Beszélgetés Cserniga Gyula beregszászi református lelkésszel

Az Isten-keresésben Jézus az iránytű

Cserniga Gyula beregszászi lelkészt festőművészként ismerte meg a Bereg-vidéki, a kárpátaljai művészetszerető közönség. Ám ebben a szerepében is állandóan foglalkoztatta az Isten-kérdés, a keresés. „A festészetben is mindig jelen van a keresés. A legnagyobb és a legnagyobb kínnal járó keresés minden ember életében az Isten keresése”, vallja. Az Isten jobb megismerése vezette a teológiára is. Saját bevallása szerint nem volt az a klasszikus lelkészi beállítottságú ember, aki szeret szerepelni, vagy harsány hangja van. Még a teológián is inkább a teológus szakirányt célozta volna meg. Az Úr mégis az igehirdetés szolgálatára hívta el, s a csendes, szerény lelkész hangját ma egyre többen hallják meg a szószékről és a kórtermekben is. Ismerjék meg közelebbről Cserniga Gyula lelkészt, háromgyermekes családapát, aki ma is szívesen veszi kezébe az ecsetet, bár arra egyre kevesebb idő jut.

• Milyen volt a kapcsolata gyermekkorában az egyházzal, Istennel?
• A kilencvenes évek elején, nem volt magától értetődő választás a hittan az iskolában – kezdi beszélgetésünket Cserniga Gyula. – Épp abban az időben kezdték ezt újra feleleveníteni. De én nem azok közé tartoztam, akik akkor elindultak ezen az úton. Nagyberegen az osztálytársaim közül sokan jártak rendszeresen a templomba, egyikük, egy kedves barátom, lelkész is lett. Nekem ez akkor nagyon távolinak tűnt. Nem az Istennek a kérdése, hanem az egyházhoz való kapcsolódás, az egyházba való betagolódás. Úgy gondolom, hogy aki gondolkodik a világ dolgairól, figyeli a világ eseményeit, az felfedezi, hogy valahol van egy felsőbb hatalom, egy Isten, akit ugyanakkor nagyon nehéz megérteni, felfedezni, követni. Nekem gyerekkoromban nem sikerült megérteni, hogyan kell ehhez viszonyulni. És ma már úgy gondolom, nagyon sokféle tapasztalat kell ahhoz, hogy az igének valóban megszólító ereje legyen ez ember életében, hogy mögötte ott legyen az a tapasztalat, hogy az ige élő és ható, hogy ez a valóság.
• Gyerekkorában akkor nem is járt istentiszteletre?
• Teljesen azért nem zárkóztam el, néha elmentem, még konfirmáltam is. Az első vagy a második évfolyamban voltam, akiknek már lehetett konfirmálni. De bennem akkor ez még nem hagyott olyan mély nyomot.
• És mikor változott ez meg, hogyan szólította meg Isten?
• Maga az Isten-probléma – hogy kicsoda Isten és hogyan kell keresni – benne volt az életemben már nagyon korán. De ez leginkább olyan filozofikus eszmefuttatásokban merült ki. Ám ez egy téves út. És úgy látszik, kell, hogy az embernek benőjön a feje lágya, hogy rájöjjön, nem lehet az emberi bölcsesség útján egyszerűen eljutni az Istenhez, csak feltételezni, hogy van egy Isten, és nagyon-nagyon halvány és homályos sziluettekben megérteni azt, hogyan működik az Isten által rendezett világ. Amikor az Ige szólítja meg az embert, az sok mindent letisztáz. Amikor felfedezzük azt, hogy van hatalma az Istennek a legégetőbb kérdéseinkre, hogy élethelyzetünkre körülményeinkhez viszonyítva pontos, naprakész, kézzelfogható, szóról szóra értelmezhető válaszokat tud