A kárpátaljai csodaintézmény

2017. Okt 12., szerző: Adminisztrátor

A kárpátaljai Csongor településen húsz évvel ezelőtt alakult meg a „Bethesda” Szenvedélybetegeket Mentő Misszió. Ahogy az alapító vezető, idős Pocsai Sándor lelkipásztor fogalmazott a Parókia portálnak, intézményüknek az Úr Jézus a gazdája, szabad kezet adnak neki, hadd írja ő a forgatókönyvet.

Nem vezetnek lajstromot arról, hogy hányan szabadultak meg szenvedélyüktől, de még a tengerentúlról is jönnek ide. Az életüket, egészségüket visszanyert emberek aztán visszajárnak, s bizonyságot tesznek az újonnan érkezőknek arról, hogy tíz, húsz évvel ezelőtt ugyanígy, remegő szívvel hallgatták a gyógyultakat – most pedig már ennek a nagy családnak tagjai ők is, ahol mindenki ismeri és szereti a másikat, támogatják egymást és a missziót: tizeddel, kétkezi munkával, természetbeni adománnyal. Voltak, akik a bírósági udvarból érkeztek, válni készültek, mert a férj már huszonöt éve ivott. Azt mondta nekik a bíró, adjanak még egy hónap esélyt egymásnak, amire a feleség úgy reagált, „Csak akkor megyek veled haza, ha elmegyünk Csongorra.” A Parókia portálnak idős Pocsai Sándor lelkipásztor, a misszió alapító-vezetője nyilatkozott arról, hogyan áldotta meg az Úr a munkájukat.

1997-ben alakult a misszió, hogyan emlékszik a kezdeti időszakra?

1997. szeptember 29-én indult el az első gyógyító alkalmunk, a fogantatása azonban még a 90-es évek elején történt. Idős Balog Zoli bácsi – Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter édesapja – missziójába látogattunk el két barátommal Kárpátaljáról. Ott találkoztunk először a lélekmentés szolgálatával. Tetszett, amit láttam, már csak azért is, mert lelkészi szolgálatom előtt húsz évig szobafestő voltam és sok családban megfordultam. Nagyon sok tönkrement családot láttam, hajótörötteket, elváltakat, pokoli helyzetben vegetálókat. Azt tudni kell, hogy feleségem korábban a kereskedelemben dolgozott, alkoholt árult. Amikor hazajöttem, elmeséltem neki, mit tapasztaltam. Mindkettőnkre nagy hatással volt a Magyarországon működő misszió.

Az elhatározást tett követte?

Balog Zoli bácsival szorosabbra fonódott a barátság, meghívtuk Kárpátaljára, ahol csendes napokat tartott, és adott nekünk házi feladatot. Egyik barátom beszélt ukránul, mivel ukrán iskolába járt, én pedig, ugye, magyarul. Zoli bácsi azt kérte tőlünk, látogassuk meg az alkoholelvonót Kárpátalján. Kéredzkedjünk be, hogy lelkészek vagyunk és szeretnénk áhítatot tartani, beszélni a betegeknek arról, hogy van szabadulás. Ez az alkoholelvonó orosz pavlovi metódus szerint működött, amiről annyit kell tudni, hogy hánytatós módszerrel akarták a népet leszoktatni az alkoholról: mindenkivel a kedvenc italát itatták meg, előtte azonban betablettázták őket, és ettől öklendeztek. Az volt a cél, hogy utálják meg az alkoholt. Tulajdonképpen ezt az ember megalázása révén érték el. Én a magyarokkal foglalkoztam, s az volt a feladatom, hogy ha valakiben volt hajlandóság, irányítsam Dömösre. Ott szeretettel fogadták őket, fizetni sem kellett érte. Többen ott gyógyultak meg. A barátom az ukránoknak hirdette az evangéliumot, őket azonban nem tudtuk hova irányítani, mert a dömösihez hasonló intézmény ukrán területen nem volt.


