2013-06-24 - 05:17

Köztudott az, hogy a 16. században Magyarország lakossága legalább 90%-ban protestáns volt, ennek nagyobb része református. A lutheránusok különösen a városokban, s a német, valamint szlovák lakosság körében jelentettek számottevő erőt. A katolikus egyház számára ijesztő számok hatására a tridenti zsinat (1545-1563) megindította az ellenreformációt. Ez az irány összetalálkozott azzal a hatalmi politikával, amely a Habsburgok abszolutizmusra törekvését jelentette. Az 1657-ben trónra került I. Lipót fő szövetségesei a katolikus főurak voltak, maga Lipót is fiatalon papnak készült. I. Lipót magyar és cseh király, majd német-római császár trónra lépése nem sok jót engedett sejtetni. Csehországban sikerült az önálló államiság felszámolása, Magyarországon még tartotta magát az alkotmány és a rendiség. Első intézkedései közé tartozott a magyar alkotmány felfüggesztése. Az ellenreformációt ugyan nem ő találta ki, de egyik legkegyetlenebb végrehajtója volt. I. Lipót legfőbb törekvése az volt, hogy felszámolja ezt, s ennek érdekében lemondott az ország török iga alóli felszabadításáról is, csakhogy elérje a hatalom teljes koncentrációját, és a magyar rendi ellenállás megszüntetését. Legfőbb ellenségeként természetesen a magyar protestánsokat tekintette ennek során, egyrészt vallásilag, másrészt politikailag, hiszen a magyar nemesség – az arisztokráciát kivéve – protestáns volt. A két front nagyjából tehát tiszta: egyik oldalon a katolikus vezetés, amely féltette vagyonát és befolyását, valamint a Habsburg fejedelmi abszolutizmus körülvéve a belső ellenségektől, kívülről az európai hatalmak és az ázsiai török szorításában. A másik oldalon pedig ott állt a rendi függetlenségért harcot vívók tömege, mely természetes szövetségesre talált a vallásszabadságáért harcoló protestáns erővel.



A történelem fintora, hogy a gyászévtizedet ürügyként kiváltó okot valójában katolikus magyar arisztokraták idézték elő, mégpedig a Wesselényi-féle összeesküvésnek nevezett, valójában hamvában született szervezkedés, amelyet a szentgotthárdi csata után megkötött szégyenletes vasvári béke miatti elkeseredés szült. Az összeesküvés felgöngyölítése után az ország rendi alkotmányát a jogeljátszás elmélete alapján felfüggesztették (1673. febr. 27.), és Ampringen Gáspárt, a német lovagrend nagymesterét helyezték az ország élére kormányzóként, azaz gubernátorként. Az országos méltóságok viselőiként csaknem kivétel nélkül katolikus főpapokat neveztek ki.



Az ellenreformáció ideológiai hátterét hazánkban az 1671-ben megjelent könyv, Bársony György váradi, majd egri püspök Speculum Hungariae és főként a Veritas Toti Mundo Declarata című munkája szolgáltatta. Ennek számunkra leglényegesebb eleme az, hogy a császár nem köteles megtartani a protestánsokkal kötött békeszerződéseket, sem az azokból következő vallásszabadságot biztosító országos törvényeket sem. Ezt az elvet alkalmazták a bécsi kormány által felállított ún. rendkívüli törvényszékek, amelyek 1671-tõl folyamatosan hívták be a császár elleni szövetkezésben gyanúsítottakat.



Az úgynevezett rendkívüli törvényszékek 1671-ben kezdték meg működésüket, eleinte főként nemeseket, elsősorban protestánsokat idéztek meg. 1672-ben a pozsonyi evangélikus lelkészeket és a város evangélikus polgárainak egy csoportját ítélték börtönre, vagyonelkobzásra vagy száműzetésre. Ettől kezdve a törvényszékek további munkája kizárólag a protestáns lelkészek és tanítók ügyére terjedt ki. A lelkészek próbaperének az 1673. szeptember 25-én Pozsonyban megrendezett eljárást tekinthetjük, amelyre az akkor Alsó-Magyarországként emlegetett északnyugati országrészből az evangélikus szuperintendenseket, valamint 32 evangélikus, és egy református lelkészt idéztek meg. Az ítélet előre kész volt: megkínzásra, halálra vagy száműzetésre ítélték őket, ezen azonban még a kihirdetés előtt módosítottak, s felajánlották annak lehetőségét, hogy kegyelmet nyernek, ha térítvényt, azaz reverzálist írnak alá. A megfélemlítés sikeres volt: 2 prédikátor áttért római katolikusnak, 14 önként száműzetésbe ment, a többi lemondott hivataláról.



