Úgy szeretem Kárpátalját, hogy el nem felejthetem Erdélyt

A körösfői születésű Szabó Anna évtizedekkel ezelőtt került el szülőföldjéről. Lelkész-tanár férjével, Pándy-Szekeres Dáviddal együtt a Sárospataki Református Kollégium tanáraként a kilencvenes évek elején kapott meghívást a kárpátaljai református iskolák újraindításához. Küldetéséről, szolgálatáról, hazaszeretetéről beszélt a Reformátusok Lapjának.

A kárpátaljai Nagyberegi Református Líceum alapító tanára, első igazgatója. Hogyan került Sárospatakról Kárpátaljára, és milyen körülmények fogadták ott?

A Szovjetunió összeomlását és az Ukrajna önállósodását követő években Kárpátalja magyarsága korábban nem tapasztalt szellemi szabadságot élhetett át. A vallás gyakorlásának tilalma feloldódott, az elvett templomokat visszakapták, a nép és az értelmiség zaklatás nélkül járhatott templomba, elindult a hitoktatás, a konfirmációi felkészítés, a nyári ifjúsági táborokban hirdették az evangéliumot. Nyolcvanhét református gyülekezetben huszonkét középkorú és idős lelkipásztor szolgált. A fiatalok engedélyt kaptak a teológián való továbbtanulásra, így lassan a lelkészhiány is megoldódott. Az emberek viszont a teljes elszegényedés állapotába jutottak. A gyárak, a kollektív gazdaságok tönkrementek, a közös vagyont széthordták. A lakosság bankbetétjei eltűntek, munkalehetőség nem volt. A falvakban élők kertjükben, kis háztáji gazdaságukban termelték meg a család évi szükségletét. Az iskolák, kórházak, középületek leromlott állapota szembetűnő volt. Külföldre csak korlátozottan lehetett utazni, a határok átjárhatósága távol állt a mostanitól. A százhatvanezer főnyi magyarság a cseh, a szovjet megszállás után 1991-ben egy reggelen Ukrajna állampolgáraként ébredt fel. A kilencvenes évek elején, a kommunizmus szorításának elmúltával a Kárpátaljai Református Egyház (KRE) vezetői kedvezőnek érezték az időt az iskolaalapításra. Férjemmel, Dáviddal Sárospatakon tanítottunk, amikor felkértek, hogy segítsünk az indulás nehéz munkájában. Az egyháznak az Isten biztatásán és a tettre kész egyháztagokon kívül más vagyona nem volt. A nép a szabadság soha nem tapasztalt légkörében élt. Templomba addig nem járók tömegei kezdtek el munkálkodni egyházukért. Az evangélium áldott szele átjárta és mozgásba hozta a zsibbadt lelkeket. A maroknyi reformátusság felújította visszakapott templomait, parókiáit, hittantáborokat indított, iskolákat épített. Ehhez társulva anyaországi, holland, amerikai, kanadai, svájci segítséggel létrejöttek az első egyházi intézmények: 1993-ban a Nagyberegi Református Líceum, 1995-ben a Nagydobronyi és Tiszapéterfalvi Református Líceum, valamint a Misszionáriusképző Iskola Tivadarfalván.

Hogyan viszonyult mindehhez az ukrán állam?

Mindent megtett az egyházi iskolák alapításának megakadályozásáért. Ezt a Nagyberegi Református Líceum indulásánál magam is megtapasztaltam, de azt is, hogy Isten az emberi gáncsoskodásnál mindig egy lépéssel előrébb jár. Önálló egyházi iskola alapítására nem kaptunk engedélyt, így lettünk papíron a Nagyberegi Középiskola speciális osztálya, de egyházi szóhasználatban kezdettől a Nagyberegi Református Gimnázium (később líceum) vált elfogadottá. 1993 augusztusában magyarból, matematikából, bibliaismeretből és egyházi énekből tartottunk felvételi vizsgát. Az egész Kárpátaljáról odasereglő fiatalokból huszonegyen nyertek felvételt. A szeptemberi évnyitón nemcsak az iskola indulását ünnepeltük, hanem egy gyászos korszak elmúltát és egy kezdődő új világ reménységét is. Én magyart és angolt tanítottam, osztályfőnök és mindenes voltam. Osztályomban a tizenhat fiúból nyolc lelkipásztor lett, az öt leányból négy tanárnő. Az államtól a tanárok ekkor még megkapták fizetésüket, ám miután sikerült az intézményt mint alapítványi iskolát bejegyeztetnünk, nekünk már nem járt az állami támogatás. Isten csodája, ahogy azokban az években valahogy mégis mindig összejött a működéshez szükséges anyagi fedezet, tanári fizetés és rezsiköltség. Az Orbán-kormány napjainkban ezt nagylelkűen átvállalja, és gondoskodik egyházi iskoláink, óvodáink működésének költségeiről Kárpátalján. Iskolánkban az eltelt huszonhat év során hétszáztíz diák végzett, a többi református líceumban összesen kétezren.

Szomorú hírek érkeznek Kárpátaljáról. Mi a helyzet a magyar oktatással?