Sokan gondolkodóba estek, mitől gyógyultak meg

Álljunk meg egy pillanatra! Amikor valaki felismeri, hogy alkoholfüggő, mennyire fogadja el azt, hogy nem orvosok segítenek rajta, hanem Isten?

Fogékonyak voltak rá, mert a nagy semmittevésben olyan mindegy volt nekik, hogy mit csinálnak. Színből vagy szívből, de fogadtak bennünket, és beszélgethettünk a betegekkel. Maguk az egészségügyi dolgozók is érezték a jótékony hatását. Sokan gondolkodóba estek, mitől gyógyultak meg azok, akiket addig semmi nem tudott az italról leszoktatni. Mi a lényegről beszéltünk nekik. Arról, hogy nemcsak ők szenvednek, hanem a családjuk, a környezetük is. Mi lesz ennek a vége? Lelkészként az a feladatom, hogy az igazsággal szembesítsem őket és ne bagatellizáljam el a következményeket. Ezek az elvonók aztán a Szovjetunió szétesése után megszűntek, és mi sem tudtunk az alkoholbetegekhez menni. Eljött a nagy demokrácia Kárpátaljára is, elkezdtünk foglalkozni gyerekekkel, felnőttekkel, nyári táborokat szerveztünk. És akkor Tiszaújfaluról, Magyarországról jött az egyik barátom, ifj. Zimányi József, vele dolgoztunk az ifjúság között. A Szovjetunió felbomlásával gazdaságilag nehéz korszak köszöntött be, áramkimaradásokkal, munkahelyek megszűnésével. Romokban hevert az ország. A termelőszövetkezetek rozsdatemetőkké váltak, az emberek reményvesztetté, munka nem volt – és az alkoholnak adták a fejüket. Az akkori püspökünk, Gulácsy Lajos az USA-ba látogatott, s beszámolt a kárpátaljai helyzetről. Vendéglátói rákérdeztek, hogy az egyház hogyan segít a helyzet megoldásában, ám nem tudott konkrét választ adni. Amikor hazajött, megkeresett bennünket, és azt mondta: „Sanyi, te ismerős vagy Balog Zoli bácsiékkal, létre kellene hozni egy iszákosmentő missziót Kárpátalján. Nincs kedved hozzá?” Mondtam neki, „Lajos bácsi, van kedvem hozzá, csak hadd imádkozzam ezt meg Istennel! Nem tudom, hogy hol akar engem látni.” Már benne voltam az ébredési légkörben, nyolc éve dolgoztam az ifjúsággal, gyerekekkel, felnőttekkel. És akkor elkezdtem imádkozni azért, hogy azt akarom csinálni, amit az Isten rám bíz. Ha változtatni fog, akkor megyek oda, ha nem, akkor maradok.

Kapott igei vezetést?

Igen. A Példabeszédek könyvéből: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!” Példabeszédek 3,5. Úgy voltam vele, mint Gedeon. „Uram, ha még egyszer kiteszem a gyapjút, megerősíted az igét?” És ugyanazt kaptam másodszor is. Egy „igés kosárból” húztam valahol. Majd 1996-ban, a csongori lelkipásztori beiktatásom alkalmából ezzel köszöntött a gondnokunk. Mondtam, hogy tovább már nem kísérletezek, ez teljesen elégséges nekem. Biztonságban érzem magam. Nem tudom, hogyan fogom csinálni, de elindulok. A missziót néhai id. Balog Zoltán, a magyarországi, Dömösi Iszákosmentő Misszió egykori vezetője, az azóta ugyancsak elhunyt hitvese, Margit, néhai id. Oroszi Pál tiszteletes, a feleségem, Mária és én alapítottuk.

Híre ment Kárpátalján?

Igen. Két év múlva úgy kinőttük a missziót, hogy a meglévő 58 helyre, ennyi ágyunk volt, 120-130 beteg jelentkezett. A gyülekezet parókiáján működtünk, igen nehéz körülmények között. Gyakran voltak áramkimaradások, elesett emberek érkeztek este sárosan, és nem volt melegvíz, villany. A gyülekezeti teremből kiraktuk a székeket, megszűnt a hitoktatás és a konfirmációsoktatás arra az időszakra, amíg a missziós hetek mentek. Matracokat raktunk a földre, hogy mindenki elférjen.