adni. Egy csodálatos felfedezése a keresztyén embernek, amikor beleütközik az igébe, az Isten szavába, az Istennek a jelenvalóságába. És én még ezt sem nevezném a megtérésemnek. Mert ez azért már úgy fiatalon, fiatal felnőttként is ott volt bennem. Olvastam Bibliát, próbáltam a magam értelmezése szerint befogadni. Szerintem, hogyha úgy általános képet kellene mondani, akkor ott változik meg, amikor az embernek a viszonya Jézus Krisztussal kitisztázódik. Hogy kicsoda Jézus Krisztus. És túl azon, hogy nagyon sokféle emberi dolog tapad a mi elgondolásainkban, tapasztalatainkban, irodalmi élményeinkben Jézushoz, kell, hogy Ő szóljon. Hogy felfedezzük azt, hogy Ő élő és ható Úr. És nálam ez volt egy nagyon-nagyon erős fordulópont, amikor Jézusnak a szava szólt az életemben. Hogy van-e Isten, az soha nem volt számomra kérdés. De ez addig egy távoli, megfoghatatlan és értelmezhetetlen Isten volt. És úgy gondolom, hogy valahol az Isten kegyelme az, hogy Jézus Krisztusban sokkal emberibb léptékűvé tette a kérdésnek a megválaszolását és megértését.
• Az iskola elvégzése után nem is rögtön ezen az úton indult el.
• Valóban. Kaptam az Istentől tehetséget arra, hogy rajzoljak, fessek, és ebben nagyon sok örömöm is volt és van. Nagyon sok mindenben ez vezetett, formálta a gondolkodásomat, a látásomat. Hiszen ezek vizuális művészetek, magát a látásomat formálta a festés, a rajzolás: a részleteknek a felfedezése, ahogyan összeállnak a dolgok, ahogyan rendszerszinten mutatkoznak meg, aztán, hogy hogyan lesz belőlük harmónia… Ezek mind-mind olyan dolgok, amelyek automatikusan az embernek a lelkét is tudják formálni. És ez valahol bennem összekapcsolódott az Isten-kereséssel, a nagy, homályos foltok letisztázásával. De nem találtam meg ebben sem a teljes békességet. Először Lembergben a képzőművészetire felvételiztem, de nem sikerült. Aztán később rajztanári szakra jelentkeztem az Ivano-Frankovszki Egyetemre, amelynek volt egy kihelyezett képzése Munkácson. Ezt az öt évet sikeresen befejeznem. Eközben már dolgoztam a Nagyberegi Középiskolában, ahol rajzot és munkát, technikát tanítottam. Itt egy kifejezetten jó kollektívának lehettem tagja, összetartó, és nagyon egészséges magyar öntudattal rendelkező emberek között dolgozhattam.
• Nem azok közé tartozik, akik korán mentek teológiára. Már egy bizonyos életutat megjárt…
• Felmerült a kérdés még sokkal korábban is, fiatalabb koromban, hogy próbáljam meg a teológiát, de nagyon idegennek tűnt a gondolat számomra. Még a teológia első évében sem lelkésznek készültem. Teológusként szerettem volna az Isten dolgaival foglalkozni, kutatni, értelmezni, megfejteni – ezek sokkal közelebb voltak hozzám. Egyébként nem is indultam el mindjárt a teológiára. Viszont akkor nyílt lehetőség – levelező tagozaton – lelkipásztori munkatárs szakra felvételizni, ez akkor kezdődött Sárospatakon. Elindultunk Beregszászból nyolcan. Egy nagyon-nagyon jó, összetartó közösség voltunk. Egy hónapban egyszer kellett felmenni, és élmény volt minden ilyen felutazás, találkozás. Még a vizsgaidőszakok is, ahogyan egymást próbáltuk segíteni. Jó volt meglátni a tanárokban is a másfajta