Családi csendesnap a Tiszaújfalui Református Egyházközségben

            A Tiszaújfalui Református Egyházközség presbitériuma úgy döntött, hogy ettől az évtől új lendületet kíván adni a gyülekezeten belüli és kívüli missziónak. Ennek egyik fontos új motívuma az olyan alkalmak szervezése, amelyek egy azon éven belül nem szerveződnek újra. Ezen az úton jutottunk el a most megszervezésre került családi csendesnaphoz, amely immár a negyedik ehhez hasonló alkalom ezen az éven a gyülekezeten belül. A másik mozgatója ezeknek az alkalmaknak, hogy szeretnénk megragadni minden egyes lehetőséget arra, hogy egy közösségben tudjuk megélni mindennapi dolgainkat, azt szem előtt tartva, hogy valószínűleg még az éven eljönnek azok a napok és hetek, amikor újabb korlátozásokkal és szigorításokkal kell szembe néznünk, amelyek ebből adódóan megnehezítik közösségi életünket, újabb lelki terheket helyeznek az emberek vállára, holott még az előzőek sebei sem gyógyultak be igazán.

Ezek nyomán indult el a családi csendesnap egy a gyülekezethez közeli területen, az eszenyi vadásztársaság kempinghelyén. A fő hangsúly az Istennel való közösségen volt, ekörül igyekeztünk felépíteni az egész alkalmat. A vártnál többen érkeztek, bár ez alapvető tendencia mostanában, mióta a karantén korlátozások nagy része eltűnt. Azt tapasztaljuk, hogy az emberek vágynak a közösségre, különösképpen azokra, melyekben megoszthatják egymással gondolataikat, szorongásaikat és persze örömeiket. Véleményem szerint nagyon fontos szerepe lesz ezeknek az alkalmaknak abban, hogy a koronavírus és a karanténkorlátozások lelki következményeit helyükre tegyük, Isten kegyelme által.

Az alkalom istentisztelettel kezdődött, amelynek alapigéje a 1Móz 2, 18 verse volt. Fő üzenete, hogy nem jó az embernek egyedül lennie, még a tökéletességben és a gondtalan életben sem, hiszen amikor az élő Isten letekint teremtményére, Ádámra, aki gondtalan életét élte (amire mindannyian vágyunk titkon vagy nyíltan), egyetlen megállapítás hallatszik az Úr szájából, mégpedig, hogy nem jó az embernek egyedül. Ez az alapvető tulajdonság pedig ma sem veszett ki az emberből. Isten gyermekének azonban valami különleges módon kiteljesedett a közösség fogalma Krisztus váltsága által. Bár még ebben a földi életben töredékesen, de mégis közösségben lehetünk Teremtőnkkel és emellett egymással, testvéreinkkel a Jézus Krisztusban. Ennek a valósága kell, hogy áthassa gyülekezeteinket, nemzetünket, egyéni és közösségi életünket!

            Az igei alkalom énekléssel fejeződött be, ami után elhelyzetünk egy imadobozt a tábor egy pontján, azzal a céllal, hogy ha van valaki, aki imádságban szeretné megszólítani az élő Istent, de magán a záró imaközösségi alkalmon nem érzi úgy, hogy hangosan tudna imádkozni, az dobja be kérését a dobozba, és a lelkipásztor majd belefoglalja a saját imádságába azokat.

            Ezután a beszélgetésekre, társajátékokra, röplabdázásra került sor, amelyek különösképpen is feloldották a társaságot. Végig az az érzése volt az embernek, hogy ez egy olyan emlék lesz az életében, amelyre a nehéz időkben jó lesz visszagondolni, mint egy-egy gyerekkori eseményre/emlékre, amelyek nem fakultak meg az idő múlásában.

            A közös ebéd és vacsora után imaközösségre került a sor, amely előtt megegyeztünk abban, hogy még augusztusban szervezünk egy csendesnapot a gyülekezetben, valami távolabbi helyen, hiszen szükségét éreztük annak a lelkületnek és szeretetközösségnek, ami itt ezen az alkalmon létrejött közöttünk Isten vezetése által.

            Összegezve az egészet, lelkipásztorként az a meglátásom, hogy ezek a hetek és hónapok Isten kegyelmének nagymértékű kiáradása gyülekezeteinkre. Esély arra, hogy felkészüljünk a „szűk” hetekre és hónapokra, amelyek előttünk állnak és újra nagy lelki terhet helyeznek majd közösségeink életére. Nincs persze olyan teher, amelytől félnünk kellene, de ez nem jelenti azt, hogy ne kellene kihasználni az alkalmas időt arra, hogy készüljünk rájuk, mindaddig, amíg el nem jönnek azok a napok, amelyekről azt mondja az ember: nem szeretem. Ezért református énekünk szavával biztatok mindenkit arra, hogy „ma még lehet, ma még szabad”, ma legyünk közösségben Istennel és egymással, ma szervezzünk evangelizációkat, csendesnapokat, alkalmakat, amelyeken Isten Lelke még inkább munkálkodhat közöttünk, megerősítve és felkészítve minket az előttünk álló dolgokra. Isten a mi őriző pásztorunk!

Soós Zsolt beosztott lelkipásztor