A következő tavaszon került sor ezek után a nagy perre, amikor is a vérszemet kapott Szelepcsényi György érsek úgy látta, itt az idő a protestáns egyházak teljes szellemi megsemmisítésére, hozzáteszem ez az evangélikus egyház esetében részint sikerült is, hiszen képzeljük csak el, hogy szuperintendensek nélkül, tehát egyházi vezetés és gondviselés nélkül ált ekkorra a teljes lelkészi kar.



Szelepcsényi György esztergomi érsek az előbbi idézéseken felbuzdulva Lipót királytól ismét engedélyt kért egy rendkívüli törvényszék összehívására, melynek az volt a célja, hogy a lázadásban és összeesküvésben részes pártütőket kinyomozhassák és elítélhessék. Elgondolása szerint ez a beidézés már az egész ország területére szólt volna, vagyis minden református és evangélikus lelkészt és tanítót be lehetett volna citálni. Óhaja sikerült, a királyi rendelet 1674. január 6-án megszületett. Már semmi sem gátolhatta meg a protestánsok beidézését. Az ún. „judicium delegatum” azonnal megkezdte munkáját. Szétküldték idéző leveleiket az ország minden szegletébe. A fő célt maga Szelepcsényi érsek árulja el, aki egyik beszélgetésében nyíltan kimondja: „Magyarországban olyan kötelet fontunk az evangélikusoknak, melyet, ha nyakukba ránthatunk, az evangélikus vallás soha többször lábára nem áll, ha pedig ezt nem cselekedhetjük, csak magunknak szerzünk bajt.”



1674. március 5-re Pozsonyba idézték tehát a királyi Magyarországról az összes protestáns prédikátort és tanítót, sőt a török uralom alá eső nagyobb helyek prédikátorait is, Pápáról még a kollégium diákjait is.



Az idézés Magyarország 33 (mások szerint 27) vár-megyéjének minden protestáns lelkészét, tanítóját érintette. Idézzük most Otrokócsi Fóris Ferenc gömöri protestáns prédikátor (későbbi gályarab) szavait: „1674 február havában általános idézést rendeltek el, s leszámítva egynehány Borsod, Szatmár és Pozsonytól jóval távolabb eső, más vármegyékben levő egyházat, melyek isteni gondviselés folytán az idézéstől megmenekültek, Szelepcsényi György esztergomi érseknek, mint Magyarország helytartójának pecsétjével és aláírásával, sok helyen azonban csak a pápista papok és katonák aláírásával kiállított idéző levelekkel majdnem minden református és lutheránus egyház lelkészét, iskolaigazgatóját tanulóikkal, kántoraikkal és harangozóikkal együtt, sőt még azokat is kinyomozták, akiket parókiájukból már előzőleg kiűztek, 1674. március 5-re Pozsonyba idézték azon ürügy alatt, mint már említettem, hogy ti. a lázadásban részt vettek, abban a reményben, hogy most is éppen úgy elérik céljukat, mint az előző alkalommal. Midőn a rémítő és szokatlan eljárással rendelt idézésnek híre ment, némelyek mindkét protestáns részről, akik már jól ismerték, sőt részben már megtapasztalták is ellenségeink cselvetéseit, úgy gondoskodtak magukról, hogy elmenekültek, elbujdostak, amennyire csak lehetett ellenségeink cselvetései között, sokat pedig a török hódoltság területén, de amely rész különben a keresztyén fejedelemnek hódolt, a török tilalma akadályozott a megjelenésben”.



Valóban igaz, a törökök kimondottan ellenezték a protestánsok megjelenését Pozsonyban, s ennek nyomatékosan hangot is adtak. Az Alsó-Magyarország falvaiban lakó bíróknak a budai „vezér”, Ali bég, fenyegető leveleket küldött, melyekben szigorúan megparancsolta: ”…nehogy csak egy prédikátor vagy tanító is elmerjen menni Pozsonyba, különben magukat a bírókat is karóba húzatja”. Az üldözéstől való félelmükben a lelkészeknek s tanítóknak saját birtokán, Óbudán adott menedéket. Gyöngyös városában pedig az egri basa védelme alatt álltak a protestánsok. A nógrádi basa is megtiltotta a pozsonyi megjelenést, sőt az idéző leveleket széthordó Piry István szolgabírót és Tarzsy Mihály esküdtet lefogatta, kegyetlenül megbotoztatta, s csak 20-20 arany fejében volt hajlandó szabadon bocsátani őket. Hont vármegyében a protestáns lakosok az idézést kézbesítő bírókat és ülnököket elfogták, és a nógrádi bég elé vitték, aki azonnal 500 botot veretett a királyi küldöttekre, s megesküdött mohamedán hitére, hogy ahány lutheránus vagy kálvinista prédikátor meghal Pozsonyban, ő négyszer annyi katolikus papot végeztet ki tartományaiban.



