Pótcselekvés

Amikor bár nagyon is jól tudjuk, mit kellene tennünk, helyette mégis látszólag (sem) fontos, esetenként valóban fölösleges dolgokkal töltjük ki az időt...

Ennek „normális” előfordulása, ha például a vizsgaidőszakban besokall valaki a tanulástól, és helyette mindenféle „fontos” dolgot talál ki a takarítástól kezdve a kapcsolatok intenzív ápolásáig. És van, amikor egy egész közösség viselkedik így, mást tesz, mint ami a dolga lenne – ez már fájdalmasabb dolog. Mert az világos, hogy a pótkereket csak akkor használjuk, ha az eredetivel baj van, pótkávét is csak nagy kényszerből isznak az igazi kávésok, és manapság a pótvizsga még pénzbe is kerül, a szégyenről nem is beszélve. Ha egy egész egyháznál tapasztalunk pótcselekvést, az is többet jelöl, mint valami sajátságos impotenciát vagy cselekvőképtelenséget. Azt nagyjából tudjuk és megszoktuk, hogy a világi média többnyire nem a református egyház küldetését megjelenítő hírekről ír - de ez nem elég mentség a védekezésre, a kibújásra. Most például tényleg az a legnagyobb bajunk, hogy emléktáblát avattunk fel? Vagy az, hogy hogyan viszonyulunk egy múltbeli eseményhez, ami 60-70 évvel ezelőtt történt? Kétség sem fér hozzá, fontos a múlt, meg is határoz minket, de engedjük, hogy meg is kössön? Hiszen minden ünnepünk a múltról szól, különösen a szobor, kopjafa, emléktábla-állítások és avatások. De tényleg ezek a legnagyobb problémáink? És tényleg arról kell vitatkozni a zsinatnak, hogy a „kárhozatos bálványimádással” mit is kezdjünk a 450 éves káténk ünnepén? Amennyire nem sikerült Kálvin személyét közelebb hozni nemhogy a társadalomhoz, de a gyülekezetekhez sem a Kálvin-emlékévek során, olyannyira nem érzem ezt a kérdést sem aktuálisnak most. Pontosabban, nagyobb bajok is vannak, mint az említettek. Miért nem foglalkozunk olyan botrányokkal, melyek éppen a nemlétükben tűnnek fel, illetve éppen az a baj, hogy nemlétükben nem tűnnek fel, s azért nem okoznak problémát, mert hiszen nincsenek? Sokan megkérdezik tőlem, én is sokszor kérdeztem már: hogyan létezik, hogy nincs egyházunknak könyvesboltja Budapest belvárosában? Nem is azzal szeretnék főként érvelni, hogy a katolikusoknak hogyan nyílhatnak újabb és újabb boltjaik a belvárosban, vagy hogy a jóval kisebb evangélikusoknak színvonalas egyházi boltjai vannak Budapest szívében, azt pedig már végképp nem írom le, hogy a reformátusok miért a Good News-ba járnak Bibliát és egyéb hitépítő könyveket venni. Magunkról kellene beszélni, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező, s ezekre méltán büszke reformátusok olyan örökséggel bírnak, amelyre jellemző a könyv szeretete, a könyvnyomtatás és kiadás, hogynemondjam a papíros missziót is fontosnak tartották. Méliusz Juhász Péter (Herbárium), Sylvester János, Szenci Molnár Albert és az idén évfordulós Bod Péter elviselte volna, hogy a református könyv-értékeinket két alagsori, zsúfolt pincehelyiségben lehet elérni? Valószínűleg a könyvek bennünk lévő helyét jelzik ezek a helyiségek, amelyeket a nagyon az egyházban lévő embereken kívül nemigen talál meg senki. Árnyal persze valamit a képen az, hogy a könyvfesztiválokon, mustrákon, könyvheteken ott vannak egyházi kiadónk is, s ezt vehetjük jó jelnek. De miért nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel? Ennyire nem tartjuk jónak, olvasásra érdemesnek a sajátunkat? Esetleg missziónak? Kiknek íródnak és fordítódnak könyveink? Legalább