Református Énekkarok Találkozója Ungváron

Kétszer imádkozik, aki énekel

„Aki énekel, kétszeresen imádkozik” – tartja a mondás. Hogy milyen megfogalmazhatatlanul szépen tudjuk a zene nyelvén is Istenünket dicsőíteni, hálánkat felé kifejezni, esetleg kérni tőle, esedezni Hozzá – arról az április 28-án Ungváron immáron tizenhetedik alkalommal megrendezett Református Énekkarok Találkozóján ismét meggyőződhettünk.

Az ungvári református templom ezúttal zsúfolásig megtelt énekelni szerető emberek sokaságával, akiket a helyi gyülekezet énekkarának csodásan zengő hangja fogadott, majd Héder János lelkész, a Kárpátaljai Református Egyház főjegyzője köszöntötte. A 137. zsoltár alapján tartott nyitó áhítatában a babiloni foglyok példáján mutatott rá, hogyan lehet Istent dicsőíteni a fogságban is, amikor azt várják el tőlük, hogy elfelejtsék, honnan jöttek, s énekeljenek sanyargatóiknak öröméneket, amit ők megtagadtak. A magyar nép is makacsul ragaszkodik gyökereikhez, hagyományaihoz, mondta az igehirdető. Velünk is el akarják hallgattatni az anyanyelvünket, de nem adjuk fel. Énekelünk új éneket az Istennek, mert ismerjük szabadítását. Van reményünk, mert ha győzött a halál fölött, nem tud győzni az életünkön, a megmaradásunkban?! Szóljon hát ma neki a dicséret! – zárta gondolatait Héder János.

Aki énekel, az bízik, aki énekkarban énekel, az közösséget is épít, fogalmazott köszöntőjében Cseh Áron ungvári magyar konzul. Ennyi vidáman éneklő fiatal láttán a diplomata hitet tett amellett, hogy van itt jövő, lesz itt boldogság, amihez a magyar kormány továbbra is segítő kezet nyújt.

Amikor a kárpátaljai magyarság ezer sebből vérzik, még inkább szükség van a fohászra, kezdte köszöntőjét Balogh Lívia. A KMKSZ Ungvári Járási Középszintű Szervezetének elnöke felhívta a figyelmet, hogy a kárpátaljai magyarság megmaradásáért valamennyiünknek tenni kell. Nemcsak a vezetőknek, tanároknak, de a szülőknek, nagyszülőknek is feladatuk van abban, hogy megőrizzük anyanyelvünket, nemzeti kultúránkat gyermekeinknek is értékként kell átadni. A KMKSZ a magyar kormány hathatós támogatásával azért dolgozik, hogy legyen itt, szülőföldünkön boldog jövő, mondta az elnök asszony.

A köszöntéseket követően aztán szívet-lelket gyönyörködtető dicséreteket halhattunk húsz énekkar előadásában. A sort a szernyeiek bátorító előadása kezdte, majd a szalókai Nyitnikékek és a Reménység folytatta igencsak színvonalas produkcióval. Idén az ungvári ukrán reformátusok is képviseltették magukat, akik számunkra is ismert dallamokat szólaltattak meg. Hogy mennyire szeretnek énekelni, s mennyire szívből jön az ének, azt bizonyították a beregsomi és a zápszonyi gyülekezetek képviselői. Igazi felüdülés volt látni és hallani a kisdobronyiakat, akik sorait nyolc férfi is erősítette. A munkácsiak a hagyományos kórus képviselői, akik a hagyományos református énekeket preferálják. A kisgejőciek ifjúsági és felnőtt kórusa közösen is bemutatkozott és igen nagy tetszést arattak, akárcsak a tiszaágtelekiek. „Dobbal és hárfával zengjetek néki…” – mondja a zsoltáros. Nos, a Nagydobronyi Református Líceum diákjai ezt cselekedték: számtalan hangszert sorakoztattak fel kíséretül, a dobronyi asszonyok pedig bebizonyították, hogy zenei képzettség nélkül is lehet csodálatosan dicsérni az Urat, ha szívből szól az ének. Barkaszó és Rafajnaújfalu arról tett tanúságot, hogy rossz utakat, távolságokat is le lehet győzni, és együtt énekelni az Úrnak még felemelőbb. Isten gyermekei vagyunk felekezettől függetlenül – ezt bizonyították a gutiak, amikor közösen énekelt a falu református és baptista hívő népe. Csongor először vett részt az énekkarok találkozóján, és igencsak élvezetes előadásukkal rögtön belopták magukat a többiek szívébe.

A szeretetvendégség – melyet a szorgos ungvári asszonykezek készítettek nagy szeretettel – ideje alatt néhány résztvevőt kérdeztem, miért járnak énekkarba, mit ad ez nekik. Nos elsőként a kisdobronyiakhoz mentem oda, hisz üde színfoltja volt a találkozónak ez a csapat: férfi – Torma Gergely – karnagy dirigált, és a karban szólót is bátran bevállaló férfiak hangja gazdagította az előadást. Nálunk a presbiterek mind éneklünk, mert fontosnak tartjuk, hogy így is építsük a közösséget, mondja Gál Albert, aki arról is beszámolt, hogy ők kezdeményezték az énekkar megalapítását, és korábban még több férfi is énekelt velük. „A Művészetek Palotájában sem lennék boldogabb, mint hogy itt énekeltünk együtt – veszi át a szót Komonyi Katalin. Várjuk és készülődünk minden alkalomra. Igazi kis család vagyunk. Ha valamelyikünk hiányzik, biztosan érdeklődnek, mi történt! Jó ilyen közösséghez tartozni.” „Az élő hit ösztökél bennünket – vallja a nagydobronyi Ráti Sándorné Elza. – Nem csak az énekkarban, de ahol csak összejövünk néhányan, énekelve dicsérjük az Urat. „Korábban százan is énekeltünk együtt, négy hangra, most sajnos már jóval kevesebben vagyunk, de vágyakozunk a próbákra, a szolgálatokra – vallja Balogh Mária –, és olyan jó, hogy mindig igei alkalommal kezdjük és zárjuk a próbákat.” Én 77 évesen sem maradnék ki a próbákról – mondja a zápszonyi Mester Menyhért. – Engem vonz ez a közösség, ahol jól érzem magam.”

Lám, lehet idősen, fiatalon boldogan dicsérni az Urat – ezt tapasztalhattuk meg ezen a napon, s ezt példázta az összevont énekkar is, melyet Ivaskovics József és Györkéné Csákány Marianna vezényelt. Többségében nem képzett zenészek jöttek el ezen a napon, mégis felemelő volt. Mert ahogy Kodály is megfogalmazta: „akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek”.

Marton Erzsébet