lelki beállítottságot. Akik ide jelentkeztünk, már mind jártunk korábban más felsőoktatási intézménybe. És egy teljesen más lelkiséggel találkoztunk Sárospatakon. Nagyon könnyen meg tudja kísérteni az embert a pataki szellemiség. Ez egy nagyon jó három év volt. Amikor ez befejeződött, folytattam a tanítást. Ám hamarosan rájöttem, hogy nem akarom ugyanazt csinálni, amit eddig csináltam. És akkor újra felvételiztem Sárospatakra, de már teológia szakra. És aztán lelkészi szakirány lett belőle…
• Hány éves volt, amikor a teológiára jelentkezett?
• 35-36 körül voltam, és nem én voltam a legidősebb. Úgy látszik, hogy érnie kell az embernek. A tanárok is úgy vélték, hogy nem is jó az, ha túlságosan fiatalon kezdi el valaki a teológiát, mert kell, hogy tapasztaljon más dolgokat is. Félreértés ne essék, egyáltalán nem becsülöm le azokat, akik fiatalon mennek el teológiára. De előnyük van azoknak, akiknek van másféle tapasztalatuk is.
• Hogy fogadta ezt a váltást a család, a kollégák?
• A család ekkorra egy ideje már beletörődött abba, hogy én keresgélem az utamat, és folyton belefutok olyan dolgokba, amikbe más nem nagyon akar a családból. Füzesi Magda magáról mondja, hogy elsőgenerációs, aki kilépett a családjának a korábbi életviteléből, gondolatvilágiságából azzal, hogy elment az egyetemre, és bizonyos értelemben én is így vagyok. Tehát egy más életmód, életritmus, életfelfogás. De ezt sikerült elfogadtatni. A kollégákkal meg korábban is beszélgettünk a hit dolgairól, közösségbe is jártunk együtt. De nem voltam az a klasszikus lelkészi beállítottságú ember, aki szeret szerepelni, vagy harsány hangja van, inkább emiatt volt számukra meglepő a döntésem.
• A teológián ismerte meg a feleségét is…
• Igen, ott találkoztam Judittal, aki szintén beregszászi, és korábban nagyon sokszor voltunk ugyanabban a közegben, ismertük is egymást látásból, hallomásból, de úgy hozta Isten, hogy ott találjunk egymásra. Úgy kezdtük a kapcsolatunkat, hogy tisztáztuk: én nem rövid távon gondolkodom. Ha ő ebben nem lát jövőt, akkor ne is kezdjünk bele. Úgy látszik, ő is látott jövőt. Ez azért volt jó, mert erre a bizalomra lehetett építeni, hogy mi nem egy évig, nem három évig akarunk együtt járni, hanem az örökkévalóságra tervezünk. Össze is házasodtunk a harmadik év után, és akkor elmentünk egy évre – mondhatnám azt, hogy nászútra, de nem teljesen így van – Angliába dolgozni. Szerettünk volna önkéntes évre menni, de az nem sikerült, úgyhogy egy évet ott dolgoztunk, majd folytattuk a tanulmányainkat, már közösen.
• A feleségével egyszerre fejezték be a teológiát. Rögtön kaptak együttes kihelyezést?
• Igen, bár elég furcsán alakult a kihelyezés kérdése. Házaságkötésnél Judit ugyanis nem vette fel a nevemet, mert úgy terveztük, hogy már azon a nyáron Angliába megyünk, és ha felveszi a nevemet, akkor újra kell csinálni a papírokat. Ebből viszont probléma volt, mert a bizottság valamiért nem feltételezte, hogy mi házasok vagyunk, és két külön helyre szeretett volna bennünket helyezni, úgyhogy elég sokáig húzódott, hogy hová is kerülünk. Végül maradtunk Beregszászban mind a ketten: Judit a gyülekezetnél beosztott lelkipásztor, én pedig a Beregszászi cigány gyülekezetbe kaptam kihelyezést. Néhány év múlva pedig, amikor Kincses Margaret tiszteletes asszony férjhez ment és a férjét áthelyezték, akkor helyére a kórházmisszió státuszba helyeztek át. Azóta is kórházmissziós lelkész vagyok, egyben a beregszászi gyülekezetben is végzek szolgálatokat.
