Mint csacsira a nagy fül?

Egy polgárháború szélén táncoló országban hátrányos körülmények között, állami segítség nélkül él a nagydobronyi református gyermekotthonban hetven lakója. Az otthon teljesen önellátó, mintagazdaságot működtetnek, amelyben a halastótól, a tehenészeten és pékségen át a krumpliültetvényekig szinte minden megtalálható. Az otthon ajtaja mindig nyitva áll, hiszen, ahogy Katkó László igazgató mondja, a gyerek nem szökik el onnan, ahol szeretik és szabadságot érez.

Az otthonban egészséges és sérült gyerekek élnek együtt, tíz szobában. Minden csoportnak saját nevelője van. Az egészséges gyerekek iskolába járnak, a többiek az otthonon belül tanulnak. A középiskola elvégzése után a lányok egyedül döntik el, hogy merre indulnak tovább. Jelenleg ketten tanulnak a Sárospataki Teológiai Akadémián, egy lány a Beregszászi Főiskola közgazdasági szakán, a többiek szakközépiskolában Ungváron. Aki nem képes tanulni, annak képességeihez illő munkát keresnek. A lányokat családalapítási terveikben is támogatják. Úgy mehetnek férjhez, mint bármelyik családban élő lány. A közelmúltban Dizseri Tamás Szeretetszolgálati Díjat kapott Katkó László, a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthon igazgatója, ebből az alkalomból beszélgettünk vele.

Egy vegyi gyárban dolgozott huszonöt évig. Nem áll közel a tipikus segítő foglalkozásokhoz. Hogyan lett egy református gyermekotthon vezetője?

Korábban is foglalkoztam gyermekekkel, ugyanis nagyon jó fizetésem volt a szovjet rendszer alatt, a kommunisták bizonyos komolyabb szakmák képviselőit rendesen megfizették. A tizedem egy takarítónő egy havi fizetését tette ki. Ebből árva, illetve rászoruló gyerekeket támogattam. Istenfélő családom volt, édesapámat annak idején Szent Ferencnek csúfolták. Valahogy így indult... Amikor az ungi egyházmegye főgondnoka lettem, Gulácsy Lajos püspök úr számos feladattal megbízott, az otthon pedig rám maradt, mint csacsira a nagy fül. Technikai emberként be kellett vezetnem a villanyt, megoldani a vízellátást és a fűtést. Gondoltam, hogy ezeket megcsinálom, aztán megyek tovább, de nem így történt.

Hanem hogyan?

Amikor jöttek az első gyerekek, különösen a sérültek és fogyatékkal élők, hatalmas szeretetet tapasztaltam meg részükről. Például egy Down-kóros gyerekben olyan tiszta, odaadó szeretet van, amilyen talán az ép gyermekekben sincs. Reggelente már az ajtóban vártak, és szeretettel fogadtak. Akkor éreztem, hogy innen engem már el sem tudnak zavarni. Az egyházzal, külföldi segítséggel és a munkatársaimmal megalkottunk ha nem is egy szigetet, de egy zsombékot, ahol jó megállni.

Hetven gyerek él az otthonukban, köztük súlyos fogyatékkal élők is. A szülők könnyebben válnak meg egy beteg gyerektől, mint egy egészségestől?

Ahány gyerekünk van, mindegyikről lehetne egy kétkötetes könyvet írni. A fogyatékosok között is vannak eldobott gyerekek, olyanok is, akiket a kórházakban vagy különböző intézményekben hagytak. Van olyan lány is nálunk, akinek otthon még két fogyatékos testvére van. Képzeljék el azt az édesanyát és édesapát, mit tudnának kezdeni ennyi fogyatékos gyerekkel otthon? Van olyan kislány is, akit agyrákosként hozott be az édesanyja. Nehéz elmesélni könnyek nélkül a történetet, de nem is ez a lényeg, hanem a gyereket megoperálták és most is itt van nálunk az otthonban. Volt olyan lányunk is, aki sérült volt és vak, csak pár hónapot adtak neki az orvosok, aztán mégis 16 évet élt. A családtagjai Jehova tanúi voltak. Kérdezték is akkoriban többen, hogy minek befogadni, aki nem református? De Istennél az árva gyermek árva gyermek, felekezeti hovatartozás nélkül. Mi nem teszünk különbséget vallás, nemzeti hovatartozás vagy bőrszín miatt, mindenkit befogadunk.

Az árva gyermek azonban lelkileg is sérült, hiszen valamikor a szülei nemet mondtak rá, elutasították, eldobták. Másféle gondoskodást igényelnek ők, mint akik családban nevelkednek?

Először is az a legfontosabb, hogy mi elfoglaljuk őket. Nem szabad hagyni, hogy elmélyüljenek a fájdalmas dolgokban. Mi felelősek vagyunk a nevelésükért, az oktatásukért, az élelmezésükért, a ruházkodásukért és a talentumaikért. Vagyis meg kell találnunk azt a foglalkozást, ami örömet ad a számukra, legyen az a tánc, a zene, a munka vagy más egyéb. Annak a gyermeknek, aki megtalálja az örömöt a munkában, van életcélja. De nem akarom megkerülni a kérdést. Az anya elvesztését nagyon nehéz feldolgozni. Beszélni kell róla a gyermekkel, de nem elítélve az anyát. Csak egyszerűen elmondani, hogy az anyja elhagyta. Vannak olyan esetek, amikor a lányaink felnőtt korba lépve nem akarnak találkozni a vér szerinti édesanyjukkal, de előfordul az is, hogy az anya tagadja meg a gyermekét és azt mondja, hogy ez neki nem gyermeke. Nehéz ezeken - nem tudok jobb szót mondani - túlesni. Ezek igazi lelki traumák.