Mekkora probléma volt húsz évvel ezelőtt az alkoholizmus Kárpátalján?

Szinte nem volt család, amelyik ne lett volna érintett. Minden otthonban tartanak ma is házilag készített bort vagy házi pálinkát, amelyet maguk kotyvasztanak. Kárpátalján nincs borszőlő. Vadszőlőből készítik, ami nem alkalmas emberi fogyasztásra.

És megisszák?

Hajjaj, persze.

 

Eljött a feleség, és ő is átadta életét Istennek

Az emberek számára miért volt vonzó a misszió?

Látták az eredményt. Azt, hogy emberek új életet kezdtek, megtértek. Isten Igéjét komolyan vették és visszaszerette őket a család. Sőt, maguk a családtagok is részt vettek a misszióban. Még azok is, akiknek soha semmi közük nem volt az alkoholhoz. Eljött a feleség és ő is átadta az életét Istennek. A szabadult alkoholisták új élete volt a bizonyíték a barátok, a munkatársak, a rokonok és a szomszédok előtt. Azok számára is, akikkel együtt ittak azelőtt. Egyre nagyobb lett az igény. Nagy gondban voltunk, hogyan tovább. Valóságos hadiállapot alakult ki. Borzasztó nehéz volt így dolgozni, biztosítani a reggelit, ebédet, vacsorát, tisztálkodási lehetőséget.

Ki finanszírozta?

Hadd mondjam azt, maga az Úristen. Püspök urunk megígérte, hogy Amerikából lesz támogatás. A mai napig nem érkezett meg. Beledobott a mélyvízbe, aztán ránk csapta az ajtót, hogy csináljuk, ahogy tudjuk. Reggel puliszkát főztünk, délre rántott levest palacsintával, vacsorára paprikás krumplit. Ezeket cserélgettük.

Egyszerű és olcsó ételeket?

Ezekre is a gyülekezeti tagok adták össze a pénzt vagy természetbeni adományok formájában kaptuk. Ahogy szabadultak a betegek és Isten új életre vezette őket, ők is kezdtek adományokat hozni.

Hálából?

Igen, hogy működjön a misszió. Két éven belül ősszel mindig érkezett a krumpli, zöldség, savanyúság. De egyre nehezebben fértünk el a parókián. A gyülekezeti teremből kipakoltuk a tulajdonost, a gyülekezetet, oda is ágyakat, matracokat tettünk. Nem szóltak egy szót sem, megértették. Igaz, miközben helyet adtak, maguk is részesültek az áldásból, mint a betegek. A gyülekezet imaháttér volt és bázis egyben. Nem éltünk nagy lábon, de mindenre jutott. Imádkoztunk három éven keresztül, hogy Isten adjon megoldást. És akkor kaptunk Igét a Krónikák Könyvéből. „Ezek után Dávid azt mondta fiának, Salamonnak: Légy erős, légy bátor és cselekedj! Ne félj, és ne rettegj, mert az Úristen, az én istenem veled van, nem hagy cserben és nem hagy el, amíg be nem fejezed az Úr háza szolgálatához szükséges valamennyi munkát.” (1Krón 28,20) Akkor megint megkértem a gyülekezetet, hogy abból a földrészből, ahol a parókia áll, adjanak helyet, hogy építsünk. Ekkor készült el a misszió új, kétszintes épülete, amire a szabadult alkoholisták adták össze a pénzt, s ők is építették.

Pályázati pénzt nem igényeltek?

Nem. Egyetlen fillér állami pénz nincs benne. Így legalább szabadok vagyunk, nem szól bele senki a munkánkba. Teljesen igei alapon beszélünk a betegekkel. Az a fő feladatunk, hogy rávezessük őket, s megértsék, Isten nem erre teremtette őket.

Hallgatnak Önökre?

