Akinek Isten szolgálata nem teher, hanem kitüntetés

- Hogyan tekint vissza életútjára, immár hatvanöt évnyi szolgálatára?

- Nagyon hosszú, számomra különösen csodás idő volt ez. Igazat szól az ének, mely szerint az Úr csodásan működik, de útja rejtve van. Néha csak utólag derült ki, mi volt valójában az Isten szándéka, akarata, de amint a magyar szólás is tartja, minden jó, ha a vége jó. Elmondhatom, hogy nagyon sok mindenen mentem keresztül életem során, mégis megmaradtam. Mindez kegyelem, csoda, Isten akarata; nem az én ügyességem, rátermettségem következménye, hanem Isten gondoskodásáé. Visszatekintve a múltra, csak hálával tartozom Istennek, amiért megőrzött, megáldott, még a hét és fél évnyi sztálini lágert is javamra fordította.

- Önéletrajzában úgy jellemezte a lágerben töltött éveket, hogy az az idő "Hét szűk és hét bő esztendő volt egyszerre". Miként lehetett szolgálatként felfogni a Gulág jelentette megpróbáltatásokat és borzalmakat?

- Valóban hét szűk esztendő volt az, de annyi áldásban részesültem az idő alatt, oly sok szép emléket őriztem meg azokból az időkből! Talán még többet is, mint szomorú emléket. Érdekes, hogy az ember emlékezetében jobban megmarad a szép és a jó, mint a szenvedés és a nehézség. Legalábbis én ezt tapasztalom. Pedig a fogságban töltött első 2-3 év nagyon nehéz volt: az éhezés, a szomjúság, a sok poloska és tetű, a könyörtelen munka. Már az időjárás is borzasztó volt Kazahsztánban - nyáron néha 60 fokos volt a forróság, télen 40 fokos hidegek is előfordultak. Az ember most mégis a szépre emlékezik vissza - beszélgetésekre, találkozásokra, élményekre. Örülök, hogy úgy beszélhetek minderről, mint amit át- és túléltem, tehát nem könyvből olvastam. Ez Isten ajándéka, ez a kegyelem, ez a kiválasztás. Amikor Isten meg akar áldani valakit, még az oroszlánok vermében is megáldja. A lágerben megtapasztalhattam, hogy ugyanazon éhezésért, munkáért és poloskajárásért az egyik ember imádkozott, hálát adva az Istennek, amiért még él, míg a másik örökösen káromkodott, mindig mást hibáztatott. Azt mondhatom a mai fiataloknak is, hogy fontos nem büntetésnek tekinteni a megpróbáltatást, hanem Isten formáló kezének.

- Püspök úr a második világháború utáni reményvesztettségben is tudott hitet találni ahhoz, hogy Isten szolgálatát válassza élete céljául. Honnan meríthetünk hitet mi, ma élők?

- A hit az a csodálatos dolog, amit nem lehet megmagyarázni, az Isten kegyelme. A második világháború idején Budapesten éltem át az ostromot, azután jöttem haza. Akkor azt hittem, soha nem kerülök ilyen nehéz helyzetbe, de tévedtem: a lágerben még nehezebb volt. Isten azonban akkor is, azután is megoldott minden gondot. Nem szabad kétségbe esni! A legnagyobb probléma manapság az, hogy a fiatalok között sokan nem látják a kiutat, nem látják a megoldást, kapkodnak fűhöz, fához, főleg az alkoholhoz, az ajzószerekhez. Azt hiszik, hogy a részegség, a megváltozott tudatállapot segít felejteni, megszünteti a problémákat, de ez nem igaz, mert amikor elmúlik a szerek hatása, még jobban fájnak ugyanazok a dolgok. Jézusban azonban megoldódnak a gondok, és az ember megtalálja a kivezető utat.

- Önnek jutott az a feladat, hogy a rendszerváltást követően felélessze a református egyházat Kárpátalján. Ma hogyan látja, mit jelentett ez a munka?

- Olyan volt ez, mint a zsidó nép számára a babiloni fogságból való hazatérés. Isten ajándéka volt az a számukra, hiszen hazatérhettek, és felépíthették a templomot. Isten számunkra is adott egy nagy lehetőséget, hogy munkálkodhassunk, építhessük gyülekezeteinket, egyházunkat. Gondoljunk arra, hogy Kárpátalján mintegy tucatnyi református templom épült abban az időszakban! Hét cigány templom épült - több, mint bárhol máshol! Isteni kegyelem volt ez, s én örülök, hogy részese lehettem ennek a munkának. Isten kitüntetésének tartom ezt a lehetőséget, amiért hálás vagyok, s amíg a szívem dobog, folytatni akarom, mert számomra ez nem teher.

hk