Ismét Otrokocsi Fóris Ferencet idézzük: „A Borsod megyei Miskolc, Szikszó, Szendrő, Szentpéter városokból s a körülöttük levő falvakból sem menekültek el a lelkészek az idézés elől, mert a szendrői német kapitány rábeszélése folytán, az egész megye reformátusainak kérésétől indíttatva, maga Spankau, a kassai generális tiltotta meg a Pozsonyban való megjelenést és így megsemmisítette az idéző leveleket széthordó pápista papság igyekezetét”.



Hogy pontosan hány protestáns prédikátort, tanítót, harangozót stb. idéztek be Alsó-Magyarország fővárosába, Pozsonyba 1674. március 5-re, nem tudjuk. A legelfogadottabb vélemény az, hogy több mint hétszázat. Konkrétabb számot említ Kocsi Csergő Bálint (gályarab, tehát szemtanú), aki 735 protestáns egyházi férfiról tesz említést, de vannak források, ahol 715-re teszik a megidézettek számát.



A bíróság előtt ténylegesen megjelentek számát illetőleg is nagyok az eltérések. Kocsi Csergő Bálint 336 egyénről tud, általában ezt tartják a történészek a leghitelesebb adatnak. Láni György korponai evangélikus lelkész és tanár szerint (ő is szemtanú, a gályákra ítélték) 400 körül volt a megjelentek száma, Otrokócsi Fóris Ferenc írásában mintegy 250 lelkészről és néhány iskolaigazgatóról tesz említést. Többen 400 körülire teszik a bíróság előtt megjelentek számát.



Abban mindenki egyetért, hogy a bíróság előtt megjelentek túlnyomó többsége az evangélikus hitet vallotta, de a pontos arányokat itt sem tudjuk. Kocsi Csergő Bálint a 336 megjelentből több mint 250-re teszi a lutheránusok számát, míg a református prédikátorok és iskolaigazgatók táborát nyolcvan főre sem taksálja. Evangélikus források szerint 284 volt az evangélikus és 52 a református, míg mások szerint a kálvinisták száma 80 volt, az evangélikusoké pedig 256. Otrokócsi Fóris Ferenc szerint az „ágostai evangélikusok majdnem négyszer többen voltak, mint a reformátusok”.



A per kiötlője, Szelepcsényi érsek abból indult ki, hogy religiója, azaz vallása miatt nem ítélhetik el nyilvánosan a prédikátorokat, ezért tehát religiójuk helyett rebelliójuk, azaz a felkelés, az összeesküvés miatt kell őket elítélni. A per a megszokott módon kezdődött. A jelenlevőket megvádolták a Wesselényi-összeesküvésben, illetve a kurucok előző nyáron lezajlott támadásában való részvétellel, tehát felségárulással. Szerepelt a vádak között a katolikus egyház gyalázása is, valamint a töröknek való hódolás szándéka. Három térítvényt adtak elő. Bármelyik aláírása szabad eltávozást jelent. Bűnössége elismerése után az egyik szerint a vádlott kötelezi magát az ország elhagyására, a másikban kötelezettséget vállal egyházi hivatala letételére, a harmadik aláírása a katolikus vallás felvételét jelentette. Ezeknek a reverzálisoknak az előadásával az eddigi perek gyakorlatilag be is fejeződtek; ha a vádlottak valamelyiket aláírták, szabadságukat garantáló útlevéllel elhagyták Pozsonyt.



A behívott prédikátorok eleve tagadták részvételüket a Wesselényi-összeesküvésben, és a további lázadás előkészítésében, s egyáltalán minden vádpontban. Séllyei István, pápai prédikátor és dunántúli püspök többször is védekezett, nagy és a kortársak számára emlékezetes védőbeszédében ártatlanságuk mellett érvelt, és több ízben rámutatott, hogy a rebellió nem a protestáns prédikátorok, hanem a római katolikus főpapok és főurak szövetkezése volt. Hosszú, mindenre kiterjedő védőbeszéde végén kijelentette azt is, ők nagyon jól tudják, hogy nem ezekért, hanem vallásuk miatt kell itt állniuk, s ezért készek minden szenvedést, még a halált is vállalni.



