Ha annak Lelke lakik bennetek...

„De ha annak a Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által.” (Róm 8, 11) Kissé rendhagyó módon az idei húsvéti üzenetet egy sokak számára talán ismerős, de ma több tekintetben is időszerű történettel kezdem. Egy mohamedán és egy hívő keresztyén beszélgetnek. A mohamedán ekképpen szólt:  – Mi tudjuk, hogy a mi prófétánk, Mohamed valóban élt, mert a mekkai szent sír magába zárja az ő holt testét. Nektek, keresztyéneknek nincs sírotok, mely vallásalapítótok holt testét magába rejtené. A keresztyén örömmel felelt:  – Igen, nekünk nincs sírunk, mely Jézus testét magába zárná, de ez azért van, mert Jézusunknak nincs holt teste, hanem élő. Feltámadott a halálból és él.

A feltámadás híre húsvét közeledtével mindig eljut hozzánk, s azok körében, akik csak egy kicsit is komolyan fogadják, elkerülhetetlenül előhív egy igen lényeges kérdést: hiszel-e a feltámadásban? De miféle kellemetlen kérdés ez, amely nyersen és váratlanul, mellébeszélést nem tűrően a lelkünkig hatol? A megkérdezettek egy része csak hebegne-habogna, mások talán magánügynek tartva térnének ki előle, de határozott igennel vagy nemmel kevés ember válaszolna. Közösségben, tömegben, sokszor a meggyőződés, a személyes bizonyosság nélkül úgy mondja az ember az imát, a hitvallást, énekli társaival a hitvalló éneket, mintha hitével minden rendben lenne, de személyes bizonyosságtevőként még sosem vallott a feltámadásba vetett hitéről. Ha erre kérnék, bizonyára zavarba jönne a kérdés hallatán. Pedig a kérdés Jézus szájából hangzott először. Mártát szólította meg vele, akinek lelke szomorúsággal, gyásszal volt telve négy napja halott testvére, Lázár iránt.   A mellébeszélést gyakorló világunkban, bizonyos mérlegelést, megfontoltságot elváró körülmények hatása alá kerülve én magam is sokszor igyekszem tapintatosan, diplomatikusan nyilatkozni. Aztán egy-egy élethelyzet átgondolása után egyszerűen csak gyávának érzem magam, mert arra a legfontosabb kérdésre kerülgettem az egyenes választ, amely leleplez minden kételkedőt, de emellett képes legfájóbb sebünk gyógyítására, halálfélelmünk eloszlatására is. Most, 2016-ban, húsvét ünnepén elhangzik újra a kérdés: „Hiszed-é ezt?” „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-é ezt?” (Jn 11, 25–26). Ennek a kérdésnek jogosultsága van minden élethelyzetben és mindenek fölött. Ebben az ügyben minden egyes ember érintett, ezért nincs oka kibúvót keresni. Hogy helyes választ adhassunk rá, elsősorban imádkoznunk kell magunkért és szeretteinkért egyaránt. Úgy látom, Európában elérkezett az ideje annak, hogy a valóságban is felvessük hitünk és vallásunk kérdéseit. Húsvét ünnepén minden református gyülekezetben, ahol Jézus feltámadását ünneplik, a bibliai Márta válaszával üdvösséges felelni mindannyiunknak: „Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki e világra jövendő vala”. Az úrvacsorai liturgiában általában elhangzik: „én a ti hitetekben nem kételkedhetem”. Mégis úgy látom, érzem, hogy közösségeinkben nincs minden rendben e téren. Mert a hétköznapok sodrásában életünk nem a feltámadásba vetett hitünkről tanúskodik. Aggodalom, félelem, önzés, mindenfajta mértéktelenség, a vagyonszerzési vágy jellemzi egész Európát sok magyar reformátussal egyetemben, holott ideje lenne már felülvizsgálni mindezeket, s ez egyszer a lélek felől közelítve. Meggyőződött, bizonyságtévő ember csak az lehet, akiben annak lelke lakik, aki feltámasztotta Jézust a halottak közül. „Ha pedig annak Lelke lakik bennetek” – támaszt feltételt Pál apostol a magukat Isten Lelke hordozóinak tekintő rómaiak elé, mert jól tudja, hogy kevesen vannak, akik a Lélek szerint, a Lélek által élnek. De azt tisztáznunk kell még egyszer, hogy milyen Lélek is, kinek a Lelke lakik bennünk? Aki egyre csak kételkedik és tagad, biztos, hogy nem Jézus Atyjának Lelke lakik abban. Hite a feltámadásban és üdvössége csak annak lehet, akiben a Szentlélek lakozik, ezért az Atyában, Fiúban és Szentlélekben való hit elválaszthatatlan. Ezzel a gyermeki hittel és alázattal, az isteni csodát elfogadva kaphatunk egész földi létünkre és az örökkévalóságra szólóan bizonyosságot a feltámadás igazságáról.  A virágvasárnapi állapotok – s ezt Krisztus urunk személyes példáján is tapasztaltuk – nem tarthatók fenn kívánság szerint. Az Ember Fiának az ünnepléstől a Golgotáig vezető útja kínkeserves. Ilyen, legalábbis hasonlítható ehhez egyes népek, népcsoportok sorsa, de amíg Megváltónkat az Atya valóban feltámasztotta a halottak közül, egy sokat szenvedett nemzetrészre, ránk, kárpátaljai magyarokra jöhet-e még feltámadás? Szeretnénk hinni és remélni, hogy „jőni kell, még jőni fog...” De nem csak remélnünk kell, hanem akarni is a Megváltó Krisztusba vetett hittel, és elválaszthatatlanul Vele egy úton haladva.

Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke