„Van mit tanulnunk hitben és emberségben”

2025. Mar 13., szerző: Adminisztrátor

Egy kárpátaljai hétvége tapasztalatai

Egyházkerületünk legutóbbi felhívására két lelkipásztor jelentkezett és teljesített helyettesítő szolgálatot kárpátaljai gyülekezetekben február utolsó hétvégéjén. Juhászné Keresztényi Klára, a Vámosújfalui Református Egyházközség és Szabó Péter, a Szuhogyi Református Egyházközség lelkipásztora megindító élethelyzetekkel találkozott Kárpátalján.

 

Juhászné Keresztényi Klára, a Vámosújfalui Református Egyházközség lelkipásztora az őt kísérő férjével, Juhász Gábor festőművész, hitoktatóval immár másodjára teljesített helyettesítő szolgálatot Kárpátalján, ezúttal Nevetlenfalu és Batár közösségeiben, hogy tehermentesíthessék a kárpátaljai szolgatársakat.

Áldatlan állapotok

– A háborút nem láttuk, de a lelkekben ott érződött, hogy ez a kifordult állapot nagyon nehéz. Első szolgálatom egy női bibliaóra volt, amelyre 10 asszony érkezett. Az alkalmon Debóra bíró és prófétanő történetén keresztül igyekeztünk értelmezni a kárpátaljai helyzetet, pontosabban azt, amikor egy nőre olyan feladat hárul, ami addig kifejezetten a férfié volt a családban – írja beszámolójában Juhászné Keresztényi Klára. A lelkipásztor visszaemlékezésében kiemeli, fájdalmasan érintették azok a többször hallott mondatok, hogy „mi még itt vagyunk”, vagy „nálunk már csak én vagyok itt”, jelezve, hogy a családfő Magyarországon vagy még messzebb, de legalább biztonságban van.

A tiszteletes asszony második, férjével együtt tartott szolgálata másnap egy ifjúsági bibliaóra volt, amelyen két fiatal társaságában, Mózes példáján keresztül a pusztai vándorlásban gondoskodó és utat mutató Istenről beszélgettek, aki bár nem a teljes utat mutatja meg előre, a következő lépést azonban megvilágítja. A következő napi ifjúsági alkalmon az éneklés mellett Isten szabadító csodáiról beszélgettek a fiatalokkal.

A házaspár háromnapos kinti tartózkodásának tapasztalatai szerint a vasárnapi istentiszteletek, mint fogalmaznak, az „itthonihoz” képest sűrűn látogatottak, de mint azt a kárpátaljai lelkipásztor családtól megtudták, a létszám legalább egyharmadával esett vissza az áldatlan állapotok miatt. – Az asszonyok, a fiatalok elvándorolnak, a férfiak pedig vagy nincsenek odahaza, vagy jobbnak látják kerülni a nyilvános megjelenéseket – idézi fel a hallottakat Juhászné Keresztényi Klára.

A lelkipásztor így összegezte benyomásait: ha azt kellene röviden megfogalmaznom, milyen tapasztalatokkal tértünk vissza, azt gondolom, a legrövidebben hálának nevezném. Hálának, hogy nálunk bárki dönthet úgy, hogy kimegy az utcára, és ha hatóság embereit meglátja, nem kell összerándulnia a félelemtől, hogy most mi lesz. Bár hálásak lennénk, de leginkább vakok vagyunk, hiszen mennyi áldás mellett szaladunk el úgy, hogy még csak rá sem pillantunk.

Jó lenne megtanulnunk annak örülni, amink van, Isten kegyelméből.

Egymást segítve imádságos lélekkel

Szabó Péter, a Szuhogyi Református Egyházközség lelkipásztora lelkében hamar megfogalmazódott a válasz a felhívásra: Igen, jelentkezem a szolgálatra, bízva Isten segítségében. Egy héttel az indulás előtt Peleskei Béla feketeardói lelkipásztor keresett meg, hogy ők várnak szeretettel a gyülekezetekbe az egyházkerületük beosztása szerint. Készülés közben igyekezetem a három gyülekezetről minél több ismeretet begyűjteni: Feketeardó, Tekeháza és Királyháza egy-egy különös közösség.

