„Mindenki a maga nyelvén” - Széljegyzet a szlovák nyelvtörvényhez

„Mindenki a maga nyelvén”

Széljegyzet a szlovák nyelvtörvényhez


A Cselekedetek könyvében olvashatjuk a pünkösdi történetet. Eszerint az apostolok, zúgó szélvihar kíséretében, a Jeruzsálemben összegyülekező sokasághoz szóltak. Jóllehet a zarándokok a világ különböző országaiból érkeztek, és számtalan nemzetet és nyelvet képviseltek , „mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni” (Csel 2,4). Igen, mindenki a maga nyelvén! Lett légyen valaki pártus vagy méd, mezopotámiai vagy egyiptomi, zsidó vagy arab. A maga nyelvén hallhatta Péter apostol és a többiek tanúságtételét a meghalt és feltámadott Jézusról. Ismét mondom, mindenki a maga nyelvén.
Ami kétezer évvel ezelőtt lehetséges volt, az veszélybe kerülhet napjainkban. Nem a világ egy eldugott részén, hanem itt, Európa szívében. A Szlovákiában elfogadott nyelvtörvény ugyanis korlátozza az anyanyelvi jogokat. A szlovákiai földrajzi neveket nyilvánosan csak szlovákul lehet használni. A kulturális és oktatási programokat akkor is két nyelven kell felvezetni, ha azt a hallgatóságból senki sem igényli. Kórházakban, szociális intézményekben csak akkor kommunikálhat az ápolószemélyzet nemzetiségi nyelven a betegekkel, ha az adott településen legalább 20 % él abból a kisebbségből. A hivatalok nem megfelelő szintű írásbeli nyelvhasználata 100-tól 5000 eurós pénzbírsággal büntethető.
Egyszer még az is előfordulhat, hogy az istentiszteleti életben is korlátozzák az anyanyelv használatát? Kassán vagy Pozsonyban (hogy ne mondjam, Kosicén vagy Bratislavában) büntetni fogják ha magyarul hangzik el: „békesség néktek”? Mennyi büntetést kell majd fizetni egy „Tebenned bíztunk eleitől fogva” zsoltárért vagy egy csak magyarul elmondott Miatyánkért? Egyforma tarifája lesz Szenczi Molnár Albertnek és Sztáray Mihálynak? S a magyar Himnuszra a legmagasabb büntetési tétel lesz érvényes? Elvárják majd, hogy a gyónásban így mondják a hívek: „Vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel – és nyelvhasználattal…”?
Isten őrizzen meg minket a rettenetes vízió beteljesülésétől. Mert az nem lehet, hogy paragrafusok tűzoltómunkájával próbálják a pünkösdi lángnyelveket kioltani. A szlovák nyelvtörvény ilyen irányú érvényesítésével súlyosan sérülnének azok az alapelvek is, amelyek az egyházak életét normális körülmények között meghatározzák. Ezért is tiltakoztak a napokban a történelmi egyházak egységesen a nyelvtörvény miatt. Őszintén remélem, hogy aggodalmainkat a szlovák egyházi vezetők is osztják, hiszen ők is tudják, milyen fontos, hogy mind a magyarországi szlovák, mind a szlovákiai magyar hívek akadályoztatás nélkül, eleik nyelvén is megélhessék hitüket. A római katolikus egyházban a II. Vatikáni Zsinat óta természetes az anyanyelvi misézés. Még messzebbre nyúlnak ezek a hagyományok a protestáns egyházak gyakorlatában. Luther nemcsak a Bibliát fordította németre, de természetesnek tartott az anyanyelvi istentiszteletet is. A Vizsolyi Bibliához írt előszavában Károli Gáspár ezekkel a veretes szavakkal hangsúlyozta az anyanyelvi fordítás jelentőségét: „Szabad mindennek az Isten házába ajándékot vinni. Én azt viszem, amit vihetek, tudniillik magyar nyelven az egész Bibliát. Annakokáért minden keresztyén olvasókat kérek, hogy az én munkámért engemet ne rágalmazzanak és meg ne keserítsenek, hanem nagy isteni félelemmel és hálaadással vegyék és olvassák az magyar nyelvre fordíttatott Bibliát.”
Mintha csak a mai szlovákiai magyarokhoz szólna a kolozsvári költő, Reményik Sándor Az ige című verse:

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,
És áhítattal ejtsétek a szót,
A nyelv ma néktek végső menedéktek,
A nyelv ma tündérvár és katakomba,
Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!




A Biblia a vigasztalás könyve. Így például erőt meríthetünk az ószövetségi Dániel sorsából. A babilóniai fogságba került három fiatalt kötelezték ugyan a káldeusok írásának és nyelvének használatára (Dán 1,4), de lelkük mélyén ők megőrizték zsidóságukat. Büntetésül tüzes kemencébe, majd oroszlánok vermébe hajították őket, ám az Úr a nyomorúságban is velük volt, és nem engedte, hogy elpusztuljanak.
Mindez elsősorban arra kötelez minket, hogy együttesen lépjünk fel az európai szellemiségtől távoli törvény ellen. Másodszor arra, hogy leleményes módon segítsük még nehezebb helyzetbe kerülő testvéreinket. Harmadszor pedig arra, hogy óvjuk ás védjük anyanyelvünket, határon innen és túl. Úgy, ahogyan azt Noé bárkája felé című versében Kányádi Sándor írja:

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.
Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.
Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.
És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.


Fabiny Tamás

Forrás: reformatus.hu