Szokás vagy bizonyságtétel?

Konfirmáció: megerősítés

A református szóhasználatban olyan magától értetődő természetességgel használjuk ezt a kifejezést, miközben más egyházakhoz tartozók, vagy nem vallásos emberek valószínűleg azt sem tudják, mit jelent. Kérdés azonban, hogy vajon mi, akik használjuk, valóban tudjuk-e, mit takar az a bizonyos kifejezés? Ha megkérdeznének felőle, vajon tudnánk-e érthetően válaszolni, vagy csak azt hisszük, hogy tudjuk, miről beszélünk? S itt most nem csupán a szó jelentéséről van szó, hanem a jelentőségéről is. Van-e magának az eseménynek még valódi lelki értéke a konfirmandusok és a családok számára?

A konfirmáció során a fiatalok a nyilvánosság előtt megvallják a szentháromság Istenbe vetett hitüket, s kérik hitük megerősítését. Megerősítés...

Ez kulcsszó, mert hogy a szülők és keresztszülők a kereszteléskor fogadalmat tettek arra, hogy a gyermeket hitben nevelik. A konfirmálás ennek a fogadalomnak a gyermekből lett felnőtt általi megerősítése, akik a református egyház gyakorlata szerint az előtte lévő két év során megismerhetik a keresztény hit alapvető igazságait, és eldönthetik, hogy vállalják-e az egyházhoz tartozást.

A hollandiai protestáns egyházakban ez az aktus nem a biológiai korhoz, hanem a lelki érettséghez köthető, tehát akkor történik meg, amikor az érintett elérkezettnek látja az időt – önként, semmilyen külső szokásrend és kényszerítő körülmény nélkül – a Krisztusról szóló vallástételre. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki esetleg példaértékűnek tartja ezt az eljárást, hisz ahogy egy erdélyi református lelkipásztor, Mike Pál megfogalmazta: Jézus tanítványai nevelését soha nem a tanítással kezdte. Az első lecke így hangzott mindannyiunk felé: kövess engem. Ő előbb nem tudást épített, hanem kapcsolatot. Aztán a létrejött kapcsolat bizalmi légkörében már a tanítás, nevelés is átadhatóvá vált. Jézus bizony tudta: amíg nincs bizalom, ismeret sincs. Merthogy ki akarná bizony olyan valakinek a világnézetét ismerni, akiben nem bízik? Ki akarna engedelmeskedni annak, akinek személye nem meggyőző, és nem hiteles?

A konfirmációra valamikor – a mai gyakorlattól eltérően – 16-18 éves korban került sor, s a papi áldás és az első úrvacsoravétel után a konfirmandusok már felnőttnek számítottak nem csak egyházi, de világi értelemben is. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy már lehettek keresztszülők, bálba járhattak, a fiúk pedig ettől kezdve udvarolhattak.

Erre az eseményre régente és ma is sokfelé virággal díszítették fel a templomot. Az, hogy valaki ezután már „hivatalosan” is bálozhat – vagy ahogy ma mondják, diszkózhat –, napjainkban, amikor akár 11-12 éves gyermekek is állandó résztvevői ezeknek a modern kori báloknak, nincs jelentősége. Annak viszont igen, hogy fiataljaink ma is ekkortól vehetnek úrvacsorát, s ettől kezdve lehetnek hivatalosan is keresztszülők. Világi értelembe tehát a konfirmáció elvesztette jelentőségét, azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy lelki értelemben megtartotta-e?

A fenti kérdésre sajnos modern kori szokásainkból kiindulva nem igazán adhatunk pozitív választ. Ezen szokások egyike, hogy a tinédzserek ilyenkor istentisztelet után szüleiktől, nagyszüleiktől, keresztszüleiktől különböző értékes ajándékokat – a lányok általában arany ékszereket, a fiúk pedig valamilyen értékes műszaki cikket – kapnak ajándékba. Ahogy egy fiatal konfirmandus korú ismerősöm megfogalmazta, önmagában már ezért is megéri az egész hercehurca...

A másik új kori hagyomány az, hogy a konfirmációt napjainkban szinte mindenütt kisebb-nagyobb ünnepségek követik. Félreértés ne essék, nem az ünnepléssel, a gratuláló barátokkal, rokonokkal van a probléma, mert a konfirmáció jó esetben valóban nagy lépés egy fiatal életében. Hisz egy tinédzser számára ez az első olyan alkalom, amikor egy közösség felnőttként fogadja be őt, s ezt követi a többi: a személyigazolvány igénylése, a ballagás, a nagykorúvá válás... Viszont amikor ez az alapvetően lelki ünnep hajnalig tartó ivászatba és bulizásba csap át, akkor talán érdemes elgondolkodni azon, hogy ez a fiatal megértette-e hogy miről tett vallást aznap délelőtt...

Mégsem mondhatjuk azonban azt, hogy a konfirmáció értelmetlenné vagy feleslegessé vált volna. Hiszem, hogy jó néhány fiatal életében valóban hitbeli és lélekbeli megerősödést jelentett az, hogy az elmúlt vasárnap vallást tehetett hitéről. Az ő vallástételük azonban véleményem szerint további feladatok elé állítja nem csak a lelkészeket, de a gyülekezetek minden egyes tagját is. Mert rajtuk, rajtunk is múlik, hogy a pünkösdi úrvacsoravétel után ne fenyegesse a református gyülekezeteket az – egy cikkben frappánsan csak – kikonfirmálás vagy kámforolódás veszélye. Fontos, hogy a fiatalok megértsék és megérezzék, hogy ők mostantól fogva még inkább a gyülekezet nagy családjának, sőt a Krisztus testének, egyházának tagjai. S hogy a konfirmáció nem valaminek a végét, hanem a kezdetét jelenti!

Harsányi Andrea