• Mennyire nyitottak a betegek arra, hogy lelkész látogassa őket?
• Hát ez is egy nagyon széles paletta, mert van, akivel már úgy találkozom, hogy hozza magával otthonról a saját élményeit, kegyességét, megtérését. Nagyon jó tapasztalat az, amikor úgy megyek betegekhez, hogy ott van az éjjeliszekrényén a Biblia, egy-egy áhítatos könyv, és nap mint nap abból táplálkozik, hallgatja az istentiszteleteket. Ilyenkor nagyon könnyen találunk közös nevezőt, könnyű beszélni az Igéről, és azt tapasztalom, hogy ők könnyebben is hordozzák el a betegségeket. Elfogadják, hogy Isten kezében vannak, és ha a jót elvettük, akkor a rosszat is el kell fogadni. És van békességük ebben. Vannak, akiknek a számára ott válik éles, eleven kérdéssé az, hogy kicsoda az Isten, vagy hogyan kell megszólítani az Istent, vagy akkor fedezik fel a betegágyon, hogy mit jelent, vagy miről szól a meghirdetett kegyelem. Különösen hangsúlyos az úrvacsoráknak a lehetősége. Minden sátoros ünnepen viszünk be úrvacsorát a betegekhez, és hirdetjük, hogy lehet élni a sákramentumokkal. Igyekszem figyelmeztetni is, hogy a sákramentumokkal való élés az felelősséggel jár, és mit jelent a bűnbánat, mit jelent a bűnökért való bocsánatkérés, hogy tisztán állhassunk meg az Úr előtt. És nagyon sokszor ilyenkor azért azok az emberek is igénylik az úrvacsorát, akik lehet, hogy hosszú-hosszú évtizedek óta már nem vettek részt nemcsak úrvacsorán, hanem templomba sem jártak, vagy eltávolodtak az Istentől, vagy talán nem is voltak sohasem nagyon közel hozzá, csak esküvő, keresztelő alkalmával fordultak meg a templomban. Nagyon sokszor teljesen meglepő módon, váratlanul – igazából meg sem tudom mondani, hogy mi volt az a mondat, ami kiváltotta – egyszer csak elkezdenek sírni, és könnyezve veszik magukhoz a szent jegyeket, mert újra átélik az Istennek a kegyelmét, szabadítását. Megszólítja őket mindez. Ezek nagyon-nagyon szép élmények, és ebben jól látni, hogy nem az ember cselekszik, hanem az Isten. Mert az Isten igéje az, ami hat. Ám van, aki kemény marad ilyenkor is. És elfordul, nem érdekli, nem szól, vagy ha szól is, akkor csak harag van benne. Amikor nem tudja elfogadni azt, amiben van, egy betegséget. Van, akit gonosszá tesz a betegsége. És nemcsak az én irányomba, én elmegyek és elfelejtem. De a hozzátartozók is ott vannak, és őket is bántják. Tehát hozzátartozik ehhez a szolgálathoz az is, hogy a hozzátartozókkal beszéljünk pár szót, hogy őket próbáljuk vigasztani, felkészíteni, megerősíteni. És azt is el kell mondani, hogy nagyon sokszor már a nővérek meg az orvosok is megfáradtak, és szükségük van a hitük megerősítésére.
• Végül is a Beregszászi Református Egyházközséghez tartoznak. Mennyire sikerült otthonra lelni itt? Hogy érzik magukat ebben a gyülekezetben? Hogy fogadták a fiatal lelkészházaspárt?

