20 éve Kárpátalján, az Isten tenyerén - Vándorútra hívattattam

2022. Sep 05., szerző: Adminisztrátor

A vásárosnaményi születésű Tóthné Balkánszki Mária lelkésznő férjét követve érkezett Kárpátaljára, s ma Nagyberegen teljesítenek szolgálatot.

A kárpátaljai magyarságot a leghányatottabb sorsú nemzetrésznek tartják. Nem is igazán volt vonzó az anyaországból vagy a Kárpát-medence más régiójából ide költözni. Mégis vannak emberek, akik megtették ezt, és itt találták meg boldogságukat. Közéjük tartozik a vásárosnaményi születésű Tóthné Balkánszki Mária lelkésznő, aki férjét követve érkezett Kárpátaljára, s ma Nagyberegen teljesítenek szolgálatot. Úgy érzi, itt otthonra lelt.

– Ifjú korában gondolt arra, hogy külföldön, pontosabban egy határon túli régióban fog élni?

– Be kell valljam, hogy a Debreceni Református Hittudományi Egyetem megkezdése előtt nem sokat hallottam a határon túli magyarokról. Az iskolában nem tanították számunkra megfelelően azt, hogy mit jelent Trianon, hogy elszakított területek vannak, ahol magyarok élnek. Mielőtt a teológiára kerültem, Nagykállóban egy katechéta képzőben találkoztam először kárpátaljai fiatalokkal, akikkel együtt tanultam.  A teológián pedig kárpátaljai lányokkal kerültem egy szobába. Ők aztán már az első éven elhoztak ide, megmutatták ezt a vidéket, s azután is többször jártam itt táborban, legációban. Sokat voltam Erdélyben is, Kolozsváron cserediákként is. Akkor úgy rácsodálkoztam, hogy a határ után megteszünk száz kilométert, s még mindig magyarok élnek, még száz kilométert, s még mindig magyarok vannak… Valahogy már akkor úgy éreztem, hogy Isten azért mutatta ezt meg, mert valami ilyen utat szán nekem. Csak azt kértem imáimban, hogy ha azt akarja, hogy én a határon túl szolgáljak, akkor adjon társat is hozzá.

Egyszer, amikor Spurgeont olvastam, a következő Ige volt kijelölve aznapra: „Ezt mondja az Úr, az Isten: Igen, elküldtem őket messzire, a népek közé, szétszórtam őket idegen országokba, s rövid időre én lettem számukra a szentély azon a földön, ahová mentek” (Ezékiel 11,16). A magyarázatban pedig ez állt: „Fogadd ezt az ígéretet, vésd a szívedbe, Testvérem, aki vándorútra hívattattál”. Én akkor ledöbbentem, hogy Isten engem vándorútra akar hívni?! Mit jelent ez? Ezt most élesben megtapasztalom, amikor oly gyakran jövök-megyek a határon a szüleim és a családom között ingázva, hivatalos ügyeket intézve vagy éppen gyógykezelés miatt. Nem mindig könnyű „vándorként” megoldani ezt a kettős életet, a gyerekek miatt sem – ők magyar állampolgárokként tanulnak Kárpátalján, viszont egy időben Magyarországon magántanulók is voltak.…  A tartózkodási engedély megszerzése sem ment mindig gördülékenyen. Akkor sokat sírtam, hogy én itt élek, és itt szeretnék élni a családommal, de ezt megnehezítik. Ám Isten mindig szépen elintézte ezeket a dolgokat, mindig sikerült megtalálni a jogi utakat. S bízom benne, hogy ez sikerül a jövőben is.

– Mit érzett, amikor már nem csak látogatóba érkezett Kárpátaljára?

– Szavakkal nem is tudom leírni azt az érzést. Azt a szeretetet, amivel engem fogadtak, azt a szeretetet, amivel elfogadják egymást itt az emberek, ahogy egymást segítik, az egészen más volt, mint amit addig megtapasztaltam. Amikor idejöttem, látva az akkori utakat, buszokat, autókat stb., úgy éreztem, az időben visszautaztam pár évtizedet, de tudtam, hogy nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy érezzük: ott vagyunk, ahol Isten látni akar, s tegyük azt, amit elvár tőlünk.

– Említette, azt kérte, ha Isten azt akarja, hogy a határon túl szolgáljon, akkor adjon társat is hozzá… Hogy ismerkedtek meg?

– László (Tóth László, a Nagy­beregi Református Líceum lelkészigazgatója, a helyi gyülekezet lelkipásztora, a szerk.) mielőtt jelentkezett a teológiára, a tanítóképző elvégzése után már néhány évet pedagógusként dolgozott szülőfalujában, Beregrákoson. Én pedig akkor hatodévesen segédlelkészként a teológusok lelkésze voltam, és a felvételi bizottságban is ott kellett lennem úgynevezett esküdtfelügyelőként. Megjegyeztem magamban, hogy milyen kedves ember. Akkor persze még nem alakult ki semmi szimpátia, de aztán sokat segített nekem – két évig még esküdtfelügyelő voltam a teológián –, és a sok beszélgetésből elkezdődött a kapcsolat. Be kell valljam, eleinte féltem is attól, hogy ha ez komolyra fordul, akkor nekem komoly döntést kell hoznom: itt kell hagyni a családomat, s az ismeretlenbe menni. Isten kezébe tettem kérdéseimet, és végül igent mondtam. Másfél év múlva összeházasodtunk.

