Forradalom, káosz, merényletek

Keresztényüldözés Egyiptomban


Beszélgetőtársam még az egyiptomi felkelés előtt, január 9-én hagyta el hazáját, hogy Európában szerezzen menedékjogot. A huszonnégy éves keresztény orvostanhallgató a kopt egyház tagjaként egész eddigi életét a muszlimoktól és a terrorista bűncselekményektől való rettegésben töltötte, most pedig a debreceni menekülttáborban várja, hogy meghozzák a döntést: maradhat, vagy menjen…


– Miért kellett elhagynia a szülőföldjét?
– A kopt keresztények elleni merényletek, és általában a keresztények üldözése miatt jöttem Európába, hogy védelmet kérjek.
– Úgy gondolja, hogy az élete is veszélyben forgott? Mi volt a konkrét ok, ami miatt nem maradhatott ott tovább?
– Igen, veszélybe került az életem. Volt egy muszlim barátom odahaza, akit mélyen megérintett a kereszténység. Csakhogy az iszlám vallást nem lehet olyan könnyen elhagyni. Úgy tudom, hogy a Korán előírja, hogy ha valaki kilép, azt meg kell ölni. A barátom családja megtudta, hogy a fiuk át akar térni a keresztény hitre, és azt is biztosra vették, hogy, úgymond, én vagyok a felbújtó. A barátom ekkor figyelmeztetett, hogy el kell menekülnöm, mert a rokonai meg fognak ölni. Elsősorban az apja haragudott rám, aki szaúd-arábiai, tehát az iszlám vallás legnagyobb központjában él, ráadásul befolyásos ember. De ilyenkor bármelyik muszlim megölhet, következmények nélkül. Csak annyit mondanak, hogy ezzel szívességet tettek Istennek.
– Hogy került Magyarországra?
– Amikor megtudtam, hogy el kell menekülnöm a szülővárosomból, Assintból, Kairóba költöztem, de sajnos üldözőim megtudták a címemet, és megtaláltak. Szerencsére épp nem voltam otthon, amikor értem jöttek. Amikor hazamentem, a ház gondnoka szólt, hogy kerestek. Gyorsan el kellett hagynom azt a helyet is. Az ezt követő néhány hetet barátaimnál töltöttem, de tudtam, hogy náluk csak rövid ideig húzhatom meg magam. Aztán jelentkezhettem egy romániai útra. Bukarestből egyenesen Magyarországra jöttem.
– Még most is keresi a barátja családja?
– Igen, ezt az ügyet nem fogják elfelejteni egyhamar. Amikor még Romániában voltam, édesapám felhívott, és elmondta, hogy a családunkat megint felkeresték, és rólam kérdezősködtek. Azonnal haza akartam indulni, de édesapám nem engedte.
– A családja is veszélyben van, mivel eljött?
– Valószínűleg igen. A nővérem Kanadába próbál emigrálni, a bátyám viszont katona, ő is állandó életveszélyben van. Az édesapám ezért is nem engedte, hogy hazamenjek. Azt mondta, nem veszítheti el mindkét fiát.
– Amíg Egyiptomban volt, az élet mely területein lehetett leginkább tapasztalni a hátrányos megkülönböztetést?
– Nekem főleg az egyetemen volt részem benne. Tanulmányaim során többször is megbuktattak, csak azért, mert keresztény vagyok. Vagy mondjuk az egyik tanárnőm, aki a Muzulmán Testvériség tagja volt, a vizsgán azt mondta, mivel keresztény vagyok, nem nézhetek a szemébe. Negyvenöt percig kérdezgetett, én pedig a padlót bámulva válaszoltam… Amikor látta, hogy ez a megalázó helyzet teljesen kiborít, elküldött, és a legalacsonyabb osztályzatot kaptam.
– Mi a helyzet az országban most, hogy Mubarak elnök lemondott, és a hadsereg és a rendőrség vette kezébe az ország irányítását?
– Káosz van. A nővérem azt mondta, hogy az élet ott most maga a pokol. Arról is beszámolt, hogy nem is tud kimenni az utcára, csak a férje megy el autóval vásárolni, de ő is csak rövid időre mozdul ki. Most bárki leszúrhat az utcán, csak hogy elvegye a pénzed, mert nincs rendőrség, aki ezt megakadályozza.
– A felkelés alatt történtek atrocitások a keresztényekkel szemben?
– Leginkább utána fordult elő ilyesmi. Assintban, a mi gyülekezetünkben szolgáló papot például lefejezték az utcán, a felesége és a gyermekei szeme láttára. De nem ez volt az egyetlen ilyen eset. Egy aranykereskedőt, aki nem messze lakik tőlünk, szintén hasonló brutalitással öltek meg.
A rendőrség egyik alakulata pedig megtámadta a Saint Bishoy kopt kolostort, és felgyújtottak egy kopt templomot is Atfihban. Ezután a koptok tüntetni kezdtek, s akkor egy időre abbamaradtak az ellenük irányuló akciók. De nem tudom, hogy milyen hosszú időre stabilizálódott a helyzet.
– A karácsonykor történt koptok elleni merényletkor még otthon tartózkodott…
– Igen, sőt, általában én is abba a templomba járok, ahol a merénylet történt. Az unokatestvérem ott volt a helyszínen. Este tizenegykor jöttek kifelé a templomból, amikor a muszlimok elkezdtek lövöldözni. Hatan meghaltak, és nagyon sokan megsebesültek. Az unokatestvéremet három hónapig kezelték pszichiátrián, mert sokkot kapott. Ez volt az egyik legszörnyűbb merénylet ellenünk. A szenteste egyben a böjt vége is, amikor a keresztény családok tagjai együtt vacsoráznak. A mieink azonban hiába várták haza a szeretteiket. Megrémültek, amikor meghallották a lövéseket a templomnál. Sokan odarohantak: az új, ünnepi ruhákon mindenütt vér, és az utcán sebesültek… Szörnyű volt.
– És az újévi merényletkor?
– Akkor huszonketten haltak meg, akik ott voltak, elmondták, hogy az emberi testrészek a robbanás után a harmadik emeletig felrepültek. Fejek, karok, mindenütt. Visszaemlékezni is rossz rá.
– Mit gondol, a keresztények számára milyen pozitív fordulatot hozhatnak a közelgő választások?
– Még ha a politikai vezetés meg is újul, az emberek gondolkodásmódját nem könnyű megváltoztatni. Szerintem a fő probléma az iszlám vallással van. Miért kell nekünk egész életünkben megbélyegzettnek lennünk? Miért kell titkolnunk, hogy keresztények vagyunk?
– Hogy áll most a menedék-kérelme? Van-e valami biztató fejlemény?
– Nem tudok ilyesmiről beszámolni. Egyelőre mindenhonnan csak azt hallom, hogy semmi esélyem sincs arra, hogy megkapjam a menekült státuszt, mert Egyiptom még most is biztonságos országnak számít.
– Szeretne valamikor hazatérni?
– Nem, már épp elég szörnyű dolgot láttam. Ezentúl teljes értékű emberként szeretnék élni, állandó félelem és megaláztatás nélkül. Az eddigi tragikus élmények emlékével így sem lesz könnyű együtt élnem. Félek, hogy ezektől sosem szabadulhatok meg.
Kovács Dorottya