Balog Zoltán református lelkipásztor beszélgetése Orbán Viktorral

“Az ember akkor legerősebb, amikor térden áll”

Amikor a templomban belekezdünk egy zsoltárba, akkor azok a falak csak úgy remegnek. Akkor ott az, hogy „ha Isten velünk, ki ellenünk”, egy megtapasztalt valóság. És ha onnan kimegyünk, akkor, ahogy a zsoltár mondja, még a falat is átugorjuk. Az ember ott úgy érzi, hogy megsokszorozódik az ereje. Nem az egója, nem a személyes, individuális ereje, hanem megkapja azt a lelki támaszt, ami az erő igazi forrása.

− Van értelme annak, hogy egy politikus a választások idején saját hitéről beszéljen?

− Hogy egy miniszterelnöknek saját hitéről beszélni okos dolog-e, ezt majd az utókor eldönti. Amikor valaki személyes dolgokat mond el, fedetlen felületet hagy magán. Azt kívánom, hogy olyan országban éljünk, ahol minél kevesebben vannak, akik támadó céllal keresik ezeket a fedetlen és sebezhető felületeket. Azokat az embereket, akikre sorsunk fontos kérdéseinek eldöntését bízzuk, illendő, helyes, sőt kötelező megfaggatni, mielőtt a nagy bizalommal felruháznánk őket. Válaszom tehát: igen.

− Akkor tegyünk úgy, mintha egy olyan országban lennénk, ahol a hitünkről beszélni a tanúságtétel kötelessége. Milyen utat jártál be a hitnek a világában?

− Én keresztény családban születtem, „rendes” nevem is van, keresztlevelemben a Mihály név is szerepel, ez nem olyan rossz kombináció, ha belegondolok...

− Egy győztes Mihály arkangyalra gondolsz?
− Megkereszteltek, fölvettek a keresztény közösségbe, elsősorban a nagyszüleim ragaszkodásának eredményeképpen, de nem kaptam vallásos nevelést, vallástalan közegben nőttem fel, még az egyetemi éveim elején is így volt ez, amíg meg nem ismerkedtem a későbbi feleségemmel, aki viszont egy gyakorló katolikus családból származik. Elég hosszú utat tettem meg, hogy azt a mondatot ki tudjam mondani, hogy hívő keresztény ember vagyok. Volt az életemnek egy pillanata, amikor úgy éreztem, hogy ami elmaradt, azt be kell pótolni, a dolgoknak a helyükre kell kerülni - akkor konfirmáltam. Nem tudtam mindig, de mindig éreztem, és ma már tudom, hogy addig is velem volt az Isten, akkor is, amikor nem figyeltem rá, és azért tettem akkor a fogadalmat, hogy ez ne is változzon meg, maradjon velem, és azokkal, akik számomra fontosak. Azóta annak a mondatnak a jegyében próbálok élni, amit a hitünk így fogalmaz: Az Isten dicsőségére és az emberek javára. Ez a szakmánkra lefordítva úgy hangzik, hogy nekem az országot kell építeni, kis o-val, ami a magyar nemzet evilági országa, és nagy O-val is, Isten Országát. Ez a mindenfajta politikai kalkuláción túli, afölött álló magasabb rendű értelem ad erőt ahhoz, hogy az ország szolgálatában álljak. Lassan kezdem megérteni, hogy az ember akkor legerősebb, amikor térden áll.

harangszo.blogspot.com