pedig már nem gyakorló könyvtáros. Miért csinálja még mindig?

– Hát hogy éljek – mondja mosolyogva. – Engem ez éltet. Az én koromban mi a csudát csinálnék, ülnék a sarokban, és kötögetnék? Nem. Szeretek kötni, de azért írni és gyerekekkel lenni sokkal jobban, és nagyon megköszönöm a jó Istennek mindennap azt az erőt, amit ad nekem ahhoz, hogy én ezt csinálni tudjam. Azt, amit igazán szeretek, ami szívből jön, ami nélkül, szerintem, nem lenne élet. Úgyhogy ameddig tudom, bírok, mozgok, én ezt csinálni fogom.

– Miért tartja fontosnak ezeket az órákat?

– Nem sok szép és jó jut az életben a gyerekeknek. És hogy szeressék meg a könyveket, ha én, aki úgy érzem, egy született könyvtáros vagyok (írás ide vagy oda, valójában könyvtáros vagyok) nem szerettetem meg velük?! A gyerekeknek kell valami szép, lelket felemelő. Az internet adja meg, vagy ezek a szörnyűséges filmek, amit délutántól kezdve vagy hajnalban gyerekfilmként mutogatnak a tv-ben? Ami elé odaültetik a gyerekeket két-három éves kortól, ma ez a nevelésnek egyik formája… Nem, én másként nevelek: a könyvvel, a verssel, a szép szóval… És az az érdekes, hogy a gyerekek ezt igénylik is.

– Persze Weinrauch Katalin nemcsak beszél a könyvekről, hanem írja is. Elsősorban a gyerekeknek, viszont a közelmúltban egy novelláskötettel lepte meg az olvasókat. Hogy született?

– Az élet adja a témát. Azt mondta egy kedves ismerősöm, hogy én elibem odahullnak a témák, csak le kell hajolni és felemelni. Néha szinte szíven üt egy mozzanat, egy fél mondat, egy kedves vagy szomorú történet, s azt papírra kell vetnem. Lehet, hogy írásaim nem a modern irodalom gyöngyszemei, de az emberi érzéseket ragadják meg. A modern irodalom tőmondatokban beszél, a szép fölött elsiklik, közli a tényeket, és kész. Én ezt így nem tudom. Amit leírok, abban ott van az élet. Nem tudok csak úgy kitalálni történeteket. Nem vagyok Jókai Mór, akinek gyönyörű szép mesélő kedve volt. Csak olyat tudok leírni, amiben benne van az igazság magja. Ha nincs ott, meghal a téma…

– Felnőtteknek írt könyve egyszeri kiruccanás vagy várható más is?

– Volt már egy nagyon jól sikerül krimi kötetem, A susogó nádas titka, megjelent egy romantikus regényem is, a Megkésett randevú, és most ez a novelláskötet, és még vannak további ötleteim, kész írásaim is…

– A mostani könyve címe: …majd azt mondom neki… Sejtelmes…

– Igen. Ragaszkodtam ehhez. Egyik novellámnak a címe. Egy szörnyű, megtörtént esetnek a leírása, ami nyomot hagyott bennem, ha nem is egészen úgy történt, ahogy leírtam… Nekem kellett volna beszélnem az illetővel, de soha nem volt elég energiám, hogy felemeljem a telefont, és elmondjam. Valahol ott akadt el, hogy majd azt mondom neki… Aztán már nem került rá sor… Aki elolvassa a könyvet, megkérdezi, hogy tulajdonképpen mit mondtam volna neki? Nem tudom… Talán csak annyit: gondolok rád. Hogy érezze, mellette vagyok. Lehet, hogy meg sem értette volna. Nekem adott volna lelki békét, ha kimondom. De elmulasztottam. Talán nyugodtabb lenne a lelkiismeretem… Hogy leírtam, megkönnyebbültem... S bízom abban, hogy másoknak is segítek… Nagyon boldog vagyok, hogy végül is megjelent ez a novelláskötetem…

– Amit egy nívódíj is megkoronázott: a magyar kultúra napján Kovács Vilmos irodalmi nívódíjjal tüntették ki.

– Érdekes, öt évvel ezelőtt is ezen a napon ütöttek lovaggá. (Weinrauch Katalin a Magyar Kultúra Lovagja, a szerk.) Idén Beregszászban az Európa–Magyar Házban mutatták be a könyvemet, amely az Intermix Kiadó gondozásában jelent meg. Nagyon kellemes és váratlan meglepetés volt, hogy én kaptam a nívódíjat. Örülök neki. De még boldogabb lennék, ha a két kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezet közösen adná már át végre ezeket az elismeréseket! És nem csak nekem…

– Nívódíjasként, gyermekíróként, közéleti emberként, hogy érzi, ebben az elfásult, gazdasági válság sújtotta világban, van-e értéke a szépnek, a magyar szónak?

– Ha már én is kiábrándulok, vagy azok, akik ezt művelik, az lesz a világ vége… Nem szabad hagyni, senkinek, hogy eluralkodjon rajta a pánik, a félelem! Mindenkire rázúdul a baj, ez alól nincs kivétel. De tenni kell a dolgát mindenkinek a maga területén! Muszáj. S ha megfáradunk, segít a könyv... Ha a legnagyobb gondok közepette leemelek a polcról egy könyvet, és beleolvasok, akkor megszűnik körülöttem minden. Én annyira sajnálom azokat az embereket, akik fáradtan nem a polcra nyúlnak fel egy könyvért, hanem bekapcsolnak egy újabb horrort, rémfilmet vagy ha csak a híreket nézik – elég horror az is.! Úgy szeretném feléjük kiáltani: emberek, olvassatok! Olvassatok, ha még szépet akartok az életetekben! Ennyit tudok üzenni mindenkinek.

– Bár sokan meghallanák!

Kovács Erzsébet