Mi az ember válasza?

,,Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt, aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” Mt 10, 32–33 Isten sokféleképpen szól az emberhez. A próféták által, a teremtés által, lelkiismeretünk által, az utolsó időben pedig Fia, Jézus Kristus által szólt.

Héder János
a KRE főjegyzője

Adta a megváltás és a hit ajándékát. Isten hű az emberhez és minden jó ajándék és így az örök élet is, onnan felülről száll alá. Mi az Ember válasza erre? Az ember válasza a hitvallás: ami egy vallomás arról, hogy mit értett meg az Isten igéjéből.
Tágabb értelemben az egész életünk egy hitvallás. Hiszen magatartásommal, tanulásommal, munkámmal, segítőkészségemmel kifejezem az én hálámat az iránt az Isten iránt, aki megváltott. Ahogyan a gyümölcs is mesél a fáról, amelyen termett (Mt 7, 16). A beoltás után a gazda kíváncsian várja az első gyümolcsöt. Az ember egész élete tehát hitvallás: vagy Isten mellett, vagy ellene.
Szűkebb értelemben a hitvallás annak megfogalmazása, hogy milyennek ismertem meg Istent.
A zsidó ember már gyermekkorától örömében, bánatában, gyermeke születésekor és halálos ágyán így vallja meg hitét: ,,Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr! Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!” 5Móz 6, 4–5. Ezt a hitvallást felírta ajtófélfáira és ruhájára is. Ezzel fejezte ki azt, hogy nem akarja elfelejteni, hogy Isten a Szabadítója.
,,Ti kinek tartotok engem?” –kérdi Jézus. És Péter kijelenti: ,,Te vagy a Krisztus az élő Isten Fia!” (Mt 16, 16) Tudnunk kell, hogy a Szentlélek ereje által tudja valaki Krisztusnak és Úrnak vallani Jézust. Tehát nincs jogunk kételkedni a hitvallásban.
325 után, amikor a keresztyénség Nagy Konstantin után államvallássá lesz, sok ember érdekből akar keresztény lenni. A megkeresztelésük előtt hitük megvallására buzdították őket, és ha megvallotta hitét az Apostoli hitvallás (Hiszekegy) megvallásával, akkor kereszténynek tartották. Ez volt az ismeret és a hit ,,minimuma” Hiszen egyesek szerint az Apostoli hitvallás tételei válaszok azokra a hitbéli kérdésekre, amelyeket a keresztyénnek feltettek a keresztelés előtt. Aki ezeket nem vallotta, azt nem tartották kereszténynek. Amikor az anabaptisták Kálvin János korában rajongásba hajolnak és megtagadják a keresztyén igaz tudományt, és gyilkolni kezdenek, Munszter városában Leideni János kihirdeti, hogy ez a város az Új Jeruzsálem, ami a mennyek országa, ő pedig a harmadik Dávid és Isteni kijelentéseket tesz, és Bibliára nincs szüksége. 12 feleséget vesz magának és ítélkező rémuralmat vezet be ebben a városban, ahol a hívei helyben legyilkolják az embereket. Magatartását felhasználva vádolják a reformáció támogatóit. Kálvin János ekkor Ferenc, francia királynak ajálva művét az Instituciót 1536-ban, éppen azzal védi meg a reformációt elkülönülve az anabaptistáktól, hogy megvallja, hogy a református ember is keresztyén, hiszen a Hiszek egy…, minden tételét vallja.
Ezért fontos szerepe van az ember életében a hitvallásnak, hiszen az olyan mint egy kerítés, amely megóv attól, hogy a helyes útról letérjünk és a szakadékba zuhanjunk. Bár sokszor úgy tűnik, hogy másiknak a fűje zöldebb. A hitvallás egy olyan kerítés, amely megőriz a ,,saját” területen. Ha utána érdeklődik az ember, akkor rájön, hogy a szekták ott buknak el, hogy már a Hiszek egy… tételeit sem vallják meg.
Az Istennek adott válasz az mindig személyes kell, hogy legyen. Nem azt mondjuk, hogy ,,Hiszünk egy Istenben”, hanem, hogy ,,Hiszek egy Istenben”. Ezért minden nemzedéknek meg kell vallania személyes hitét az Istenben. Istennek ugyanis nincsenek unokái, csak gyermekei. A hitet átörökiteni nem lehet. De odaélni a másik generáció elé kötelességünk.
Tehát nem csak annyiból áll a mi hitvallásunk, hogy bemagoljuk a hittételek igazságát.