Az Ukrajnában uralkodó zűrzavaros politikai helyzet nem kedvez a kárpátaljai magyarságnak. Ahogy az erdélyi magyarokat, a történelem viharai őket is edzetté, elszánttá tették. A kedvezőtlen hírek, parancsok, törvények nem szegik kedvüket, megpróbálnak mindenáron talpon maradni. Az oktatási és a nyelvtörvénnyel kapcsolatosan is ezt látom: a végsőkig küzdenek az anyanyelvért. Reménykednek, hogy mégis lesz olyan politikai változás, amely felülírja az esztelen gondolkodást. A dokumentációt, a naplókat már régóta ukránul kell vezetni az iskolákban, hivatalokban, kórházakban.  Az ukrán nyelv tanítása a kezdetektől nem átgondolt. Az 1–4. osztályon kívül nincs a kisebbségeknek írott ukrán tankönyv, és nem a beszédkészséget fejlesztik, hanem irodalmi művek részleteit, nyelvtani szabályokat magoltatnak. Az ukrán nyelvi érettségi vizsga a magyar diáknak ugyanazokat a tételsorokat tartalmazza, mint az anyanyelvi tanulónak. Ennek ellenére református líceumaink diákjai mindig jól vizsgáznak, és a felsőoktatási intézményekbe jelentkezéskor átlagosan kilencvenöt–kilencvennyolc százalékos felvételi eredménnyel jeleskednek.

Központi tanévnyitót tartottak a kárpátaljai református líceumok
Ünnepélyesen megnyitották a 2019-2020-as tanévet a négy kárpátaljai református líceum szeptember 8-án Nagydobronyban. A négy intézményben összesen 512 diák kezdte meg az új tanévet. Az ott folyó oktatás színvonalát jelzi, hogy az idén érettségizett 145 diák közül 136-an felsőoktatási intézményekben folytatják a tanulmányaikat. Az ungvári járásbeli településen vasárnap átadták a magyar kormány támogatásával felújított és új létesítményekkel bővített református líceumot. Csak a Nagydobronyi Református Líceum pedagógusai az utóbbi 25 év során több mint 700 diákot bocsátottak útjukra. A 98 millió forintos támogatásból megújult intézmény kollégiumi férőhelyekkel, tornateremmel és hat tanteremmel bővült.

Milyen munkát végez a KRE tanügyi tanácsosaként?

Feladatom a református líceumok munkájának összehangolása, a közös célok és látás megfogalmazása, a keresztyén értékek fenntartása, továbbadása a tanórákon, a kollégiumokban. A líceumok tanári kara főként fiatalokból áll. Az évi óralátogatásokon nem az ellenőrzés, hanem a tanácsadás, az erősítés, a segítés a hangsúlyos. Isten ajándéka az, hogy az újonnan érkező tanárok igyekeznek a magas oktatási színvonalat és a keresztyén tanári magatartást követni. A reformáció ötszázadik évfordulóján prózaíró pályázatot írtunk ki Örökségünk a reformáció címmel, ez év elején pedig gyülekezettörténeti pályázatot hirdettünk. Mindkettőre szép pályamunkák érkeztek, a díjazottak a pénzjutalom mellé Wass Albert-könyveket kaptak. Korábban a tanároknak továbbképzéseket, előadásokat is szerveztünk, de ezt már magas szinten megvalósítja a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség.

Kalotaszegről is tartott Kárpátalján előadást. Mit jelent az itthon és otthon önnek? Szokott hazalátogatni?

Amikor huszonhat évvel ezelőtt Kárpátaljára kerültünk, azt tapasztaltam, hogy nem ismerik Erdélyt. A szögesdróttal körülzárt területen nem maradtak magyar történelemkönyvek. Nagyberegre kerülve a korábban padláson rejtegetett térkép fölé hajolva, gyertyafénynél ismerkedtünk egymás szülőföldjével: én az elszakított Kárpátalja hegyeinek, falvainak nevével, ők Erdély tájegységeivel. Ezért éreztem szükségét annak, hogy bemutassam szülőföldem, Kalotaszeg népi kultúráját. Amikor csak tehetem, gyerekeimmel hazajárok Körösfőre. A karácsonyt és a húsvétot ott töltjük, és ők felnőttként is vágynak vissza a rokonok, szomszédok közé. Gyermekeinket már kiskorukban vittük a Székelyföldre is, hogy megismerjék édesapjuk anyai rokonságát Felsőcsernátonban, Háromszéken. Székelyföldön barangolni jobban szeretünk, mint bárhol máshol a világon. Családi kirándulást ugyan egyre nehezebb szervezni, mert gyermekeink felnőttek, de Erdélybe utazni mindnyájunknak lelki szükséglet.

Ha újrakezdhetné, ugyanazt választaná, mint korábban?

Tanárnak lenni nagyszerű dolog, ennél csak egy jobb van: keresztyén tanárrá válni. Ha Jézussal lépünk be egy tanterembe, emberi hiányosságainkat ő kiegészíti. Istennel járva bárhol szabadok vagyunk, kedvezőtlen politikai helyzetben is, ezt tanultam Kárpátalján az előttem járó, üldözést szenvedett, lágert járt lelkipásztoroktól, presbiterektől, bibliás asszonyoktól. Szolgálatunkat Isten ajándékának tekintem, életünket az ő áldása kíséri. Ha újrakezdhetném, csak a tanári pályára gondolnék. De ami még ennél is fontosabb: csak Istent követve érdemes végigjárni egy életutat. Ha a Krisztust követő élet utáni vágyódást sikerült átadni a diákoknak, saját gyermekeinknek, ez több bármilyen világi tananyag átadásánál. Sokszor szerettem volna családommal tanárként Erdélybe visszatérni, de Isten olyan erős szálakkal kötött minket Kárpátaljához, amelyek máig eltéphetetlenek. Mikes Kelemen szülőföldjére vágyódása énrám is igaz: úgy szeretem Kárpátalját, hogy el nem felejthetem Erdélyt. Honvágyam, Erdély hiánya életem végéig lelkemben sajog.

Somogyi Botond, fotó: Makó András, Pándy-Szekeres Dávid

A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.

Forrás: református.hu