Ne feledjük Kárpátalját se!

A bevándorlási krízis olyannyira leköti figyelmünket, hogy közben talán más fontos problémákról meg is feledkezünk. A kárpátaljai helyzetről Pál Sándort, a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) kuratóriumi elnökét kérdeztük.

A migrációs áradat szinte minden másról eltereli a hírszerkesztők és a hírolvasók figyelmét, így az ukrán válságról és a kárpátaljai magyarság helyzetéről is. Az MRSZ azonban továbbra is ott van a térségben.

Bár a médiafigyelem csökkent, mégis azt tapasztaljuk, hogy egyre többen segítik a munkánkat. Nemrég például negyven raklapnyi tartós élelmiszert kaptunk a Földművelésügyi Minisztériumtól, most pedig a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kormányhivatal gyűjt nekünk, és a határközeli megyékkel is együttműködünk. Új programjaink is vannak: tanévkezdéskor több mint kétszáz tanuló kapott tanszereket, az ösztöndíjprogramunk pedig nyolcvan tehetséges kárpátaljai gyermeket fog segíteni havi ötezer forinttal egy éven át. Ez óriási segítség ott, ahol tizenöt-húszezer forint az átlagfizetés.

Az MRSZ célja, hogy a nehéz helyzet ellenére az emberek otthonmaradását segítse. Milyen eszközeik vannak erre?

A Kárpátaljai Református Egyház vezetőivel sokat gondolkozunk ezen. Az itt élők ragaszkodnak a szülőföldjükhöz, de ha nem tudunk kiszámítható támogatást nyújtani a családoknak, előbb-utóbb kénytelenek lesznek felkerekedni. A gazdasági válság felemésztette a középosztály tartalékait. A határ közelében, a magyar oldalon próbálunk munkahelyeket találni az embereknek, egy állami cég jóvoltából pedig tíz-tizenkét tonnányi vetőmagot szállítunk ki az őszi vetéshez. Következő célunk, hogy előteremtsük a pedagógusoknak nyújtandó rendszeres fizetés-kiegészítés forrásait.

Az elvándorlást a katonai behívók is ösztönzik.

Olyan faluban jártunk nemrég, ahol előző nap százötven behívót kézbesítettek. Két órán belül százhúszan hagyták el az országot. Nagy a félelem a gyakori országúti igazoltatások és a fegyveres razziák miatt is: ha katonaviselt férfit találnak, egyszerűen elviszik magukkal. A fiatalok jó része már eljött, így az ő idős szüleiket, asszonyaikat és gyermekeiket is segítenünk kell. Azokról a családokról nem is szólva, ahonnét a családfőt a frontra vitték, vagy ahova az édesapa már sohasem térhet vissza. De ott is dolgunk van, ahova hazajönnek ugyan a háborút megjárt férfiak, ám a családot veszélyeztető, súlyos lelki sérülésekkel küzdenek. Az érintetteknek, a lelkészeknek és a hitoktatóknak pszichológusok segítségével képzéseket hirdettünk Kárpátalja-szerte.

Minisztériumokat, megyéket, állami cégeket említett. Hol vannak a gyülekezetek?

Sok egyházközség segíti a munkánkat, elsősorban élelmiszert és ruhaneműt gyűjtenek nekünk. És vannak olyan gyülekezetek is, amelyek maguk juttatják célba az adományaikat. Ez helyismeret nélkül persze nem éppen egyszerű. Az ukrán hatóságok akadályozzák a szállítmányokat, néha még a kiosztásukat is. Ezért azt javasoljuk a felajánlóknak, forduljanak hozzánk bizalommal, tudunk segíteni. Azért is van szükség az együttműködésre, mert számos kisebb kárpátaljai református közösségbe nem jutott még segítség. Igyekszünk ezért eljutni az elfeledett helyekre, a határtól távol élő gyülekezetekbe is, folyamatos kapcsolatot tartva ottani testvéreinkkel: múlt héten például Aknaszlatinán, Ra­hón és Técsőn jártunk.

Nem tesznek különbséget

Az MRSZ Röszkétől a Keletin és a debreceni befogadó állomáson át a nyugati határig természetesen a bevándorlók között is mindenhol ott volt, ott van, megkeresi és segíti a rászorulókat. Pál Sándor elmondta: pár hete rengeteg szendvicset vittek a fővárosi pályaudvarra, de mire odaértek, a tér szinte kiürült, ezért a maradékkal a hajléktalanszállóra mentek, és amire itt sem volt szükség, azt a másnapi kárpátaljai szállítmány mellé tették. – Nem szabad különbséget tenni a rászorulók között, ahol elesettek vannak, nekünk ott a helyünk – tette hozzá az MRSZ kuratóriumi elnöke.

Kiss Sándor

Az interjú megjelent a Reforátusok Lapja 2015. szeptember 27-i számában.