Élő példák vannak előttük. Olyan ez, mint a játszótéren csúszdázó gyerek, felül a tetején és a közepén nem tud megállni. Le kell menni az aljára. Sok alkoholfogyasztónak le kell süllyednie teljesen a mocsárba. Azzal, hogy valaki eljön, már megtette az első lépést a gyógyuláshoz. Beismerte, hogy nem megy egyedül. Segítségre van szüksége. Itt nem a gyógyszer, nem a kémiai szerek segítenek, mert ha azok segítenének, akkor a mi Jelcin elnökünket is meggyógyították volna Amerikában. Hullarészegen hordta magával az atomrakéták kódtáskáját. A fiatalabb Bush is alkoholfüggő volt, könyvet is írt erről.

Aztán megtért.

Igen. Az ő édesapja hívő ember. Tehát mi arról a szabadító Úr Jézusról beszélünk, akit ők kerestek a kocsmában. Mert örömöt keres az alkoholista, szabadságot, jól akarja érezni magát, De az alkohol pillanatnyi örömet ad csak. Elvezetjük őket az Ige alapján oda, hogy tulajdonképpen istenkeresésben vagyunk. Elveszítettük azt a Valakit, akihez tartozunk. Van, aki a paráznaságban keresi az örömet, van, aki a hazárdjátékban, van, aki az alkoholban, van, aki mind a háromban.

 

Ötezer árva

Gátlásokat old fel az alkohol. Amit józanul nem tudna megtenni, mert szégyellné, részegen megteszi. Ötezer árvája volt Kárpátaljának a 90-es években, mindannyian alkoholos állapotban fogantak és születtek. Otthagyták őket a kórházban. Ezekkel a dolgokkal szembesítjük őket. A legtöbb balesetet alkoholos állapotban okozzák, a legtöbb nemi erőszak, rablás, gyilkosság is alkohol hatása alatt történik.

Átadják az életüket?

Igen. Itt nincs mese.

Elfogadják, hogy erre van szükség?

Elhiszik, mert a függőségből szabadultak erről tesznek bizonyságot. Az idei szeptemberi misszióban 30 új beteg érkezett, de összesen 250-en fordultak meg nálunk. Nyolc, tíz, tizennyolc évvel ezelőtt szabadultak is eljönnek két napra erősödni, és bizonyságot tesznek. Elmondják, hogy 18 évvel ezelőtt ugyanígy álltam itt. És akkor az új betegeink tátják a szájukat, és azt mondják: „Ez csak kezet fogott Sanyi bácsival, nem mondhatta meg neki, hogy mit mondjon, mert máris a mikrofont dugta a szája elé, hogy rajtad a sor, beszélj!” Itt tényleg nem olvas fel senki semmit. Nincs a kezükben jegyzet cetli. Ám ugyanarról beszélnek, mint amiben az új betegeink vergődnek. És a szabadult véletlenül sem követi el azt a hibát, hogy ne beszéljen a Szabadítójáról. Ha megműtenek, akkor sem hallgatom el a sebészorvos nevét. Látják, hogy minden út Krisztushoz vezet.

A gyógyultak önként jönnek vissza, hogy segítsék a missziót?

Rá vannak szorulva.

Miért?

Azért, mert egy családba jönnek vissza. Ők ide tartoznak. Második otthonuk. Itt ölelkeznek. Örülnek, érdeklődnek egymás élete felől. Mindenki mindenkit ismer.

A résztvevők hány százaléka szabadul meg az alkoholszenvedélytől?

Az a helyzet, hogy a missziónak mi csupán munkatársai vagyunk, nem a gazdája. A gazdája maga Jézus Krisztus. Ő a Szabadító. Azt mondja a Zsidókhoz írt levélben az Ige, hogy „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz.” (Zsid.13,8) Ő úgy dolgozott, amikor a földön járt, hogy az Ige magva esett tövises helyre, útfélre, kősziklára és jó földbe. Ma is így dolgozik Jézus Krisztus.

Tehát minden előfordul?