Április 4-én kihirdették az ítéletet. Ez fej- és jószágvesztésről szólt, de kegyelmet ígértek megint csak azoknak, akik aláírják a reverzálist. Egyetlen elítélt sem jelentkezett ekkor még a kötelezvény aláírására, s ezt Séllyei István úgy fogalmazta meg: „Azért akarják velünk a térítvényt aláíratni, hogy eladjuk vallásunknak és országunknak szabadságát, melyet őseink vérük hullásával szereztek és ezzel elviselhetetlen iga alá vessük eklézsiánkat és országunkat”. A börtön, a fogda, az állandó pszichikai nyomás hatására május végére 236-an aláírták a reverzálist, vagy lemondtak hivatalukról, vagy száműzetésbe mentek, de voltak olyanok is, akik áttértek katolikusnak. Néhányan, a közeli településekről főként, egyszerűen hazamentek, gonosz színjátéknak minősítve a történteket. A megmaradt több mint száz embert az ország hat különböző várába hurcolták, legtöbbjüket Lipótvárra.



A következő tavaszon aztán a prédikátorok nagy részét gyalogosan elindították Nápoly felé gályarabságra. Sokan rossz egészségi állapotuk miatt már el sem indulhattak, őket a történelmi emlékezet méltatlanul el is felejtett ennek okán. Útközben, majd a gályákon jó néhányan meghaltak. Az a szerencsétlen 18 ember, akiket a Fiume melletti Buccariban egy földalatti börtönben tartottak, amelyen keresztül folyt a szennyvízcsatorna, gyakorlatilag az elevenen való megrothadásra ítéltetett. Aki közülük itt sem írta alá a reverzálist, leírhatatlan kínok között halt meg. A 42 gályarab közül néhány hónap leforgása alatt 24 maradt élve, s ők életüket annak a diplomáciai munkának köszönhették, amely elítélésük, és főleg gályarabságra hurcolásuk után azonnal megindult. A nyugati világ akkora mérvű felháborodása kísérte sorsukat, hogy Lipót kénytelen volt felmenteni őket a halálos ítélet alól, jóllehet erről a rabok csak akkor értesültek, amikor kiszabadította őket de Ruyter holland admirális, 1676. február 11-én. A börtönben raboskodókat szintén nyugati segítséggel, hatalmas váltságdíj összegyűjtésével szabadították ki.



Néhány szó de Ruyter admirálisról. Holland tengernagy, aki számos esetben sikerekkel harcolt franciák, angolok és svédek ellen. Éppen a Földközi-tengeren hadakozott a franciák ellen, amikor az európai protestáns államok értesültek a magyar evangélikus és református lelkészek gályarabságáról.



Michael de Ruyter de los Vélez nápolyi alkirálynak



Stromboli szigete környékén, 1676. január 4.



A 1675. november 2-án Hágában kelt utasításban a parlament ismét arra kötelezi, hogy tegyen meg az alkirálynál mindent azon 27 prédikátor szabadon bocsátása érdekében, akik a korábban vallásuk miatt üldözött, majd gályákra adott 41 magyar prédikátor közül megmaradtak. A holland parlament nevében kéri, hogy a vallásukért szenvedő ártatlanokat engedje szabadon, mivel az ártatlanul fogva tartottak ártatlanságát bizonyító érvekből világosan láthatja, hogy a szerencsétlen prédikátorokat a lázadás ürügyével, valójában azonban vallásuk miatt üldözik. Reméli, hogy kedvező választ kap, mert az egész ügyről be kell számolnia a parlamentnek.



Theodorus Westhovius a gályarab prédikátoroknak



Elba szigete környékén, 1676. január 30.