a Bibliát tartanánk annak… Szoboravatás helyett miért nem foglalkozunk inkább a lelkészek egymás közti kapcsolataival, a lelkészegzisztenciák közti óriási különbségekkel, a lelkipásztorok lelkigondozásával, lelki életével? Az jó, hogy vannak szakmai továbbképzések, ott legalább kis közösségekben megéledhet valami, de ezen kívül és néhány egyházi rendezvényen, egyházmegyei héten kívül nem találkoznak a lelkészek egymással. Amíg a világtalálkozóknak még volt valami becsülete, addig volt mozgás határon túliakkal is, de amióta csak a hivatalosok találkoznak, minden elsorvadni látszik, pedig a kisebb, gyengébb gyülekezeteknek aligha adhat bármi több lelki muníciót, mint egy-egy találkozás. És ebben alakulhatna a szolidaritás kifejeződése, a feladatmegosztás, a terhek együttes hordozása. Esetleg még örömeinket is együtt élhetnénk meg. A lelki életből élünk, újra és újra előjön a lelkészek lelkigondozásának kérdése. Ki gondozza a lelkészeket? Az esperes? A megyében lévő arra alkalmas ember? Esetleg egy kijelölt valaki? Vagy egymást lelkigondozzák? Még ez sem lenne baj, ha működik. Mert ezzel is úgy vagyunk, mint a betegséggel, akkor foglalkozunk vele, ha már nagy a baj, amikor már elkerülhetetlen elmenni az orvoshoz. Mert baj van egyébként a lelkészek családi életével (válások), a lelkészgyermekekkel (identitás), a saját értékük, elhívásuk felmérésével (öngyilkosság) és sorolhatnánk még. Sok lelkész ég ki úgy, hogy nem is veszi észre, vagy áll az összeomlás szélén, s többnyire valami kötelezően megoldandó feladat löki tovább az életben. De meddig? Beszélhetnénk az egyházi iskolákban végzettekről is, tudunk kezdeni velük valamit vagy nem? Ragaszkodunk az egyházi neveléshez, mégis folyamatosan csalódunk, mert magunkban mást remélünk és gondolunk, mint ami a valóságban van. A hírek szerint egyházunk a jövőben újabb iskolákat vesz át az államtól, vagy inkább ők adják át nekünk. Nem az iskolákkal van baj, még csak nem is feltétlenül velünk, hanem a társadalom alakul át. Mit kezdünk a társadalom folyamatos változásával, a cyber-nemzedék, az Y- és Z-generációk gyökeresen más világ- és egyházlátásával? Nem kellene átalakítani a hittantanítást, a konfirmációt, a tanításunkat? És itt végképp nem arról van szó, hogy hagyjuk el a régit, szolgáljuk ki az igényeket, idomuljunk hozzá a mai modern korhoz, az évenként tapasztalható változásokhoz. Hanem arról, figyeljük-e a társadalom rezdüléseit, változásit, s ahhoz hozzátesszük-e a magunkét. Még egyszer, nem arról van szó, hogy Horthy megítélését, a káté megújításának szép munkáját, a múlt feltárását és tisztázását hagyjuk el, s majd minden jó lesz, de aránytévesztést látok, amely nem jó irányba visz minket. E három téma nem különleges gondolkodás útján jutott eszembe (és még jó néhány ilyen van), hanem évek óta magamban hordozom őket, időnként feszítenek, majd engem is elragadnak a hétköznapi tennivalók és elfelejtem őket. És akkor nem is zavarnak. Aztán néha, amikor különböző híreket hallok, hogy mely dolgokra pazarolunk energiákat, újra eszembe jutnak. S nem tudok továbblépni. Milyen jó lenne, ha egyszer arról találnánk hírt, hogy túlbuzgók a reformátusok – nem a közéletben, hanem egyházukban és társadalmi szolgálatukban, s hogy aktivitásuk már-már sérti a többi felekezet álmos misszióját, s ez ellen tiltakoznának más felekezetek és maga a társadalom. Akkor lenne okunk újra a címoldalakra kerülni. Bölcsföldi András