Az indulás napján különös érzések kavarogtak bennem. Vajon milyen lesz a határátlépés, mire is megyek… Késő délután a határt átlépve alkonyati fényekben valami furcsa „csend” fogadott. Emberek alig mozogtak az utakon, alig volt közvilágítás, üres utcák… megérkeztem Feketeardóba lelkipásztor testvéremhez.

Másnap szombaton gyülekezeti tagokat kerestünk meg otthonaikban. Idősebbeket, fiatalabbakat. Élettörténetek, bizonyságtételek hangoztak el az egyszerű otthonokban. Ezen a napon mindhárom gyülekezet templomát, gyülekezeti termeit is megismerhettem, amelyek bizonyságai annak, hogy az itt lakóknak mennyire fontos a lelki hajlék, hitük megélése. Mindhárom templom belsőjét nagyon szépen karbantartják, ékesítik. Kicsiny külső segítséget használva, inkább összefogásból és adakozásból. A kevesebből mégis többet tudnak adni. A háború országában élnek, de egy mondat nagyon kifejező: „ez nem a mi háborúnk”. A csend, ami nagyon sokszor érzékelhető sok mindent takar. Imádságos csend, elrejtőző csend, a háború végét váró csend… Légiriadó ottlétemkor nem volt, az ország többi tartományában, Kárpátalja kivételével, többször is. Viszont érzékelhető a félelem, hiszen a háború nekik azt jelenti, hogy a 18-60 évesek hadkötelesek, akiknek jelentkezni kell. Aki ezt nem teszi, bármikor elvihetik. Sok férfi így az otthonában van „bezárva” már három éve. Ha kilép az utcára, a hatóság bárhol elfoghatja… Az ellenőrző pontokon fegyveresek igazoltatnak mindenkit, azt vizsgálva, hogy nem hadköteles-e. Az egyik presbiter fiát, aki a templomokban is sokat munkálkodott, éppen hivatalos ügyét intézni indult, amikor útközben megállították, és mivel már nem volt érvényes az egy hónapra szóló „mentessége”, elvitték. Azóta katonaként harcol valahol az országban. Érte is imádkoztunk a béke vasárnapján. Élethelyzetek, történetek, könnyes szemek, hitvalló lelkek…

Azonban hitüket megélik, ebből merítenek erőt, az Istentiszteleteket internetes felvétel segítségével hallhatják. A gyermekek magyar nyelven történő oktatása az iskolában már helyben nem lehetséges, de a gyülekezetben a gyermekek hitükben magyarul ismerkednek a Bibliával, ott vannak az Istentiszteleteken és gyermekalkalmakon.

Az Istentiszteletek vasárnap különösen felemelőek voltak. Tanulhatunk testvéreinktől hitben, lelkiségben, áldozatkészségben. Az éneklés az imádság, erőt adó. Az Igére figyelők tekintetében lehetett érezni, hogy lelkükben is itt vannak. Számomra életre szóló megtapasztalás volt vinni a prófétai Igét: „Veled van Istened az Úr, ő erős és megsegít.” (Zof. 3;17) Különösen az egyik templomban, ahol hosszú ideig nem volt Istentisztelet, mert a templomot bezárták, berendezését összetörték, a deszkákból a kolhozba készítettek trágyatartót… hullaházzá alakították át, de a gyülekezet tagjai háztól temetkeztek. 1989. augusztus 6-tól használhatják újból a templomot. „Im bé jöttünk nagy örömben” áll a belső ajtó felett a bizonyságtétel. Az Istentiszteleteken tehát hiányoztak a 18 és 60 év közötti férfiak, de a többiek ennek ellenére is szép számban ott voltak és járnak alkalomról alkalomra. Amikor a hitvalló éneküket éneklik – „Mindig velem” – éreztem, hogy tényleg hitüket megvallva, egymást segítve, imádságos lelkülettel élik napjaikat. Egymást segítve imádságos lélekkel.

Forrás: tirek.hu

 

 

 

 

 

 

szerző: Balogh Csilla, Juhászné Keresztényi Klára, Szabó Péter

Megosztom: facebook iwiw twitter	A hírhez még nem érkezett hozzászólás. Hozzászólok.