Nem vezetünk statisztikát. Félek tőle, mert önteltté teszi az embert vagy felfuvalkodottá, mint Dávidot, és nem akarom ezt a hibát elkövetni. A tízéves évfordulóig a gondnokunk vezette a lajstromot. Addig 6000 ember fordult meg nálunk, közülük sokan tizedszer vagy huszadszor.

Idén ünnepli a misszió a húszéves évfordulót.

Igen. Október 1-jén, vasárnap tartottunk hálaadó istentiszteletet. Számot nem tudok mondani, minden felekezetből érkeznek betegek. A segítségre szoruló embert nézzük és látjuk meg bennük. Teljesen mindegy, milyen közegből jönnek. Azt viszont határozottan állítjuk az Ige alapján, hogy csak Jézus Krisztusban van új élet.

Javult a helyzet Kárpátalján azóta, hogy működik a misszió?

Nem. Sőt, inkább lesüllyedtünk, mert már a tizenéves gyerekek is isznak.

 

Percek alatt lerészegednek

Mi az oka a negatív trendnek?

A szabadosság. Ugyan javult az életszínvonal, ám ezzel együtt áramlik be mindaz a szenny, ami Európában van. Már nem egyszerűen isznak a fiatalok, hanem percek alatt lerészegednek. Bedöntenek magukba mindent, amit találnak. Az alkohol kikapcsolja őket, elveszítik a tudatukat. Széthullott családokban nőnek fel. Az apuka Szlovákiában, Csehországban, Németországban dolgozik, anyuka Magyarországon, s a nagyszülők, szomszédok néznek rájuk időnként.

Általános, hogy a szülők más országban vállalnak munkát?

Hajmeresztő áremelkedés ment végbe az utóbbi években itt, Kárpátalján. Az átlag nyugdíj mindössze 12 ezer forintnak felel meg, ami az időseknek gyógyszerre is kevés. A fiataloknak muszáj elmenni munkát vállalni, hogy megéljen a család, vagy háztájit tartanak fenn. És erre még ráköszöntött a háború.

Milyen változást hozott a térségbe?

Megijesztett bennünket alaposan. Csongorról nagyon sok értelmes, tehetséges munkaszerető embernek el kellett menekülnie, hogy ne lőjék szét őket a háborúban.

Azért, hogy ne hívják be őket katonának?

– Igen. Sokan felépítették a fóliasátrukat, gazdálkodtak, zöldséget termesztettek. És most ott áll a fólia, nincs, aki dolgozzon benne, mert a gazda elment. A felesége is. Menekülnek, ahova tudnak, emiatt kevesebben lettünk. És mindez lecsapódik a gyerekeken. Jelen van a paráznaság, a válás, széthull a család. Ha más országba költözik a férj, ott talál valakit, s a feleség ugyancsak párra lel. Ezt egy ideig próbálják csűrni-csavarni, de előbb-utóbb válás a vége, amelynek szenvedő alanyai a gyerekek. Kitapossák az útjukat a kocsmába. Az utca neveli őket. Szőnyegbombázást végez az ördög ezeken a nyomorúságos területeken.

Hívogatják őket a misszióba?

Tizenéves gyerekeket nem lehet. De prevenciós szolgálatot végzünk a körükben az iskolákban, nyári táborokban.

Eredménnyel?

Igen.

A húszéves évfordulóra készülődve milyen missziós alkalmaik lesznek idén?

Öt gyógyító alkalmunk van minden évben, amelyek 11-11 naposak. Van két hitmélyítő hét megtértek számára. S minden hónap utolsó vasárnapján kiszállásunk van gyülekezetekbe, amelyet úgy hívunk: csendes délután. Elmegyünk egy gyülekezetbe a gyógyultakkal együtt, ahol elhangzik három-négy bizonyságtétel. Majd beszámolunk a misszió munkájáról, én igét hirdetek, amelyet végül szeretetvendégség követ. A perselypénzt a misszió kapja meg, ez is arra szolgál, hogy fedezze a költségeinket.

Mostanában honnan érkeznek a betegek?

