Dicsőség, békesség, jóakarat

 „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!” (Lk 2, 14).

Jól tudja miden keresztyén ember, hogy az Ószövetségben meghirdetett Megváltó eljövetelét az Úr próféciák és jelek által adta tudtára az embernek. A próféciák a készülődésre figyelmeztettek, a jelek pedig a készenléti állapotra szólítottak. S mivel az ókori társadalmak népe a csillagos égbolt állása által tájékozódott, figyelemfelkeltő jelként szokatlanul fényes csillagot küldött az Úr a betlehemi égboltra. Ennek hívására indultak útnak a napkeleti bölcsek és a pásztorok.

Fontos tudnunk, hogy a pásztorok igen változatos és népes körét kiemelt megbecsülés övezte hajdan, ezért esett a választás rájuk, ezért kereste fel őket az angyal, aki ekképpen szólott: „Született néktek ma a Megváltó, aki az Úr Krisztus a Dávid városában. Ő a Megtartó, aki az üdvösséget hozta el az embereknek, a megbékélést az Atya és az Ő teremtménye, az ember között”. S amint ezt elmondta, a mennyei seregekből éneklő kórus állt elő, és amint felzengett a dicséret, a pásztorok némán, csodától érintetten álltak. Ennek így kellett lennie, az ének és az ige volt ekkor a mennyeieket és földieket, Istent az emberrel összekötő kapocs.

A betlehemi pásztorok egy mennyei imaórának lehettek részesei, melynek mondanivalója a következő.

Három fontos kapaszkodót tartalmaz számunkra az adott igevers, amelyek egyben az idei Karácsony legfontosabb üzenetei. Az első – a dicsőség. A dicsőség Istené legyen most és mindenkor. Ezt Isten magának kéri, magának kívánja megtartani, és az ember csak bitorolhatja a dicsőséget. Meg ne rekedjen az embernél a dicsőség – ezt mondja az ige. Másnak nem adom (Ézs 48, 11). Ez a mai világban, különösen Ukrajnában, nagyon fontos figyelmeztetés, amelyről felbolydult társadalmunk különböző csoportjai, érdekképviseletei egyszerűen nem hajlandóak tudomást venni. Csak a maguk dicsőségét keresik, hangoztatják, óriásplakátokon hirdetik, hogy a népé, a nemzeté, a hősöké a dicsőség. Mintha többnek éreznék magukat embertársaiknál, akikkel egyébként Isten egyenlőnek teremtette őket. Mi ne álljunk ezek közé, s legyünk hálásak Istennek azért, hogy tőlünk elfogadja az Őt dicsőítő éneket! Ezt kövesse az imádság, és az imában megfogalmazott fogadalmainkat kövessék a cselekedetek! De legyünk őszinték mindenkor önmagunkhoz is, hogy olyan lehessen az ünnepünk, amit Isten megáld.

Az ünnepünk, a Karácsony Isten dicsőségét kell hogy szolgálja. Ha ez másképp történik, ha azért ajándékozunk, azért igyekszünk segíteni az elesetteken, hogy mi ezáltal nagyobb fényben tündököljünk, akkor csak a saját dicsőségünket keressük. És az ünnepünk is olyan lesz, amelyre azt mondja az Isten, hogy nem kedvelem a ti ünnepeiteket, és nem örülök annak, amit tesztek.

A második kapcsolódási pont – a békesség. Ez ugyancsak Istentől jön. Naponta halljuk, hogy különböző szervezetek, amelyek békefenntartókként jelennek meg földünk háborús övezeteiben, sokszor maguk is fegyverekkel jönnek, ezért csak fegyvernyugvást, ideiglenes békességet tudnak hozni, ami nem jár valódi megbékéléssel.

Isten nekünk olyan békességet adott, ami nem fegyver által jött ebbe a világba, hanem az Ő egyszülött Fiának áldozata által. A mi békességünk a büntetés beteljesedésében van. És ez a büntetés az Ő Fiában, a golgotai kereszten megtörtént. A büntetés következtében az ember visszanyerhette Megváltójában azt a kapcsolatot, amit Isten a teremtésben adott az Általa teremtett embernek. Ő a szerzője a békességnek, Ő a Békesség Fejedelme. Tehát békénk akkor marad meg, ha Rá figyelve kívánunk békességben élni. A mi békességünk nem a nagyhatalmakban van, nem fegyvereken alapszik-nyugszik, hanem egyedül az Istenben. Ha az emberek ezt megértenék és megfogadnák, ha hinnének az Isten egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, akkor nem vágynának a fegyverek erejével szerzett igazságra, hatalomra és dicsőségre, hanem valamennyien együtt, a hit által nyernék el az Isten áldását.

Nagyon fontos, hogy bűnbánatot tudjunk tartani, mert a békességre való törekvésünk sem tökéletes. Sokszor már eleve szívünkben fészkelnek jelei a bűnnek, a gonoszságnak, s ezáltal nemcsak az Istentől szakadunk el, de embertársainktól is. Akkor lesz a mi békességünk igazi, hogyha a valódi béke érdekében tett erőfeszítéseinket nem tekintjük tehernek, de felvállaljuk egymás terheit. Egy korábbi olvasmányomban találkoztam a szegény gyermek történetével, aki magánál kisebb testvérét vitte a hátán. Egy jómódú ember viccelődve megkérdezte: te meg milyen csomagot viszel a hátadon? A kisgyerek meglepődve, de önérzetesen válaszolt: ő nem csomag, hanem a testvérem.

Tehát nekünk, ma élő embereknek, az ilyen dolgokat jól átgondolva, átértékelve kell megélnünk. Tudomásul kell vennünk, hogy egymás terhének hordozása nem valami nyűg, nem valami karácsonyi teljesítmény az életünkben, hanem a testvéri közösség megélése kell hogy legyen. És akkor lesz igazi a békesség, ha ezt a testvéri közösséget megéljük.

A harmadik kapocs ebben az igeversben – a jóakarat. Nélküle a legegészségesebb ember is csak roncs, tehetetlen anyag. Akarat nélkül nem mozdul semmi, mert az akarat egyben erő is. Jó lenne, hogyha az akaratunk csakis jóakarat lenne, mert bizony sokszor a rosszakarat, a bosszúval fűtött erő munkálkodik az emberek között. Isten szerinti akarattal éljünk ebben a világban, amely az Isten Lelke által lesz jó, s ez töltse be a mi világunkat, otthonunkat és szívünket!

Nekünk úgy kell megjelennünk a XXI. század ünnepeiben, mint Isten küldötteinek. Jöjjünk a béke szándékával, Isten jó illatával! Úgy kell forgolódnunk embertársaink között, hogy mindig Istenre mutassunk, a békességre igyekezzünk, és a jóakarat vigye előrébb ezt a világot.

Ámen!

Zán Fábián Sándor,
a Kárpátaljai Református Egyház püspöke