Családtípusú gyermekotthonból a lelkészi pályára

A beregszászi székhelyű Sámuel Alapítványt húsz évvel ezelőtt azzal a céllal hozták létre, hogy elhagyott gyermekeket segítsen szerető családokba. A beregszászi Ilosvay házaspár, Attila és felesége, Marika huszonnégy éve döntött úgy, hogy elhagyott, „törött szárnyú”, szeretetre éhes „fiókákat” fogad be három gyermekük mellé. Ők voltak a családtípusú gyermekotthon kárpátaljai úttörői, ma a Sámuel Alapítvány égisze alatt működnek. Az első fecskék lassan kirepülnek a fészekből. Ezúttal a most már a Sárospataki Református Teológiai Akadémián tanuló Páva Gyulát – aki befogadásakor a Márk nevet kapta – kérdeztük gyermekkoráról, életének alakulásáról.

– Egyévesen kerültél a családtípusú gyermekotthonba. Mire emlékszel kiskorodból? Mennyire tudtad elfogadni apának, anyának a nevelőszüleidet?

– Mivel valóban nagyon kicsi voltam, nekem természetes volt, hogy ők a szüleim, hogy ez a családom. Ez nem változott akkor sem, amikor elmondták, hogy nem ők az igazi szüleim, ezt egyébként soha nem is éreztem, nem éreztették, csak tudtam. Egyre bővült a család, újabb és újabb gyerekek érkeztek, akikkel testvérként nőttünk fel. Mindig nagyon ragaszkodtam szüleimhez. Kisebb koromban nagyon anyás voltam, mindig rajta csüngtem, később meg apa lett a példaképem, őt követtem mindenhová, és mindent vele akartam csinálni. Ő tanított meg arra, hogy milyen fontos a munka, milyen elégedettséggel tud eltölteni, ha valamit megtermelünk, létrehozunk. Szüleim igyekeztek felkészíteni az életre, munkára neveltek. Kiskoromban ugyan ez nem mindig tetszett, de ma már nagyon tudom értékelni, és mindennek hasznát veszem. Édesapámtól megtanultam, hogy ha valami elromlik, azt meg lehet javítani…

– Hogy viszonyultál az iskolához?

– A Beregszászi 3-as Számú Középiskolában kezdtem el a tanulmányaimat, majd, mivel nem voltam rossz tanuló, a szüleim is úgy gondolták, hogy felvételizzek a Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumba. Sikerült is. De aztán jött a kamaszkor, és be kell valljam, nem a tanulást helyeztem előtérbe. Így aztán bezárult előttem a gimi kapuja. De csodálatos módon egy új nyílott ki, s végül is ennek köszönhetem, hogy most ott vagyok, ahol. Egy reggel édesanya kinyitotta a laptopot, és azon elsőnek a Nagyberegi Református Líceum honlapja jelent meg a felvételihirdetéssel. És meg is született a döntés: ez egy erős iskola, és a szüleim bíztak bennem, tudták, hogy többre vagyok képes, mint amit addig teljesítettem, meg aztán ez egy bentlakásos iskola, ahol jobban önállósulhatok, s nem utolsó sorban a tudás mellett a lelki nevelés is komoly hangsúlyt kap. Istennek hála, sikeresen felvételt nyertem, és csodálatos időszak után 2017-ben érettségiztem ott.

– Említetted, hogy meghatározó része volt ez az életednek.

– Valóban. Már az első éven elhívást kaptam, amikor is szobaáhítatot tartottam, és láttam, hogy figyelnek rám a többiek, és jónak tartják azt, amit mondok. Később egyre erősödött bennem az elhatározás, hogy a lelkészi hivatást választom.

– Rögtön jelentkeztél is a teológiára?

