A Técsői Magyar Tannyelvű Bentlakásos Református Líceum nagy változásokon megy keresztül

Imszticsei Gabriella: …azon dolgozom, hogy az intézmény visszanyerje régi presztízsét

Habár a gyerekek létszáma nem igazán nőtt az elmúlt években, és egyre inkább veszélyezteti a Felső-Tisza-vidékieket az asszimiláció, az intézmény célja továbbra is ugyanaz: megőrizni és ápolni a magyar nyelvet, kultúrát és öntudatot – vallja Imszticsei Gabriella igazgató.

Sorozatunkban vidékünk egyházi tanintézményeit mutatjuk be a háború árnyékában.

– Hamarosan hivatalosan is egyházi magánintézménnyé válnak. Hogy-hogy még csak most történik meg a váltás?

– Ez az átalakulás már régóta érett, de amíg az állam nem vette le rólunk a kezét, addig nem volt indokolt a váltás. Még a városi önkormányzathoz tartozunk, korábban pedig járási alárendeltségű intézményként működtünk. A tanárok fizetését az állam állta. Viszont a kollégium és az étkezde fenntartását nem vállalták, azt Magyarország finanszírozta. Ez az állapot nem volt tartható, alternatívákat kellett keresni.

Szó volt arról is, hogy összevonnak minket a Técsői Hollósy Simon Líceummal (korábban középiskola). Az új oktatási törvény értelmében, amennyiben nem tudtunk volna két párhuzamos tizedik osztályt kiállítani, akkor lefokoztak volna minket gimnáziummá.

A magánintézmények esetében viszont ez nem kritérium. Így több okból is eljött a változtatás ideje. A líceumunk január elsejétől hivatalosan is a Kárpátaljai Református Egyházkerület magánintézménye lesz. Örülök, hogy így alakul és az egyház kiállt értünk. Az sem utolsó szempont, hogy így kivédjük az oktatási törvény nyelvi cikkelyét is, amely értelmében a felső osztályokban már nagyobb részben ukránul kellene oktatni.

– Ettől az évtől új osztályokat is nyitottak.

– Eddig csak a 7. osztály befejezését követően lehetett hozzánk jelentkezni, de mivel csökkent a létszámunk, sokan elmentek, és a távolabbi településekről már korántsem jönnek annyian, mint régen, ezért úgy határoztunk, 5. osztálytól hirdetünk felvételt.

Nem lett több gyerek, végül nem is sikerült 5. és 7. osztályt nyitnunk, de jól döntöttünk.

Jelenleg a 6., 8., 9., 10., 11. osztályban 42 gyerekünk van. A hatodik osztályba jöttek a legtöbben, 12-en. Az ötödikbe csak négy gyermek jelentkezett, velük nem mertem elindítani egy évfolyamot. Májusban 19 végzőstől búcsúztunk el. Összességében tavaly is ugyanennyien voltunk, csak az alsó osztályok nélkül. Be kell látni, két magyar intézményt már nem bír el a környék.

– Februárban, nem könnyű időszakban vette át az intézmény vezetését. Mire fektetik a legnagyobb hangsúlyt?

– A jövőn gondolkodunk. Reméljük, hogy az átalakulás után a szülők is nagyobb bizalmat szavaznak nekünk, egyre többen fogják hozzánk íratni a gyermeküket. Azon leszünk, hogy bizonyítsunk, és vonzóvá tegyük a tanintézményt a diákok számára. Az idén nem vittük túlzásba a reklámot, a szülőkre bíztuk a döntést, de később jobban odafigyelünk majd arra, hogy bemutassuk magunkat, és azt, amivel büszkélkedhetünk.

Habár nehéz időszak előtt állunk, azon dolgozom, hogy az intézmény visszanyerje régi presztízsét.

Azon leszek, hogy minél inkább összedolgozzunk az itteni magyarságintézményekkel, és jó kapcsolatot ápoljunk mindenkivel a gyerekek, a közösségünk érdekében.

– Öt hónapon keresztül menekülteket láttak el.

– Nagyon nehéz időszak volt, senkinek sem kívánom. Előfordult, hogy egyszerre több mint 100 ember tartózkodott az intézményben. A kollégium 100 férőhelyes, ezért sokan a tantermekben voltak elszállásolva. Amikor megtelt az épület, már fel sem vettem éjszaka a telefont. Rengeteg átutazó volt, aki csak 1-2 napot maradt, de akadtak, akik hónapokon keresztül élvezték a napi háromszori étkezést és az ingyenszállást. Mindennap hús volt az asztalon, a gyerekek édességet kaptak.

A szívélyes vendéglátás ellenére volt, aki egy szó nélkül elment, pedig hetekig mindennap találkoztunk. Akadtak nagyon kedvesek is, például a 73 éves Olga néni nem győzött hálálkodni.

