Nagypéntek. Golgota. Kereszt

„Hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön, kilencz óráig. Kilencz óra körül pedig nagy fenszóval kiálta Jézus, mondván: ELI, ELI! LAMA SABAKTÁNI? azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?”(Mt 27, 45-46)

A Református Ünnep. A keresztyén világ így tartja számon ezt a napot. Ha ünnep, akkor öröm van benne. De lehet-e örülni más szenvedésének és halálának? 

Mindig eszembe jut lelkipásztorom szava: Jézus szenvedését nem lehet sírás és meghatódás nélkül olvasni. Nem akármilyen ez a szenvedés és nem akárkié. Nem lehet és nem szabad hozzá hasonlítani a saját vagy más szenvedését. Jézus van a középpontban. Ő, akiről bizonyságot tesz a teljes Szentírás.

Hol kezdődik a történet? Ott, hogy Jézus igent mond a küldetésre, bár tudja, nem könnyű. Akárcsak Ézsaiás, kimondja: „Ímhol vagyok én, küldj el engemet!” (Ézs 6,8c) A Fiú vállalja, hogy helyrehozza azt, amit az ember a bűnesetben elveszített: az Istennel való kapcsolatot. Hosszú ideig tartott az előkészítés. Az egész Ószövetség erről szól. Istennek kell a zsákutcákat is úgy formálnia, hogy az üdvterv ne hiúsuljon meg. Ha ezt tartjuk szem előtt, megértjük az Ószövetség isteni kijelentéseit.

Aztán gondoskodni kell Jézus megjelenéséről. Nem akárhogyan történik ez sem. Nekünk természetes a születés, de nem Isten Fiának a megszületése. Milyen Isten lehet az, aki elölről pólyás kisgyermekként kezdi meg földi életét? Isten-e valóban, ha megszülethet egy anyától? 

            Istennek sem természetes ez. Beleszületik az általa teremtett világba. Hozzánk hasonló lesz. Ez a szenvedés kezdete. A végtelen Isten a véges emberi testben. Belefér a végtelen a végesbe? Igen. Megtapasztalja, mi a fájdalom, mi a szenvedés, a testi gyengeség. Ha csak egy karcolásról van szó, mi már érezzük. Isten átérzi milyen embernek lenni. Éhezni, szomjazni, sírni. Mi a kereszten látjuk ezt sűrítve… Három óra ég és föld között… Ott van egész földi életében az emberi élet fájdalma…

            De lehet lelkileg is szenvedni. Belegondoltunk már, mit jelentett Jézus számára várni 30 éves koráig? Látni a szenvedőt, tudni, hogy lehetne rajta segíteni, és nem teheti? Elmenni vakok, bénák, megszállottak mellett, hallani a könyörgésüket, látni a fájdalmukat, pedig megszüntethetné egy szavával minden bajukat? Tapasztalni szerettei fájdalmát vagy halálát és hallgatni? Nem gondolni sem magára sem másra? Még akkor sem, amikor ezt kérik Tőle. Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. „Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki.” (Mt 27, 42)

A Jézus utolsó megkísértése c. film nagy jelenete, hogy Jézus ott a kereszten végiggondolja, mit jelentene, ha engedelmeskedne a kérésnek. Talán egy sikeres, nyugodt boldog élet lenne az eredménye, de elveszne a megváltás. Ezért nem száll le. Isten terve nem vallhat kudarcot. „Mi emberek csődöt mondhatunk, sőt voltaképpen szüntelenül csődöt mondunk; Isten azonban sohasem vall kudarcot!” – mondta Hudson Taylor.

Jézus tudta, hogy mi vár rá. A megkeresztelkedésekor János kijelenti: „Íme az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn 1, 29). Ő maga is többször beszél erről tanítványainak. Azért, hogy ne érje őket váratlanul. Mégis azt olvassuk: „Ezeket pedig nem értették eleinte az ő tanítványai. Hanem mikor megdicsőítteték Jézus, akkor emlékezének vissza, hogy ezek ő felőle vannak megírva, és hogy ezeket mívelték ő vele.” (Jn 12,16)

Aztán eljön Nagycsütörtök. Van, aki csak ezt ünnepli a szekták közül. Nem kell a szenvedés, a halál és a feltámadás sem.  Ez az alkalom a szenvedésé, az árulásé és az utolsó vacsoráé. Ez az emberi része ennek az estének. De látható-e, mi az Isten kérése? Ha van, amire emlékeznünk kell, akkor az ez a mondat: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lukács 22,19).

Amit teszünk, azt azért tegyük, hogy még jobban emlékezzünk Jézusra. Ebben segít az Úrvacsora. Jézus ezt szeretné, hogy ne felejtkezzünk el Róla. A tanítványok a gecsemánei események után elfutottak. Szerették volna elfelejteni, ami történt, de csak egy pillanatra. Ez a perc elmúlik, aztán marad a szégyen, az értetlenség, az üldözéstől való félelem és a bezárt ajtó.

Jézus pedig ott marad egyedül, kiszolgáltatva gyűlölőinek…

Engem nem vigasztal az, hogy ennek így kellett lennie, az sem, hogy Ő választotta ezt az utat. Csak az, hogy értem, értünk tette. Más szemmel nézzük akkor a mai napot. Nem a vért, szenvedést és a keresztet látjuk meg, hanem a hozzánk lehajló isteni szeretetet Jézus Krisztusban. Ezáltal lett a mi Urunk. A legdrágábbról mondott le: életéről. És minden szó, ami ott elhangzik, minden véres esemény csak így válhat ünneppé számunkra. Isten elhagyta saját fiát, hogy megtaláljon engem. Ezt Jézus átérzi. Mi is? Mert ettől kezdve már nem mondhatom, hogy Isten elhagyott. Elég csak a keresztre nézni, hogy tudjam: nem elhagyott, hanem megtalált.

 Legyünk-e szomorúak ma, vagy inkább örüljünk?

Érezzük át Jézus értünk való szenvedését, és örüljünk annak a kegyelemnek, amit halálával nekünk ad Isten.

Dávid Árpád

lelkipásztor