Hogyan ünnepelné meg május 22.-t?

A tavalyi, debreceni hálaadó ünnephez hasonló alkalom vagy a gyülekezetekben zajló találkozások lennének alkalmasabbak a Magyar Református Egyház létrejöttének megünneplésére? Lehetne május 22. a "református Csíksomlyó" napja? Vagy sokkal inkább a határokon átnyúló, testvérgyülekezeti kapcsolatokra kellene helyezni a hangsúlyt? Ezek a dilemmák merültek fel, amikor Kárpát-medencei, sőt, tengerentúli vezetőknek, egyháztagoknak tettük fel a kérdést: hogyan ünnepelnének?
„Egyértelmű, hogy van igény, vágy és elgondolás arra, hogy valahogy kifejeződjön ez a nap – jelentette ki Bölcskei Gusztáv annak kapcsán, milyen formát kaphatna május 22., a Református Egység napjának évenkénti megünneplése. Az MRE Zsinatának lelkészi elnöke szerint sokakban felmerült, hogy lehetne május 22. a „református Csíksomlyó” alkalma, egy megindító és látványos összejövetel. – Biztos vagyok benne, hogy kialakulhat egy hagyomány erre a napra. Egy kevéssé centrálisan felépülő egyházban ez talán valamivel nehezebben alakul ki.”
Magyar fohász a Föld körül

Bölcskei Gusztáv kiemelte, hogy az idén május 21-22-én lesz és Kárpát-medenceivé lett az önkéntes nap, a Szeretethíd, megjelent az Alkotmányozó Zsinat emblémáját ábrázoló képeslap, valamint a korábban december 5-höz kötődő szószékcseréket is inkább május 22-höz kapcsolódóan szervezték a testvérgyülekezetek.

„Az nem lehet, hogy ne ünnepeljünk tovább, ne legyen egy közös ünnepünk, ami csak a miénk, amin nem kell másokkal osztozni, ami a mi közös erőnk forrásának táplálója – válaszolt kérdésünkre a tengerentúlról Dr. Kocsis Attila, az Amerikai Magyar Református Egyház esperese. A Pert Amboy-i lelkipásztor nem eseményben, hanem közös imában gondolkodna. – Bizonyára sok ötlet és elképzelés születik miként lehetne tovább ünnepelni. Talán a leggazdaságosabb és leginkább lelki-környezetbarát, ha május 22-én egy adott órában, a helyi időnek megfelelően minden, magát reformátusnak valló elolvas egy szívének kedves zsoltárt és mond egy hálaadó imádságot. Így aztán huszonnégy órán keresztül Ausztráliától Hawaii-ig magyar fohász fonhatná körbe Urunk nekünk adott ajándékát, a Földet. Érdemes lenne egymásra, egymásért szánni néhány múlandó percet, hogy az ünnep múlhatatlansága hirdettessék!”

Hasonlóképp az imádságra helyezné a hangsúlyt B. Kovács István, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház rimaszombati Tudományos Gyűjtemények igazgatója. „A szükséges külsődleges jegyek, megnyilvánulások mellett én előtérbe helyezném a lelki elmélyülést, az imát a magyar református egység megvalósulásáért. Hogy a megvallott és kinyilatkoztatott egység gondolata, a hivatalos kereteken túlmenően, a lelkekig jusson, és minden, magát magyarnak és reformátusnak valló embert megérintsen” – összegzett B. Kovács István.

Többnapos ünnep

További megszólalóink elsősorban külső jegyekben is látványos ünnepként, fesztiválként képzelték el a május 22.-i megemlékezéseket – ki nagyobb, ki szűkebb keretek között.

„Hogyan ünnepelném május 22-t? – kérdezett vissza Rőth Lajosné, a Szivárvány-ház Fogyatékosok Református Otthonának szociális ügyintézője, a hangjában nem kis meglepettséggel. – Örülnék neki, ha minden évben lenne egy központi ünnepség, de mindig más helyszínen zajlana. Lehetne a következő május 22-i ünnepség Tiszafüreden. A Halász tér alkalmas is lenne az alkalomra!”