Kárpátalja mellett Magyarországról, főleg a Nyírségből, Kelet-Szlovákiában egész Kassáig ismertek vagyunk, de jönnek Erdélyből, sőt, Kanadából is.

 

Olyan öröme volt, hogy hangos kacagásban tört ki

Honnan értesülnek a Bethesdáról?

A YouTube-ról, az igehirdetésem által. A hölgy, aki Kanadából érkezett hozzánk, annak idején Jugoszláviából települt át családjával a tengerentúlra. Amikor hallott rólunk, azt mondta: „Na, nekem oda el kell mennem.” Repülőre ült és eljött. Beleszagolt, hogy mi folyik itt. Három napot töltött nálunk, majd hazament. Kérdezte, jöhet-e máskor is. Mondtam neki, persze. Következő alkalommal elhozta a sógornőjét. Kiderült, hogy az első útja felderítés volt. Utólag mesélték, hogy amikor jönniük kellett volna Budapestre, majd Csongorra, a sógornő annyit ivott, hogy nem volt eszméleténél. A feje lecsüngött az ágyról a padlóra. Nem tudták felkelteni. Már hívni akarták a repülőteret, hogy egy nappal későbbre szeretnék tenni az utazást. S akkor megcsörrent a telefon… Sűrű bocsánatkérés közepette azt mondta a légitársaság alkalmazottja: „Ne haragudjanak, egy nappal később tudjuk Önöket szállítani!” Nem tudtak a sógornő állapotáról, de Isten igen. Fenn van az irányító központ. A sógornő végül szerencsésen megérkezett Csongorra, és négy nap múlva megszabadult az alkoholfüggőségtől. Olyan öröme volt, hogy hangos kacagásban tört ki. Az utcán járó emberek megálltak, néztek, mi van itt, kabaré? Tele volt örömmel, és hála Istennek, azóta is jól van. Vissza akar térni a férjével, hogy megmutassa neki, hol kapott új életet. Megesik, hogy valaki eljön felderíteni, s hamarabb megtér, mint a beteg. Voltak, akik a bírósági udvarból érkeztek hozzánk. Válni készültek, mert már huszonöt éve ivott a férj. S azt mondta nekik a bíró, adjanak még egy hónap esélyt egymásnak, amire a feleség úgy reagált, „Csak akkor megyek veled haza, ha elmegyünk Csongorra.” „Hát, ha elkísérsz, akkor menjünk.” Megtértek mind a ketten. Bizonyságtételen mindig elmondják, sokkal szerelmesebbek egymásba, mint amikor összeházasodtak. Mindent megbeszélnek, mindent megimádkoznak. Voltak, akik elváltak és úgy jöttek, majd újraházasodtak. Sok csodát élünk át. Ezért kell Jézus Krisztusnak szabad kezet adni, hadd írja ő a forgatókönyvet.

A betegek pedig hálából visszatérnek és adományokat adnak?

Igen, a szabadultak tizedrészéből élünk.

Mire elég?

Szinte mindenre. Komolyan veszik, hogy az Úré a tized. És van földünk is, amit művelünk, állatokat tenyésztünk.

A helyi orvosok nem fogadják kétkedéssel, hogy nem szikével és gyógyszerrel gyógyítanak?

Elismerik a misszió munkáját. Munkácson működik egy keresztyén klinika, ahol munkatárs vagyok. De imaközösségbe is járok oda, mert keresztyén orvosok is dolgoznak ott. Tisztelettel hallgatják a beszámolóimat. Volt olyan főorvos, aki a Zsoltárok könyvéből vett igével köszönte meg a munkánkat. Kárpátalján minden híres-neves orvos ismer engem. Bekopogok hozzájuk, ha valamelyik betegünknek egészségügyi ellátásra, beavatkozásra van szüksége. Azt felelik: „Máris foglalkozunk vele.” Mondom, hogy az egész vagyona egy kóceráj, se ablaka, se ajtaja. Azt mondják: „Ne foglalkozzon vele, küldje csak hozzánk!”

parokia.hu

A hírhez még nem érkezett
hozzászólás.
Hozzászólok.