Kiért szólnak Kárpátalján a zsoltárok?

Újvidéken, Galántán, Kopácson, Lendván, Parajdon és Ungváron is ugyanúgy indul el reggelente az ember és jár, dolgozik, pihen, gyűlöl és szeret, mint bárhol a nagyvilágban. Csupán annyi a különbség, hogy itt egy kevéssel több dolga akad. Az említett városok és falvak között is akad némi különbség. Annyi, hogy a magyar ember itt más, más többséggel szemben kell kiharcolnia azt, ami az államalkotóknak jár, de valamennyiünknek mégsem jut. És vannak vidékek itt, a Kárpát-medencében, amelyeken már az oly fontosnak hitt nyelvi, kisebbségi, közösségi jogok kérdése is elhalványul a létkérdéssel szemben. Tudjuk, a nincs nagy úr, kopogás nélkül érkezik, és sokszor kivetkőzteti az embert elveiből és emberségéből is. A bizonytalanság karöltve jár vele, és elcsendesednek tőle a házak.

Talán már mondtuk, talán már olvasta is a nyájas olvasó, hogy néhány héttel ezelőtt, Kárpátalján, Ungváron voltunk sorstársainknál, a Kárpáti Igaz Szó szerkesztőségénél. Természetesen nyitott szemmel jártunk és figyeltük, mit hozott magával a posztszovjet éra. Az előző rendszer dicsérete nélkül válaszolhatunk: látszólagos változásokat, de a hétköznapi embernek nem sok jót. A ruszinoknak, magyaroknak, egészben véve Kárpátaljának, az 1991-es referendum eredményei ellenére sem hozott autonómiát, sőt a soha életbe sem lépett nyelvtörvényt is törölte a mostani kijevi parlament. Fürkésztük, hogy miben és mennyiben hasonlít helyzetük a mi helyzetünkhöz. Kérdeztük, mennyire érzik azt, amit mi már átéltünk a délszláv háborúk idején. Gondolkoztunk, hogy a valóságot látjuk, vagy csak elképzeléseinkhez nem találjuk a tipikus példákat. Egyébként mi is a valóság? Az, hogy ezerre tehető a Kelet-Ukrajnából a Kárpátokon túlra menekülők száma, hogy a magyar falvakban megüresedő házakat más ajkúak vásárolják meg, hogy a nemzeti valuta rohamos romlása letörli a mosolyt mindenki arcáról, hogy a behívókat nem váró, de helyben kétségek között őrlődő vagy kiköltöző emberek, családjaik mind, mind nehéz lelki válságban vannak? Az-e a valóság, hogy a Nagybecskerekhez is köthető Fülep Lajos zengővárkonyi lelkésznek lármafa-mondatát idézve állítsuk: Elcsendesednek a házak – és elnémulnak egész utcasorok, egész utcák... Nem tudom, bizonyára csendes napon jártunk ott, vagy nem találkoztunk harcokban edzett emberekkel, de az is lehetséges, hogy a frontszolgálat elől menekülök már kissé nyugatabbra vannak, Nyíregyházán, vagy még távolabb.

Ungvártól a magyar határ felé jövet alig 15 kilométerre van Szürte. A cigánysort és néhány betelepülőt kivéve, majdnem színmagyar falu. Ha jellemezni kellene, úgy írhatnánk le, hogy itt él szerkesztő kollégánk, továbbá, hogy katolikusok és reformátusok lakják, Árpád-kori település, melyről az írások már 1281-ben említést tesznek. Római katolikus temploma a 14 században épült, a kecses, kéttornyú református templomot pedig 1864-ben hozták tető alá. Mégis a csend, és valami megfoghatatlan bizonytalanság volt érezhető, mint amikor nagy idő előtt elcsendesedik a szél. Én így éreztem. A szervezésben segédkező Barnabás kolléga és az említett a hangulat irányított bennünket a református lelkészhez.

Amikor nehéz idők járnak, Isten szolgáinak megnő a szerepe, hiszen több ember előtt beszélhetnek, mint egy egyszerű halandó, a szavukra jobban odafigyelnek, és jobbára a hitelük is nagyobb. Mit mondjon az evangélium hirdetője akkor, amikor az együtt hallgatásnak is nagyobb az ereje, mint a papolásnak? Mi erősít és mi az, ami megtart bennünket? Egy asztal, az Úr asztala? És mi az, ami védtelenné tesz bennünket kételyeink előtt?


Kótyuk Zsolt megkísérli, otthon lesz próféta

Kótyuk Zsolt vagyok Szürte, Bártfa és Tiszasalamon lelkésze. Budapesten végeztem, de visszajöttem, mert ide szólított a szívem, ide kaptam a küldetést, az elhívást 2003-ban.

Mi vezérelte, hogy visszajöjjön?

Úgy gondoltam, amit tanulmányaim során kapok, azt szeretném haza is hozni azoknak, akik elküldtek. Az ő nyelvüket, gondolkozásukat értem legjobban, és úgy éreztem, hogy ők is értik azt, amit én mondani szeretnék nekik. Hálás vagyok, hogy tanulmányaim során ez az elhatározás soha sem változott meg.

Szerencsés az az ember, aki felismeri önmagában azt a kegyet, amit ajándékba kapott.

Szürte és Tiszasalamon hasonló nagyságú, a gyülekezet 540 főt számlál. A vasárnapi istentiszteleteken itt 70-80 ember hallgatja az igét.

A nyájat nem csak igehirdetéssel lehet egybetartani.