Rőth Lajosné annak örülne a legjobban, ha ezen az alkalmon nemcsak emberek, hanem intézmények dolgozói is találkozhatnának, beszélgethetnének és tapasztalatcserére is alkalmas lehetne ez a nap. A fiataloknak, és természetesen a fogyatékkal élő embereknek is programot, fellépési lehetőséget nyújtana.

„Talán nem is kellene minden évben megrendezni – veti fel Rőth Lajosné – Az emberek nagyobb számban vesznek részt ritkábban megrendezett alkalmakon, amire készülni kell, amire várni kell. De ha csak háromévente lenne, akkor lehetne két, vagy akár háromnapos is a rendezvény, hiszen sokan jönnek a határokon túlról, nagyon messziről, és a sok program mellett nincs idő a találkozásra, a beszélgetésre. Ha az esemény többnapos lenne, több idő lenne ismerkedni, márpedig ennek az eseménynek az egyik célja éppen ez kell, hogy legyen!”

Egy nagyváradi középiskolás, Bíró Anett is nagyobb eseményben, találkozóban gondolkodna, amelynek a legfőbb célja a közösségépítés lenne. „Szerintem egy ilyen találkozó, ha már létrejöhet és van rá lehetőség, legyen többnapos, tartson például három napig egy táborhelyen. Az embereket osszuk fel csoportokba, a korosztályok összekeverésével és három napon keresztül játsszanak csoportfejlesztő játékokat. Először külön csoportokban, majd az egész létszámban is” – írta kérdésünkre a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium XI.B osztályos diákja.

Erdélyben Felvidékről, Felvidéken Kárpátaljáról

A beregszászi Sion Rádió felelős szerkesztője, Birta Zoltán arra is rámutatott, milyen közel van egymáshoz május 22. és a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulója.

„Június 4-ét ma a csonkahonban nem jegyzik hivatalosan, nem gyásznap, sokszor meg sem említik a nagy médiumok. Május 22-ének ez okból is kétszer jelentősebb szerepe kell, hogy legyen. Mondjuk ki — összetartozunk! Ez a nap szóljon mindig a másikról: a csonka országban Erdélyről, Erdélyben Felvidékről, Felvidéken Kárpátaljáról, Kárpátalján Vajdaságról. Ismerkedjünk meg közelebbről a nagycsalád részeivel, látogassuk meg egymást, vigyünk jó hírt, üdvözletet, köszöntést közösségeinkbe, hogy érezhesse a Kárpát-medencében élő minden református, hogy egy 15 millió fős család része.”

A Sajószentpéter-Nagytemplomi gyülekezet megbízott gondnoka, Paszternák István a nagy ünneplésnek is teret adna – például olyan formában, hogy az egyes egyházrészek püspökei minden évben máshol, de mindig együtt ünnepeljenek.

„A leges-legfontosabbnak én mégsem ezt tartom, hanem az egyesülés ’aprópénzre váltását’. Ezt pedig csakis az egyének (egyháztagok) és a kisközösségek, gyülekezetek, református szervezetek, iskolák tehetik meg – határokon innen és túl. Hogyan? Úgy, hogy cselekedetekkel töltik ki május 22., a tényleges egyesülésnek csak a lehetőségét megteremtő kereteit. A jelszó mindkét oldalról egy lehet: Merészkedjünk a határon túlra! Ne csak az elcsatolt területek térképe fölött szomorkodva, autónk hátsó szélvédőjére „nagymagyarországos” H-betűt ragasztva, de szigorúan csak az anyaországban maradva legyünk elkötelezett magyarok!”

Határokon átívelő gyülekezeti kapcsolatok

A férjével Szlovéniában szolgáló Rozgonyi Emőke, a Csillagpont ifjúsági találkozó korábbi koordinátora is a gyülekezetekre tenné a hangsúlyt.