– Nem. Érettségi után egy évet Németországban önkénteskedtem, ezzel kinyílt számomra a világ. Ott egy speciális iskolában sérült gyerekek sokaságával foglalkoztam. Ez nagyon sokat adott nekem, megerősített, elgondolkodtatott, megváltoztatott. Volt egy 13-14 éves fiú, aki születésétől kezdve erősen mozgáskorlátozott volt. Csak a kezét tudta picit mozgatni. Elektromos tolókocsival közlekedett. Ez a gyerek tudta, hogy az ő földi élete 20-25 éves korában véget ér. Mégis vidáman élte/éli a mindennapjait, elmegy az iskolába, tanul – egyébként nagyon értelmes. Ez olyan erőt adott nekem, hogy azt elmondani nem lehet. Mi, úgymond egészséges emberek olyan sokszor el vagyunk keseredve, csak panaszkodunk. S ez a gyerek ráébresztett arra, hogy mindenben meg lehet és meg kell találni a lehetőséget, minden napnak megvannak az apró örömei, boldogságai. Azóta teljesen másképp élem az életem…

– Te egyébként már a családban is találkoztál speciális nevelést igénylő gyerekekkel.

– Így van. Testvéreim között vannak sérültek, fogyatékkal születettek, és már velük is megtapasztaltam, hogy mennyire tudnak ragaszkodni, szeretni, örülni minden apróságnak. Nagyon tisztelem és becsülöm szüleimet azért is, hogy velünk együtt őket is befogadták.

– Mit tanultál a szüleidtől, mit jelentett számodra ez a befogadó család?

– Ebben a családban tanultam meg igazán értékelni az elfogadást. Szüleink elfogadtak bennünket, nekünk pedig meg kellett tanulni elfogadni, hogy valakinek, a vérszerinti szüleinknek nem kellettünk, eldobtak bennünket. Az állami otthonokban nevelkedők közül igen sokan cipelik ezt a terhet egész életükben, de rólunk, akik családtípusú gyermekotthonokba kerültünk, szüleink ezt levették, mert ők szeretettel fogadtak be és neveltek fel bennünket, amiért végtelenül hálás vagyok. És megtanultam elfogadni a másikat, az újabb és újabb érkező gyereket testvérként.

– Hol tart most az életed?

– Jelenleg másodéves hallgatója vagyok a Sárospataki Református Teológiai Akadémiának. A nyári szünetet ismét Németországban töltöm, ezúttal pincérként keresem meg a következő tanévhez szükséges anyagiakat.

Hálás vagyok szüleimnek, hogy valóban az életre készítettek fel, s megtanítottak saját lábamra állni.

– Hol látod magad tíz, húsz, harminc év múlva? Hogy látod a jövődet?

– Tanulmányaimat befejezve lelkészként szeretném Isten igéjét hirdetni ott, ahová az Úr állít. Természetesen szeretnék családot alapítani, saját gyerekek mellé elhagyottat is befogadni. Nem kötelességből, merthogy én is befogadott gyerek vagyok, hanem szeretetből! Azt a szeretetet továbbadni, amit én is kaptam a szüleimtől.

Erről egyébként a barátnőmmel is beszélgetünk.

– Íme egy férfivé érett ,,gyerek,,, aki kirepült a családi fészekből…

– De nem hagyta el azt – mondja a telefonban is mosolyogva Márk. – A koronavírus-járvány miatt bevezetett távoktatás miatt hosszabb ideig tartózkodtam otthon. Most innen, Németországból is két-három naponta beszélünk a szüleimmel, mert jó hallani őket, tanácsot kérni tőlük, vagy csak elmondani, mi történt aznap. Ez nekik is fontos, hisz kötődünk egymáshoz. Jó érezni így is a törődésüket! És én is kész vagyok bármikor segíteni, ha arra van, vagy lesz szükségük.

– Mit jelent számodra az otthon?

– Itt, a távolban rögtön azt mondja az ember, hogy Kárpátalját, a szülőföldemet. De igazából az otthonom az a ház, ahol felnőttem, az a hely, ahová bármikor hazamehetek, ahol mindenkor szeretettel fogadnak, ahol értjük és megértjük egymást. Számomra ez az otthon menedék is, mert tudom, bármerre járok, bármi történik velem, oda mindenkor hazamehetek, feltöltődhetek, új erőre kaphatok. Mert ezt az otthont az igaz szeretet tölti be.

– Adja Isten, hogy neked is sikerüljön ilyen otthont teremteni!

Marton Erzsébet