Egyik kedves professzorom fogalmazta meg még Budapesten, hogy mindegy, hogy hány pásztor van, mindig eggyel kevesebb van, mint amennyire szükség lenne. A magam szolgálatában is ezt élem meg, rengeteg a tennivaló. Azon kívül, hogy vasárnap igét hirdetek, ez ugye az, ami jól látható a lelkipásztor munkájából, hét közben gyermekórákat, bibliaórákat tartok, konfirmanduszokat készítek föl. A beteg- és családlátogatásokat, a lelki gondozói beszélgetéseket is fontosnak tartom. Ez utóbbi legtöbbször este történik, amikor már elcsitul a család, amikor a nehéz munka után az emberek úgy gondolják, hogy lelki segítségre szorulnak.

A mai életiram, a fej nélkül futó világ háttérbe szorítja a beszélgetéseket, pedig jelentőségük soha sem volt fontosabb, mint ma.

A beszélgetésnek az is a küldetése, hogy amíg együtt gondolkozunk, addig megpróbálunk abból a szorításból kitekinteni, kibújni, amibe a hétköznapok forgataga sodort bennünket. Nagy dolog az, amikor valakinek a segítségével föl lehet sóhajtani, felül lehet emelkedni a hétköznapi gondokon, reménységet lehet kapni. Az egyszerű beszélgetés folyamán is jó lenne kimondani az igazán fontos dolgokat.

Melyek a fontos dolgok?

Azt figyeltem meg, hogy beszélgetéseink nagyobb része panasz, a másik része az, hogy mi van másokkal, és sosem arról beszélünk, hogy mi van velünk. Az is fontos lenne, ha ki tudnánk mondani, hogy valakit szeretünk, hogy valaki fontos számunkra. Az elhalasztott, ki nem mondott szó terhe nagyon súlyos lehet. Reményik Sándor jut eszembe:

…

S mikor egy gyötrődő szív úgy eped
Egy szónkért, mely meg tudná váltani,
S virágoskertből sivataggá lesz.
Mert azt az igét nem mondottuk ki.

Mert elnéztünk a ködös messzeségbe,
A léptünk rajta döngve áthaladt,
Semmit se tettünk – csak nem vettük észre –
És eltapostuk, mint egy bogarat.

(Ha számba vetted...)

Megrázó az, ahogyan ezt a költő megfogalmazza. A kimondott szó erejére, a feloldozás erejére ma nagyon nagy szükségünk volna. Sokat változhatna ma a család, a társadalom, emberi kapcsolatok, ha elkezdenénk megélni a hitünket, és hogyha a kimondott szó a helyére kerülne.

A megélt hit nem jelent mást, mint tisztázni kapcsolatunkat emberrel, istennel. Mióta beszélhetünk itt lelki gondozásról reformációról?

A reformáció honi kezdetei után, az ezerötszázas évek derekán itt, a Kárpátalján is terjednek a reformáció tanai, gyülekezetek szerveződnek, megindul az igehirdetés. Így történt ez Szürtén is, ahol az ellenreformáció nehézségei és az azt is felülmúló szovjet idő után, hála istennek, folytatódott az egyházi élet.

A háború és nincstelenség árnyéka eléggé megnőtt ezen a vidéken. Érzik-e a hívek, hogy emberként nem elegendőek saját gondjaik megoldására? Kiért imádkoznak, kiért énekelnek zsoltárt?

Azt hiszem, hogy nem változott a templomba járás oka. Nem gondolom, hogy többen fordulnának be, mint könnyebb időkben. Eddig úgy hittem, hogy a külső körülmények is meghatározzák az istenkeresést, bizonyára megalapozott ez a feltevés, de egyik gyülekezetben sem tapasztaltuk, hogy többen keresték volna az Istent. Akik nyitott szívvel jöttek, azok továbbra is úgy jönnek. Arról viszont sok visszajelzést kapunk, hogy számukra megerősítő az ige, támaszukat lelik benne. A szentírás lelkülete arra irányítja figyelmünket, hogy a mi hitünk nem a megpróbáltatásokban növekszik vagy születik, hanem, akinek van hite, annak a hite a megpróbáltatások alatt erősödhet. Népi bölcselettel szólva: Késő csata után a lovat abrakolni. Az ember vészhelyzetben kapkod, ha addig nem volt Isten a támasza, utána sem fogja jobban megtalálni. A hit nem a megpróbáltatások során születik. Kiálts hozzám és én megfelelek. (Jeremiás 33:3)

A veszély, a baj megdöbbenti az embert, ilyenkor megtorpan és óhatatlanul rádöbben arra, hogy kisebb, mint a mákszem. A délszláv háborúk jutottak eszembe. Mintha akkor megerősödött volna az istenkeresés nálunk. Az is lehet, hogy a lelkész szavai és a falunéző alatt fogyasztott áldomások hatottak rám. Utólag nehéz lesz tisztázni.

Zsolt szép gyimesi énekkel bocsát utunkra.

Fúvom az énekem,

De nem jókedvemből.

Mert a bú fúvatja

Szomorú szívemből.


Látom életemet,

Nemigen gyönyörű.

Két piros orcámon

Folydogál a könnyű.


Csak ott folydogáljon,

Csak árkot ne mosson.

Csak az én istenem

Engem el ne hagyjon.


A Sebestyén Márta előadásában megkedvelt népdal a lelkész hitvallása lett. A mienk is lehetne.

Forrás: Magyar Szó