• Pozitívan fogadtak. Úgy gondolom, hogy többé-kevésbé sikerült is beilleszkednünk. Vannak pozitív, vannak negatív visszajelzések, ahogy szerintem ez mindenkivel így van. Alapvetően a gyülekezet részéről megtapasztaltuk a befogadást, nagyon sokféle módon megmutatták a szeretetüket, ragaszkodásukat. Ezek kellemes, jó élmények, szeretjük ezt a gyülekezetet.
• Közben a házaspár családdá nőtt: jöttek a gyermekáldások is.
• Igen. A feleségem is felszentelt lelkész, de nem sok ideje volt szolgálni. 2016-ban jöttünk a gyülekezetbe, Judit 2017-ben még teljes évet szolgált és 2018-ban már elment GYES-re, akkor született Erzsébet. Aztán fél évekre jött vissza, mert érkezett Julcsi, aztán pedig Máté. De sokszor szolgál, most is be-besegít, egy-egy reggeli alkalmat szívesen megtart, meg ő vezeti a baba-mama kört. Jó ez a szolgálat, jó ez a közösség, és szüksége van a fiatal anyukáknak egy ilyen kis közösségre.
• Mennyire szerencsés, hogy mind a ketten lelkészek?
• Egyrészt nagyon jó, másrészt nem tudom, milyen az, amikor nem ilyen. De talán könnyebbséget jelentene, ha nem mindkettőnket ugyanaz az időszak terhelne meg. Mert általában az ünnepek meg a hétvégék nekünk a legzsúfoltabb és a legterheltebb időszakok. Vagy egyikünk, vagy mindkettőnk idejében. Ebből a szempontból sajnálom, hogy a gyerekeink nagyon kevéssé tudják átélni – bár Judit sokat dolgozik ezen –, hogy a karácsony az karácsony, a húsvét az húsvét legyen. És ne csak arról szóljon, hogy most ide kell menni, most úrvacsorát kell vinni, vagy a kórházba kell még bemenni… A gyerekek egyébként, hála Istennek, jól vannak, a nagyobb lányunk már ősszel iskolába megy, a középső ovis, a kicsi fiú még csak másfél éves, úgyhogy neki még szerintem egy év is kell, mire bölcsődébe megy.
• A lelkész nemcsak a szószéken lelkész.
• Szerintem akkor van baj, ha ez nem magától értetődő. Nagyon sokszor engemet is megszólít az, amiről prédikálok, amikor úgy érzem, hogy Isten engem akar elsősorban megszólítani. Vagy más szolgálatát hallgatva ugyanúgy eszméli az ember az Isten lelkének a munkáját. Nem tudom, hogy el lehet-e választani. Nem tudom, hogy tud-e a lelkész nem lelkész lenni. És ez egy jó értelemben vett lelkészség. Tehát nem az, hogy feltétlenül mindenben nekem kell beszélni, vagy nekem kell vezetni, hanem mindenben figyelni arra, hogy milyen módon szólít meg az Isten, és hogy mivel lehet az Isten szerint megtalálni a válaszokat, Isten szerinti válaszokat adni a napi kihívásokra a gyereknevelésben, vagy akár a legapróbb piaci vásárláskor. Az egy nagyon kedves dolog, hogy nagyon nehéz úgy végigmenni a piacon, hogy ne beszéljünk három-négy-öt-tíz emberrel, attól függ, hogy éppen milyen nap van. És jó az, hogy szívesen állnak meg az emberek beszélgetni, vagy megszólítanak, hogy pár szót ejtsünk.
• Úgy tartják, hogy a parókia falai üvegből vannak, oda mindenki belát, tehát valahol példaként kell, hogy álljon a lelkész, meg a családja is. Oda bármikor bejöhetnek, bele látnak a család életébe.
• Úgy gondolom, hogy ez inkább egy kisebb közösségeknek a parókiájára igaz, mi bizonyos értelemben szeparálva vagyunk ott az emeleten, hozzánk nem olyan könnyű bejönni. De ennek ellenére igaznak tartom ezt. A nevelés, az öltözködés, a mindennapi bosszúságoknak a megélése, ez mind-mind egy kihívás. De nemcsak a lelkésznek, hanem minden keresztyén embernek.
• Mit tart a lelkész legfontosabb feladatának?
• Az Ige tiszta hirdetését helyezném a legelső helyre. Ha ebben nem tévedünk el, nem keverünk bele emberi gyarlóságokat, emberi gondolatokat, napi politikát, akármit, akkor ezen ott van az Isten áldása. És ebből következik, hogy az Igének a megélése is ugyanide tartozik. Tehát nemcsak beszélni róla, hanem a hétköznapi cselekedetekben keresni, megélni azt, hogy valóság legyen. Elsősorban az én életemben azt, amit megértettem az igéből, amit az Isten a szívemre helyezett.