„A legméltóbb ünnepi alkalom egy hálaadó istentisztelet lenne, amit minden gyülekezet megtart, esetleg, hogy ne csak befelé jelezzük az örömhírt, egy istentisztelet rádiós illetve televíziós közvetítését is meg lehetne szervezni. Ezt megelőzően jó lenne az egyháztagokban erősíteni a ’reformátusság’ tudatot. Olyan konferenciákat, közösségi programokat szervezni, tartani, ami azt a tudatot erősíti, hogy jó a keresztyénség nagy családjának református ágához tartozni. Elmondani, kifelé és befelé egyaránt, miért jó reformátusnak lenni és milyen jó egységben élni.”

„Ünnepeljünk, mint egy születésnapot! Kárpát-medencei szinten gyülekezeti alkalmakkal kellene megemlékezni ez évfordulóról. Az igei tanítás mellett lehetnének előadások egyházunk múltjáról, lelkipásztoraink harcairól a nehéz időkben – Urunk hogyan tartotta meg a mai napig gyülekezetét. Ezt azért is tartom fontosnak, mert mint gyermekmunkás tapasztalom, hogy gyermekeink nagyon keveset tudnak egyházi életünk múltjáról. Hogyan éltük át a trianoni szakadást, és mint egyház, hogyan kellett önállóan talpra állni és megmaradni – ezt már a vajdasági Bácsfeketehegyen élő Szolga Renáta válaszolta kérdésünkre. A szerbiai Gyermekmisszió magyar nyelvű koordinátora természetesen a fiataloknak és a gyermekeknek szerepet szánna, ők is készíthetnek rövid műsorokat, arról, miért fontos, hogy a református egyházhoz tartoznak, hogy magyarok, és milyennek képzelik el a gyülekezetük jövőjét. – Eme alkalmakra be tudnánk vonni határon túli magyar testvérek együttműködését is. Vendégelőadókat, lelkészeket hívnánk, hogy ők meséljenek a gyülekezetük múltjáról és jelenéről. Tekintsük át a múltat, amikor egy, közös országban éltünk, és mi lett a határok kijelölése után. Jó lenne többet tudnunk egymás sorsáról, küzdelméről és a jelenéről is, megismerni egymást, és tudni, hogy nem vagyunk egyedül. Összetartozunk!”

Kisebb közösségben megélni az egységet

„Majálisként tudnám elképzelni ezt a napot, olyanként, amelyben nincs megbélyegzettség, amelyen nem történelmünk fájdalmas eseményeire emlékezünk, hanem ünneplünk – mondta Fodor Judit barcsi lelkésznő május 22. lehetséges hagyományáról. – Kiemelném, hogy májusban van az egység napja, ami azért fontos, mert pünkösdhöz mindenképpen közel esik, utóbbi bármilyen napra is essen. Pünkösd pedig az egyház születésének az ünnepe – így teológilailag is nagy jó, hogy ebben a hónapban emlékezünk a Magyar Református Egyház létrejöttére.

Fodor Judit a tavalyi debreceni egyesítő menetet, a rendezvényt nagyszerű alkalomnak tartotta, olyannak, amelyre mások is felkaphatták a fejüket. A katolikusok egyházuk országok felett átívelő jellegéből fakadóan talán könnyebb helyzetben vannak, de a reformátusoknak meg kellett élniük ezt az egyesülést, véli. Hasonlóan látványos alkalmakra, visszatérő jelleggel azonban nincs szükség, de talán igény sem.

„Az összetartozást és az egységet kisebb közösségekben könnyebb megélni. Közös szolgálatokkal, a testvérgyülekezetek találkozásával lehetne ünnepelni. Délelőtt a templomban istentiszteleten emlékeznénk, a délután közös kirándulásokkal, könnyed kikapcsolódással, a fiatalokat is vonzó programokkal, játékokkal és együttléttel telhetne.”

A barcsi gyülekezet a templomépítés tizenöt éves évfordulóját testvérgyülekezeteivel ünnepli szeptemberben, de Fodor Judit hozzátette, a következő évtől már májusban szeretnék ezeket a találkozókat tartani.

Nagy, közös és egyesítő ünnep, vagy gyülekezetekben, testvérkapcsolatokban megtestesülő emlékezés – két, egymásnak talán ellentmondó elképzelés, ezeket talán együtt is meg lehetne valósítani május 22. alkalmával.

Csepregi Botond