Mindenki Margit nénije

Mindenki szeretne hosszú, boldog életet élni. De mitől teljesedik be egy élet igazán? Mi a megelégedettség titka? Talán pénz, vagyon, sikerek, elismerés? Azt hiszem, úgy a leghitelesebb, ha erről egy hosszú életet megélt, boldog embert kérdezek. Egy nénit, aki mindennap megvívja a maga harcait, de még nem volt olyan alkalom, hogy ne lett volna egy mosoly, egy kedves szó és egy csésze kávé a hozzá betévedő számára. Egy nénit, akinek az udvara az év háromnegyed részében virágoktól illatos. A nagyberegi Katona Margit nénit a helyi református líceum diákjai évtizedek óta szívesen látogatják a hatalmas korkülönbség ellenére is.

– Mikor, hol született? Felekezeti hovatartozása?
– Itt, Nagyberegen születtem, ezen az udvaron, 1932. május 13-án. Görögkatolikusnak kereszteltek, de a református vallást gyakorlom. Ide jártunk gyerekkoromtól templomba, az egyházadót is itt fizetem. Az úrvacsorát elhozzák, az evangelizációs héten a tiszteletes vagy egy-egy presbiter elvisznek a templomba.

– Hol tanult? Hol dolgozott?
– Nagyberegen fejeztem be a 8. osztályt, aztán egy nyolchónapos medikusképzésen vettem részt. Ezután, 16 éves koromban álltam munkába egy beregszászi óvodában, ahol 33 évig dolgoztam. Édesanyám betegsége miatt kénytelen voltam hazajönni. Itthon a kórházban kaptam munkát, ahol 14 évet és nyolc hónapot dolgoztam, 1994 decemberéig. Ekkor kaptam agyvérzést, amikor is a jobb oldalam teljesen lebénult. Az egyik lábam azóta is megmaradt bénának. Van úgy, hogy a kezem sem érzem. Később, 2016-ban volt még egy agyvérzésem és szívinfarktusom is. Cukorbeteg is vagyok, ami 1992-ben derült ki.

– Jelenleg egyedül él. Ki az, aki mindennapos segítséget nyújt a ház körül?
– 30 éve, 1987 óta teljesen egyedül élek (ekkor hunyt el édesanyám). Két testvérem volt, egyik 1992-ben, a másik 8 éve hunyt el. Édesapám még 1973-ban meghalt. A szomszédból Joli néni meg Irénke néni segítenek. Joli néni a ház körüli munkákban segít, Irénke néni pedig az üzletbe jár. A faluban nincsenek közeli rokonaim. Itt ti vagytok azok! (A Nagyberegi Református Líceumból ide járó diákokra gondol – a szerk.). A keresztfiamék Magyarországon élnek.

– Foglalkozik-e még állattartással, a kert megmunkálásával?
– Tyúkjaim vannak. Zöldséget ültettek a diáklányok.

– A líceum megalakulása óta mindig voltak látogatói? Van-e olyan öregdiák, aki azóta is visszajár Önhöz?
– A második kibocsátás óta, 17-18 éve járnak segíteni. Pándy-Szekeres Anna tanárnő volt az első. Pál Attila és a felesége, Izolda, akik még a legelsők közül is visszajárnak. Utánuk már vannak többen, a neveket néha el is felejtem, de arcra megismerem őket.

– Mit gondol, minek köszönhető az, hogy a fiatalok nemcsak ételt hoznak Önnek, hanem különben is örömmel jönnek ide?
– Istennek, mert szinte senkim sincs, de évről évre jönnek. És visszajárnak. Hívatlanul is. Nem én kérem. Az elmúlt napokban is volt vissza két régi diák. Látták, hogy nincs fa vágva, nekifogtak darabolni. Be is hordták.

– Mi az, amit fontosnak tart továbbadni a fiatalok számára?
– Csak a jót, hogy tanuljanak, és bízzanak Istenben. Mert, ha Istenben bíznak, akkor nem marad a tanulásuk sem hasztalan.

– Hogyan tekint vissza az eltelt évekre?
– Gyerekkortól kezdve dolgozni kellett, de azért nem volt rossz. Jobb volt, mint a mostani évek. Aki akart dolgozni, volt rá lehetősége. Jelenleg az államtól nem kapok semmilyen kedvezményt fűtésre, gázra, mert járni kellene utána, meg egyébként is csak egy gázspór után nem jár.

– Van-e valami, amit másképp tett volna?
– Nem volt lehetőségem másra. Nem volt időm arra gondolni, hogy valami másat csinálnék.

– 84 éves. Honnan veszi az erejét a mindennapokhoz?
– Istentől. Reggel azzal ébredek, hogy kérem a Jóistent, hogy ha életet ad, akkor adjon a mai napra elegendő erőt is, hogy magam körül elvégezhessem a teendőimet, ne kelljen másra szorulni.
Miután válaszolt a kérdéseimre, elővettük a fényképalbumot, amelyben a Nagyberegi Református Líceum fennállása óta őt látogató több tucat diák fényképét őrzi.

Héder Zsuzsanna
Kárpátalja.ma