• Van vagy volt lelkész példaképe?
• Taracközi Ferencet és Taracközi Gerzsont mindenképpen meg kell említenem. Ők nagyon sok mindenben segítették az én utamat kezdettől fogva. Nagyon sokszor megszólítottak a prédikációik, a mód, ahogyan értelmezik az Igét, és ahogyan keresték ebben az Isten szavát. Még számos lelkészt lehetne említeni, akik távolabbiak, de akiknek a prédikációi nagy hatással voltak rám. Ilyen például Cseri Kálmán. Vagy példakép Gulácsy Lajos tiszteletes úr a maga szerénységével…
• Most hogy látja a gyülekezetet, gyülekezeteket, a kárpátaljai helyzetet? Milyen jövőt vízionál és milyen jövőért imádkozik?
• Azt szokták mondani, hogy a számok nem hazudnak, és ebből a szempontból van egy baljós sejtelem az emberben. Érezzük és látjuk, hogy elfogynak a gyülekezeti tagok. Gyakorlatilag minden évben kevesebb és kevesebb a gyülekezetek létszáma. Bántóan kevés a keresztelés, a házasságkötés. A háborútól függetlenül is már egy romló tendencia volt megfigyelhető, de most kifejezetten nehéz. És ha emberileg tekintünk minderre, akkor azt mondom, hogy arra kellene felkészülnünk, ami nyugaton már olyan kézzel fogható, hogy az embereket már nem szólítja meg az egyház. De én nem ezt a jövőt látom. Mert van hatalma az Istennek megszólítani az embereket és van hatalma megtartani az Ő népét bármiféle kihívásokkal szemben. És Kárpátalján az emberekben még van igény arra, hogy odaforduljanak az Istenhez. És a lelkészek felelőssége is, hogy ezt az igényt, ezt a pozitív hozzáállást az emberekben ne romboljuk le, hanem amennyire csak lehet, az Isten országát építve olyan alternatívát kínáljunk minden mással szemben, amire szüksége van az embereknek. Fiataloknak, időseknek egyaránt. Nagyon jó az, hogy Beregszászban vannak úgynevezett rétegalkalmak külön a fiataloknak, külön a felnőtteknek, házasoknak, külön az idősebb generációnak is, amelyekben mindenki megtalálhatja a helyét, a feladatát. Mert fontos, hogy olyan közösségben éljünk, ahol lehet egymásra számítani.
• Soha nem gondoltak a feleségével arra, hogy külföldre költöznek?
• Mint említettem, egy évet eltöltöttünk Angliában. Marasztaltak bennünket, hogy jobb lesz nekünk ott, de mi valahogy akkor sem éreztük azt, hogy ez lenne a mi utunk. Vágytunk haza. Még Magyarországról is. Akkor sem kísértett meg a külföldi élet, s most sem érzem azt, hogy jobb lenne nekünk máshol. Bizonyos értelemben lehet, hogy könnyebb lenne, de úgy gondolom, amennyit nyernénk a vámon, annyit veszítenénk a réven. Sok mindent veszít el az az ember, aki elmegy. Az emberi kapcsolatokat, amelyeket nagyon nehéz kiépíteni egy életen keresztül is. És mi ezekbe a kapcsolatokba beleszületünk, van kire számítani. Amikor nemzedékek nőnek fel egy közösségben, egymást erősítve, egymást segítve – ennek hihetetlenül nagy ereje van a megmaradásban, az odafigyelésben. Gondot viselni egymásra… Sokkal könnyebb elhagyni valakit külföldön, akiket most ismertem meg, akihez nem kötődöm olyan szorosan, mint hátra hagyni a szülőket, nagyszülőket. Mert érzi az ember a felelősséget. Ahová születik az ember – és nem véletlenül –, ott van mindig otthon. Lehet keresni másik otthont, és nem is ítélek el senkit emiatt, csak úgy gondolom, hogy ezeket a pluszokat elveszítik.
• Imádkozzunk azért, hogy mihamarabb béke legyen ebben az országban és élhető legyen a szülőföldünk, hogy ott boldoguljunk, ahová az Úr helyezett.

Marton Erzsébet

Névjegy:

Cserniga Gyula 1976. október 27-én született Beregszászban. A középiskolai tanulmányait Nagyberegen végezte.

További tanulmányok: Прикарпатський національний університет імені Василя Стефаника, Sárospataki Református Teológiai Akadémia

Felesége Szemere Judit lelkész.

Gyermekeik: Erzsébet, Julianna, Máté.

Szolgálati hely: Beregszászi Kórházmisszió