– Akkor Magyarországon éltek.

– Igen, mivel a férjem még tanult. Közben én egy évig Mezőtúron vallástanárként, majd Hajdúböszörményben beosztott lelkészként szolgáltam. Amikor László is befejezte a teológiát, hazahívták, s én természetesen jöttem vele. Munkácson szolgáltunk beosztott lelkészként. Ez nekem jó kezdetnek bizonyult, mert ott minden megvolt, ami egy városi lánynak fontos, az, hogy legyenek boltok, piac, és közel legyen minden, mert ehhez szoktam hozzá. Azért titkon vágytam a faluba – a férjemnek is az a természetes közege, hisz falun nőtt fel –, vágytam a falu csendjére, a falu egyszerűségére – én magam is szeretem az egyszerű, a természetes dolgokat. És ezt is megkaptuk ajándékba: amikor megüresedett a nagyberegi líceum igazgatói széke, illetve lelkészre is szüksége volt az itteni gyülekezetnek, minket helyeztek ide. Itt nagy szeretettel fogadtak bennünket, és mi is rögtön megszerettük a közösséget, ma igazán otthon érezzük itt magunkat.

– Közben gyarapodott a család…  

Ezt Isten hatalmas csodájaként éltük meg. Amikor összeházasodtunk, természetesen vártuk a gyermekáldást, ami csak nem akart megérkezni. Egészségügyi problémáim voltak. Emiatt gyakran utaztam Magyarországra – lám, a vándorútra hívás itt is megmutatkozott –, és olykor számon kérően imádkoztam: Uram, idehelyeztél, de ennyi utazás miatt nem tudok jól szolgálni, és nehéz a gyerekekkel foglalkozni, hogy nekem nincs gyermekem. Egy ideig kárpótolt az Úr: Négy évig Munkácson gyermekotthonban is dolgoztam, s volt, aki ott egy idő után anyunak szólított.  Megfogalmazódott bennem, hogy milyen különös az Isten gondviselése: neki nincs anyukája, nekem nincs gyermekem, s megajándékozott bennünket egymással. De továbbra is sokat imádkoztunk saját gyermekért. Házasságkötésünk után hat évre született meg az első gyermekünk, Levente. Aztán újabb hat év telt el Vera születéséig. Közben méhen kívüli terhességem is volt, meg vetélésem is, műtéteim... Az orvosok szerint csoda, hogy megszületett a lányunk. Ezt azoknak mondom el bátorításként, akik régóta várnak a gyermekáldásra, akik sokat sírnak emiatt, akik sokat imádkoznak érte – nem szabad feladni, Istennél nincs lehetetlen. Mi mindkét gyermekünk születését csodaként éltük meg.

– Hol van az otthon az Ön számára?

– Nem mondom, hogy olykor nincs honvágyam, hisz Magyarországon élnek a szüleim, a testvérem és családja, rokonaim, barátnőim, sőt még a férjem testvére is ott él. De ha Naményban vagyok, rövid idő után vágyom haza. Ide. Itt van a családom. És lelkészként is megtaláltam a feladatomat. Olyan gyülekezetünk van, amilyenre vágytam, olyan közösség, amely engem erősít. Ez a falusi élet megnyugtat. Maga a Kárpátaljai Református Egyház nagyon sokat adott nekem, lelkileg is, itt mindig van valamilyen szolgálat, valamilyen lehetőség, amiben aktívan részt lehet venni. Lehet, hogy Magyarország is megadta volna ezt, nem tudom, de itt az Úr mindent megadott, amire vágytam, és kipótolja azt, ami esetleg nincs. Isten tenyerén vagyunk Kárpátalján is. Én szeretek itt élni, és nem is vágyom el máshová. Hívtak már Magyarországra is több gyülekezetbe, de nem mentünk. Isten biztosan megmutatja, ha ott a helyünk, de egyelőre nincsenek ilyen utalásai. És valahogy számomra az a nagy öröm, hogy a gyerekeim nem Magyarországra vágynak, hanem itt érzik jól magukat, megtalálták a közösségüket, a barátaikat. Egyelőre itt képzelik el a jövőjüket is: a fiam a beregszászi főiskolán akarja folytatni tanulmányait, a lányom itt lesz gimnazista, úgyhogy ezek az évek még mindenképpen itt telnek.

– Akkor itt tervezik a jövőt?

– Igazából már nem tervezek. Mert Isten Igéje ebben is vezet. Amikor Nagyberegre kerültünk, a férjem beiktatásán ezzel az Igével kértem áldást közös szolgálatunkra: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek” (Jeremiás 29,11). Ez az Ige ad erőt, útmutatást a mai napig. Nincs szükség arra, hogy terveket szőjünk, mert Isten kezében van az életünk. És ott van a legjobb helyen.

Marton Erzsébet

karpatinfo.net

A hírhez még nem érkezett
hozzászólás.
Hozzászólok.