Hatvan éve együtt jóban, rosszban

Holtomiglan, holtodiglan…

Az ember életének egyik fontos állomása a házasságkötés. Amikor két fiatal igaz hittel határozza el, hogy együtt szeretnék leélni életüket, együtt akarnak maradni „holtomiglan-holtodiglan”, együtt vállalják a közös életük során felmerülő nehézségeket, örömet, bánatot… „Véled megelégszem, hozzád hű leszek…” – fogadják Isten és a gyülekezet előtt… Aztán van, akinek ez nem sikerül. Miért? Talán nem volt igaz a szerelmük?… Vagy ez nem párosult az erősebb érzéssel: a szeretettel, ami maradandóbb a szerelemnél? Talán nem vették komolyan a fogadalmat? Nem úgy sikerült az életük, ahogy megálmodták, ahogy azt a romantikus filmek sugallták? Hát feladták… Válóper, civakodás… Melynek legtöbbször a gyermekek a szenvedő alanyai…

Hála Istennek, sok a pozitív példa is. Vannak, akik valóban komolyan vették az egykori fogadalmat, a „holtomiglan-holtodiglan”-t. Betegségben, megpróbáltatásokban, örömben és bánatban, gazdagságban és szegénységben kitartanak évtizedeken át egymás mellett. Mi a titok? Elsősorban a szeretet, a tisztelet és egymás megbecsülése.

Engem mindig csodálattal, tisztelettel és jó értelemben vett irigységgel töltött és tölt el, amikor idős házaspárt láttam, látok kézen fogva sétálni, templomba menni. Olyan jó megtapasztalni, hogy annyi év elteltével is vállalják ország-világ előtt: összetartoznak! Nagyapám, nagymamám már nem fogták egymás kezét, mert egyikük ágyban feküdt, másikuk botra támaszkodva járt. De szemükben az utolsó pillanatig ott láttam az igaz szeretet fényét…

És ezt vélem felfedezni id. Pocsai Vince és felesége, Irma néni tekintetében is, akik immáron hatvan éve kitartanak egymás mellett jóban, rosszban. Pedig nem volt könnyű az életük! Átéltek háborús éveket, kolhozosítást, államváltásokat, elhurcolást... A kilencvenedik életévét taposó Vince bácsi még legény korában megjárta a poklok poklát. Szinte ma sem telik el nap, hogy ne idézze fel azokat a kemény megpróbáltatásokat, amiket sorstársaival átélt a lágerben. Mesélt, és ma is mesél róla az érdeklődőknek, gyermekeinek, unokáinak. Abban a reményben, hogy azok a borzalmak soha nem ismétlődnek meg. Hogy unokáikra, dédunokáikra már egy szebb, boldogabb jövő vár. Ezért imádkoznak feleségével közösen minden nap.

Hogy miben rejlik az immáron hat évtizede tartó boldog házasság titka?

Vince bácsi és Irma néni is azt vallja: a megtartó erőt Istennek köszönhetik. Emellett az egymás iránti szeretet, az egymás iránti tisztelet, a türelem, a kölcsönös megértés a hosszú házasság biztosítéka.

S hogy mire vágynak még az életben? Egymásra mosolyogva szinte egyszerre válaszolnak: „A jó Isten mindeddig megáldotta a mi életünket. Továbbra is Rá bízzuk magunkat!”

Mit kívánhatnánk emellé? Adjon az Úr erőt, egészséget, békességet! Pihengessenek még nyaranta a beregardói parókia előtti gesztenyefák árnyékában, a rózsabokrok alatt, vigyázzanak a dédunokákra és meséljenek nekik! S ha még botra is támaszkodva, de jöjjenek a templomba, példát mutatva a fiataloknak is! Isten éltesse magukat, Irma néni és Vince bácsi!

Marton Erzsébet