Azt mondta, úgy érezte magát, mintha egy üdülőben lett volna. A fogkrémtől kezdve mosóporon át a papucsig mindennel elláttuk őket. Nagyon sokféle természetű és vérmérsékletű emberrel kellett megbirkózni. A tanárokat inkább nem is terheltem azzal, hogy bekapcsolódjanak ebbe a munkába, elég volt nekik az online oktatás. Viszont annál nagyobb köszönetet kell mondanom a kisegítő személyzetnek. Szó nélkül csinálták végig az öt hónapot. Ez nem lett volna feladatuk, hiszen nem ezért kapták a fizetésüket. Mégis mindenki – őrök, takarítók, szakácsok – becsülettel végezte a rá bízott munkát. Egyedül nem tudtam volna megoldani ezt a sok feladatot. Szóval hálás vagyok nekik, és persze a tiszteletes úrnak, aki segített az adományokat és ezt az egészet koordinálni. Július 15-én ürítettük ki a kollégiumot. Szerencsére megtehettük, mert nem állami intézményről volt szó, és megmondtuk, felújítást szeretnénk végezni a tanév megkezdése előtt.

– Mit foglalt magába a tatarozás?

– Festettünk, frissítettünk. A fürdőhelyiségeket, illemhelyeket felújítottuk, nagytakarítást végeztünk. A nyár folyamán egyedülálló óvóhelyet alakítottunk ki. A kollégium alatt egy hatalmas terület állt a rendelkezésünkre. Borzasztó nagy munkába került, ugyanis három pincehelyiséget kellett lomtalanítani és rendbe szedni, de most rá sem lehet ismerni az alagsorra.

Olyan szellőző- és szűrőrendszert alakítottunk ki, amely akkor is legalább 48 órán keresztül tiszta levegőt biztosítana, ha, ne adj ég, radioaktív szennyezés kerülne a levegőbe.

Mindezt a Magyar Református Szeretetszolgálat a Kárpátaljai Református Egyházkerület részére bocsátott pénzügyi támogatásából finanszíroztuk.

– Fűtés?

– A Hollósy-iskolának és a líceumnak közös a fűtőrendszere. Ezt még nem tudtuk szétválasztani, úgyhogy tőlük függünk, ha az állami intézményben nem lesz gáz, akkor itt sem. Ugyanez vonatkozik az áramellátásra is. De a két intézmény több mindenben egymásra van utalva: mi hozzájuk járunk tornaórákra, ők pedig hozzánk jönnek étkezni.

– Tanárhiány?

– A meglévő tanárok segítségével sikerült minden tantárgyat lefednünk. Fizikusunk nincs, de a matematikatanárok vállalták azokat az órákat.

Kizárólag az informatikával voltak gondok, aztán az utolsó pillanatban azt is megoldottuk, találtunk egy ukrán anyanyelvű, Kijevből ide menekült szakembert.

Nagyon meg vagyunk vele elégedve, a gyerekek is szeretik. Tavaly ez volt a profil tantárgyunk, így ez az idén is folytatódik a 11. osztályosok számára, de a mostani tizedikesek már az ukrán nyelvet tanulják emelt óraszámban.

– Hogyan alakul az ukrán és magyar diákok aránya az iskolában?

– Többségben vannak az ukrán gyerekek. Van, aki egyáltalán nem beszél magyarul, és 1-2 év alatt nem is tanul meg. Szomorúan figyelem néha, hogy a színmagyar gyerek is ukránul szól vissza, illetve egymás között ukránul beszélnek a szünetekben. Úgyhogy összességében azt mondhatjuk, hogy nálunk

már sajnos inkább a magyar nyelvvel van probléma, bizonyos osztályokban egyes gyerekeknek úgy kell tanítani az anyanyelvünket, mint az idegen nyelvet.

A pedagógusoknak így sokkal több dolguk van, de vállalják, mindent megtesznek azért, hogy életben tartsák a magyar nyelvet.

– A Felső-Tisza-vidéken rohamosan csökken a magyarság száma. Miben látja a megmaradás zálogát?

– Nehéz kérdés, főleg ebben a helyzetben, pláne errefelé. Azt látom, hogy az utóbbi években felgyorsult az asszimiláció, és úgy gondolom, ezt a folyamatot már szinte lehetetlen visszafordítani. Sőt, Técsőn és környékén csak erősödni fog.

De mi, amit tudunk, megteszünk, és legalább azoknak a magyar gyerekeknek, akik itt maradtak, egy kis szigetet biztosítunk, ahol őrizhetik, ápolhatják és erősíthetik a magyarságukat.

Az utóbbi években mindenki kicsit befelé fordulóbb lett, magával van elfoglalva. Jó lenne, ha minél többen felhívnánk a figyelmet a közösség megtartó erejére, és a széthúzás helyett inkább arra koncentrálnának, hogy egymást támogassuk, erősítsük. Főleg a szórványban van erre nagy szükség. Én minden erőmmel azon leszek, hogy megőrizzük a magyarságunkat, és másokat, az ukrán anyanyelvűeket is arra neveljük, hogy toleránsak legyenek a magyarokkal szemben.