Ha megkérdezi egy gyerek, hogy miért dobták el, mit mond neki, hogyan vigasztalja?

Ha mondja nekem a gyerek, hogy nincs apja, mondom neki, hogy nekem sincs, de van egy közös Atyánk, a mi édes Atyánk, aki gondoskodik rólunk. Elmondom a gyereknek, hogy ő azért lehet itt, ebben az otthonban, mert az Atya gondoskodott róla, hogy háza és otthona legyen, és gondoskodik majd arról is, hogy férje és boldog élete legyen, ha felnőtt.

A lelkiek után egy egészen más téma. Úgy hallottam, hogy már Ukrajnában is felfigyeltek az otthon példaértékű gazdaságára. Teljesen önellátók?

Több mint önellátók vagyunk. A nevelőkön kívül van még 16 munkatársunk, akik megtermelik a profitot, amiből tudjuk fizetni a gyermekek ellátását és tanítását. Évente 500 kg mézet, 20 tonna burgonyát termelünk. Van halastavunk, nyolc fóliasátrunk, tíz hektárnyi földünk, 35 tehenünk, és évente 70-80 disznót vágunk. Ezen kívül van varrodánk, mosodánk és saját pékségünk. Igaz, ez utóbbi alig termel hasznot, de munkát ad az embereknek. A megtermelt dolgok egy részét eladjuk, a bevételből nemcsak a gyerekeket látjuk el, hanem egyéb költségekre is tudunk szánni.

Gondolom, nincs túl sok munkalehetőség a környéken...

Nincs, de a lustaság a bűn egyik bölcsője. A lusta ember a legirigyebb.
Nálunk dolgozhatnak a mosodában, varrodában, állatok mellett és még sorolhatnám. Azonban gyerekmunkát csak hobbiszinten szabad végeztetni. Ha egy gyerek valamit nem kedvel, nem szabad erőltetni. Amire pedig meg akarjuk tanítani őket, azt lassan, fokozatosan, nagy türelemmel tesszük. A gyerekek mindannyian tesznek valamit, mindenkinek megvan a feladata a reggeli ügyelettől elkezdve addig, hogy ki tesz rendet a fürdőben és ki locsol virágot. Nálunk ez a rend. Isten országában rendnek kell lenni, ahol szétszórtság van, az az ördög országa.

Ez szinte meseszerűen hangzik, de hetven lánnyal bizonyára gondok is járnak.

Természetesen, de gond nélkül nincs élet. Vannak nehezebben kezelhető lányok, súlyos betegek is. Van teljesen skizofrén gyerekünk is, de nem adjuk pszichiátriára, megpróbáljuk bent kezelni. Legjobb nevelési mód a szeretet. Otthonunkban se nagy kapu, se kicsi, se bejárat, se kijárat nincs csukva. Ahol a gyerek szeretetet és szabadságot kap, onnét nem megy el, nem akar megszökni.

Úgy élnek, mint egy nagy család. Gondolom, már sokszoros após is.

Most már nem csak após vagyok, hanem nagyapa is. Otthon van három unokám és azon kívül még hét. A magyarok létszámát szaporítjuk külhonban is.

Azt említette a díjátadón is, hogy a gyereknevelésen kívül nagyon fontos küldetés a magyarság erősítése Kárpátalján. Minden gyereket magyarnak nevelnek?

Imádkozni magyarul tanulnak. S ki milyen nyelven imádkozik, ahhoz a nemzethez húz, olyan a lelkülete. Ezek a gyerekek érzik, tudják, ki karolta fel, ki szereti és neveli őket. Egyébként nagyon jó a kapcsolatunk a magyar külhoni szolgálattal, az ungvári főkonzulátussal. Segítenek a magyarigazolvány-készítésben és a vízumkérelemben. A lányaim közül ketten Magyarországon élnek: egyikük férjhez ment, a másik a sárospataki teológián tanul.

Tudják követni a gyerekeiket, hogy mi lesz a sorsuk, ha felnőnek?

Természetesen „követjük" a lányainkat, nem engedjük el végleg a kezüket. Karácsonykor mindenkit ajándékkal lepünk meg, és egymás között is tartják a kapcsolatot. Azért épült a Gondoskodás háza is, hogy ne kerüljön a kapun túl, aki nem találja a helyét a felnőtt életben, vagy nem tud férjhez menni. Akit kidobnak, miután felnőttkorba lép, az a társadalom perifériájára kerülhet. A legjobb családban is tönkremehetnek fiatalok és tékozló fiúvá válhatnak, de olyanokká, akik sosem térnek vissza az atyai házba. Akit mi elengedünk, arról tudjuk, hogy van hová mennie, és tartozik valakihez, és fontos, hogy legyen benne a tudat, hogyha valami baj van, szóljon, mi itt vagyunk!

Fekete Zsuzsa

parokia.hu