Szomorúan értesült kérvényükből arról, hogy még mindig börtönökben és gályákon sínylődnek. Mindent megtesznek szabadon bocsátásuk érdekében. Valószínűleg tudomásukra jutott már, hogy De Ruyter admirális, akinek ő a lelkésze, minden követ megmozgatott, hogy mielőbb visszanyerjék szabadságukat. Ismét írt a nápolyi alkirálynak, de nemcsak saját nevében, hanem a holland parlament parancsa alapján is, amely utasította, hogy járjon közbe kiszabadulásuk érdekében. Nemcsak De Ruyter írt a nápolyi alkirálynak, hanem az előbbi bíztatására így tett a szicíliai alkirály is, aki saját elmondása szerint olyan megható szavakkal tette azt, mintha csak saját, börtönben sínylődő édestestvérei érdekében írt volna. A szicíliai udvar néhány emberétől megtudták: a nápolyi alkirály hajlandó megszabadítani őket láncaiktól, és nincs kétségük afelől, hogy már eldőlt: szabadon engedik őket. Ám mivel nekik (a hollandoknak) mégis kétségeik vannak, ezért nem szavakkal, hanem tettekkel próbálkoznak. Azért is küldi ezt a levelet, hogy válaszukból megtudja, miként áll az ügyük. Bár szerette volna, már nem tud velük beszélni, mivel Nápolyt elhagyták, és huszonharmadika óta hazafelé tartanak. A szicíliai gályákon kereste három lelkésztársukat, de tagadták, hogy ott lennének; azt mondták, visszaküldték őket Nápolyba. Kéri, tudósítsák efelől, és arról is, hol van Bukkari, amit a térképen valószínűleg azért nem talál, mert mostanában másképp hívják. A tíz kérdésre adott válaszukkal kapcsolatban kéri őket, válaszoljanak arra is, hogy a török hódoltság területén szolgáló társaikat is megidézték-e; hogy Magyarországnak a császár fennhatósága alatti részén minden református és evangélikus egyházközséget megfosztottak lelkészeiktől, vagy voltak olyanok, ahol megmaradtak; igaz-e, hogy Moldva, Havasalföld és egyéb tartományok nemesei a császártól a törökhöz pártoltak, és valóban a spanyol inkvizíció volt-e a fő oka annak, hogy az említett tartományok és többi népek a törökhöz húznak. Válaszukat Nicolaus de Mejer dordrechti kereskedőn keresztül juttassák el hozzá, neki, a hekelingeni lelkésznek címezve.



Otrokocsi Fóris Ferenc Nicolaus Zaffiusnak



Nápoly, 1676. február 17.



Huszonöt megszabadult társa nevében értesíti, hogy a Holland Egyesült Tartományok parlamentjének és az ország tengernagyai és altengernagyai fáradozásának köszönhetően február 11-én alkonyatkor megszabadultak. Velük együtt örülnek a hollandok is, akiknek a hajóin az új szabadság kezdetétől fogva tartózkodnak. Piszkos ruháikat újra cserélték, és megszabadítóikkal beszélgetnek. Mindig emlékezni fognak támogatóikra, a Holland Egyesült Tartományok parlamentjére, a tengernagyokra, és amíg e siralomvölgyben élnek, mindig tisztelettel fogják emlegetni Zaffius nevét, és nem feledik, mennyit fáradozott önzetlenül megszabadulásuk érdekében. Isten szolgáiként dicsőítik az Urat, hiszen úgy érzik magukat, mint a zsidók, amikor kiszabadultak az egyiptomi fogságból. Korábban úgy gondolták, hogy szívesen érintik



Velencét, és így Svájcon keresztül térnek haza, de úgy vélik, hogy a jezsuiták őrültsége és mesterkedései miatt ez nem lehetséges, ugyanis igencsak nem tetszik nekik, hogy Itáliában már korábban is közbenjártak érdekükben. A hollandok biztosították őket: gondoskodnak arról, hogy biztonságos útjuk legyen. Először vagy Hollandiába vagy Angliába mennek, és vagy az említett országokban, vagy más református, illetve evangélikus országban húzzák meg magukat. Nincs kétségük afelől, hogy útjukról még hallani fog. Utóirat: A hollandok egyetértenek abban, hogy a dalmáciai Bukkari börtönében fogva tartott társaikat minél hamarabb ki kell szabadítani. Február 2-án kelt levelét február 12-én kapták kézhez, már nem halálra szánva, hanem új életet nyerve. Kéri, hogy saját és társai levelét, amelyeket mellékel, rövid megjegyzés kíséretében küldje el Zollikofernek, hogy az minél hamarabb megküldhesse egyházközségeiknek és családjaiknak.