A hitvallásnak mindig őszintének kell lennie. Isten előtt fel lehet tárni kételyeinket és hitbeli nehézségeinket. Ő válaszokat tud adni,akkor is, ha az emberek, még azok is, akik egyébként hisznek, nem tudják ezt megtenni. Isten a hozzátérőt nem utasítja el. De kell ez az őszinte odajövetel. Egy apa egyszer így jön a Krisztushoz: ,,Hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemen!” (Mk 9, 24) És Jézus nem utasítja vissza. Keresztelő János is egyszer kételkedett abban, hogy Jézus a Messiás, bár előtte már megvallotta, de Jézushoz küldi tanítványait kivégzése előtt. (Mt 11,3) Jézus bizonyságra juttatja kérdése felől. Kételkedik Tamás, de találkozva Istennek vallja Őt. (Jn 20, 24–29).
De van nem becsületes kételkedés is, amikor valaki nem akar hinni, és nem is keresi a válaszokat.
A hitünk megvallásához mindig bátorság kell.
Bátorság kellett Polikárpusz vértanúnak Krisztusénak vallani magát, amikor a lángok martalékáva lett a keresztyéneket üldöző Római Birodalomban. Bátorság kellett Luthernek, hogy Wormszban 1521–ben a Birodalmi Gyűlés előtt, bár könnyedén a megégetett Husz János sorsára juthatott volna, mégis vallást tett hitéről. Bátorság kellett, amikor 1934-ben a barmeni hitvallásban a református és lutheránus hittudósok és lelkészek Krisztus igazságáért szembeszálljanak Hitlerrel és sokan vállalják a halált a koncentrációs táborokban.
Egyházunkban pünkösd előtt itt a konfirmáció ideje, és bátorség kell a mai világban ahhoz is, hogy a fiatalok felvállalják a Krisztust. Vagy bátorság kell ahhoz is, hogy beimerjem, hogy nem vagyok még kész ezt megtenni. Istentől lehet kérni a bátorságot és hitet ahhoz, hogy az ővéi lehessünk. Mindent Ő ad.
Ma félünk a felelősségtől. A másokért való felelősségtől félünk. Hiszen a Krisztus megvallása üdvösség kérdése. Látjuk a komolyságát ennek a kérdésnek. Ki legyen a felelős? A konfirmált? A szülő? A lelkész? A gyülekezet? Ki az, aki jól tesz hitvallást? Vállalhatja-e a gyermek az ilyen nagy felelősséget? Vajon szabad kényszeríteni arra, hogy konfirmáljon? Ezek a kérdések ott vannak mindnyájunkban.
De máskép fogunk látni, ha újra rájövünk, hogy, nem mi lelkészek, vagy szülők adjuk a megváltást, a kegyelmet és a hitet, hanem Isten. Vétek, ha ezt mi akarjuk adni. Mi csak bizonyságot tehetünk azzal, hogy megvalljuk a hitünket. Ha tudunk imádkozni a ránkbizottakért.
Vajon a konfirmáió üdvözít? A mi teljesítményünktől függ az üdvösségünk? Nem, egyedül Istentől. Ő meghalt értünk, amikor még meg sem születtünk. És ismert. Az ő vére tisztít meg.
Sákramentum (szentség) a konfirmáció? Nem! Csak a katolikus és pravoszláv egyházban! Itt bérmálás néven szerepel. Hogy mennyire nem teljesítménycentrikus, azt mutatja az, hogy pravoszláv egyházban azonnal a keresztelés után kiosztják. A Magyarországi Református Egyházban 250 éve terjedt el, korábban nem volt. Vajon kell egyáltalán?
Mire jó tehát? Hiszen tudjuk, hogy ez embernek nem egyszer kell életében hivallást tenni. Hiszen készen kell lennie arra, hogy mindenkor vallást tegyen a benne lakozó hitről.
,,A konfirmáció lényege nem egy jól, vagy rosszul kiállt viszga, hanem az istentisztelet. Egy olyan ünnep, amelyen az egész gyülekezet hódolva magasztalja a feltámadott Jézus Krisztust, és áldást kér a hozzá érkezők életére és hitére.” (Bodó Sára: ,,A keresztségtől a konfirmációig”)
Valaki egy hasonlattal azt monda, a konfirmáció olyan, mintha utaznánk egy vonaton. Ezen a vonaton, sok ember van. A vonat lassan közeledik az állomás felé. Sokaknak fel sem tűnik ez a kis állomás. Nekik nem fontos. Mi viszont egyre türelmetlenebbek vagyunk. Az állomás szürke, jelentéktelen. De nekünk jó leszállni. Hazamegyünk. Éhesek vagyunk és szomjasak, de nem csalódunk. Anyánk ételt tesz elénk, apánk érdeklődik, mért nem írtál. Anyánktól jólesik az étel, apánktól a beszélgetés. Értenek és szeretnek. Feltöltődtünk, útravalót kaptunk. Újra útra kelünk, de már nézzük újra az állomást, hogy mikor jöhetünk haza. Mert amit itt kapunk, máshol nem kapjuk meg.
A konfirmáció is egy megerőssítéssé válik az ember számára. Isten szól hozzám és én hozzá. És ilyen megerősétésekre naponként szüksége van az embernek. Ezt az életadó közösséget kívánom az Istennel minden testvéremnek!