És itt elérkeztünk ahhoz a szellemi, és lelki háttérhez, amely a végső kitartásra ösztökélte a prédikátorokat. A 16. század végétől egyfajta ortodoxiába merevedett a református vallásosság, a 17. század közepétől a szorongattatások hatása élénkítőleg hatott, s újfajta ébredés vette kezdetét. Erre legmélyebb nyomot a puritanizmus hagyott, ez a gyakorlati életre, és a lelki fejlődésre éppúgy befolyással bíró irányzat. Szellemi, lelki tanításait ekkorra a magyar prédikátorok zöme magáévá tette, ennek köszönhető az az éles különbség, amely megmutatkozott az evangélikus és a református elítéltek között. A „szabad-e megszökni”, és a „szabad-e aláírni” kérdése a március 5-i perkezdéssel komoly vita tárgyává vált, s a továbbiakban, még a gályarabok megszabadulása után is, egyik fő etikai kérdésként feszített a kortársak között.



Az evangélikus prédikátorok és tanítók egy más felsőségszemléletből indultak ki, mint a reformátusok. A lutheránusok számára a törvényes felsőség iránti engedelmesség nem képezhette vita tárgyát, ezzel szemben a kálvinisták mérlegelhették a felsőbb szervek parancsainak törvényességét. A református vádlottak saját kijelentéseik szerint is azért nem írták alá a reverzálisokat, mert ezzel elismerték volna bűnrészességüket a törvénysértésekben, s így akár gyülekezeteiket is ugyanez a vád sújthatta volna. Kocsi Csergő Bálint leírja, hogy a reverzálisok valamelyikének aláírása Krisztus ügyének elárulásával, és ezzel egyben Isten dicsőségének és az isteni igazságnak megtagadásával lett volna egyértelmű. A református egyház szolgái a pozsonyi törvényszék előtt elsősorban nem azért jelentek meg, mert engedelmesek voltak, hanem hogy szembenézzenek a hamis vádakkal, és hogy saját szenvedéseik, esetleg haláluk árán elébe menjenek az isteni szabadításnak. A külföldi protestánsok is csak nagyon nehezen értették meg ezt a gondolkodásmódot, éppen úgy, ahogy a jelen kor embere is nehezen jut el mindaddig, hogy ne csak önként mártíriumot felvállaló önkínzóknak tekintse a prédikátorokat. Később azonban jó néhányan – megismerve a szenvedőket – belátták, hogy az ő ügyük „opus Domini”, azaz Isten ügye. Ruyter admirális a gályarabok hálanyilatkozatára ezt válaszolta: „Mi nem voltunk egyebek, mint Isten eszközei, ti csak Istennek mondjatok köszönetet. Aki most kinyilvánította magát, mint mindezen dolgoknak a szerzőjét.” A gályarabságra ítélt prédikátorok nem mártíroknak tekintették önmagukat, hanem mártíromságot felvállalóknak, szenvedésüket nem önmagukra vonatkoztatva hangsúlyozták elsősorban a későbbiekben sem, hanem az egyházra vonatkozóan. Magatartásuk nem általános etikai megfontolásokból indult ki, hiszen önmagukat eszköznek tekintették abban az üdvtörténeti küzdelemben, amelyben Krisztus és az Antikrisztus vív egymással, így cselekedeteik már mélyen teológiai indíttatásúak. Az idő őket igazolta. Ezt ki kell hangsúlyoznunk. Egyrészt megszabadultak a fogságból, és ügyüket ismertették később a protestáns világgal, a gyászévtized végét jelentő 1681-es országgyűlésen pedig teljes körű amnesztiát kaptak. Így hazatértek, és folytatták szolgálatukat, további nehéz küzdelmekkel. Az idő azonban nem csupán ezért igazolta őket. Ha hiszünk abban – és én magam ezt vallom,- hogy eltérően a marxista történelemfelfogástól, Isten üzen valamit a történelem által számunkra, akkor igenis ki kell tudnunk olvasni ebből a szörnyű történetből is Isten valódi üzenetét. A történések azt bizonyítják, hogy az evangéliumi egyház egy módon maradhat csak meg: ha alapja az élet teljességére kiterjedő hit, a megalkuvások és árulások nélküli hit, amely az egyén és az egyház üdvösségét minden másnál előbbre helyezi. Nem mondom, hogy ez könnyű. A gályaraboknak is volt vagyonkája, virágzó egyháza, családja, szerettei. Vajon, emberileg nézve, egy hasonló történelmi helyzet ma milyen hatással lenne protestáns egyházainkra? Megrengetné? Megsemmisítené?

Misák Marianna

lelkipásztor-könyvtáros, óraadó

Sárospataki Református Teológiai Akadámia