Lelkészcsaládok konferenciája

2010. február 8–9. között lelkészcsaládok konferenciájára került sor a balazséri Béthel Konferencia-központban. Ez az alkalom kifejezetten a lelkipásztorokért és családjaikért jött létre, azzal a céllal, hogy lelkileg feltöltse, megerősítse azokat, akik a mások lelki táplálásában, segítésében időnként kimerül(het)nek, elhanyagol(hat)ják saját magukat vagy a családjukat.
Négy felvidéki lelkipásztor érkezett közénk, akik előadásokkal és igehirdetéssel szolgáltak: György Csaba, Somogyi Alfréd, Szénási Szilárd és Varga László.
A konferencia fő témája a misszió volt, így ezen belül hallhattunk nagyon sok hasznos gondolatot gyülekezetépítésről, lelkészi küldetéstudatról, a hivatásunk buktatóiról, és persze: semmihez sem fogható szépségeiről. Annyira gazdag és tartalmas volt mindegyik előadás, hogy nehezen tudnék csak néhány fontosabb részletet megemlíteni belőle. Amit nyújtani tudok egy újságcikken belül: mozaikdarabkák személyem szűrőjén keresztül, szubjektíven.

Nagyon jó volt újra hallani, hogy Isten alkalmassá teszi választott szolgáit a küldetésre. Hiszen a Mindenhatóval való találkozáskor az ember érzi, hogy nem alkalmas arra, hogy a Szent és Tökéletes Isten szavát ő, mint szentségtelen és tökéletlen ember közvetítse. Minden lelkipásztor emberből készült, s még ha a gyülekezet nem is látja, azért ő maga érzi a saját gyarlóságait, és ezért, mint annak idején Mózes vagy Jeremiás, időnként legszívesebben megszökne a feladatok elől. De az Úr, hogy szeretetét és hatalmát megmutassa, az ilyen szökni kívánó, gyarló embereket választja ki, és Lelke által alkalmassá teszi őket arra a feladatra, amit rájuk bízott.
Jó volt újra felfigyelni arra is, hogy Isten teszi alkalmassá szolgáit a küldetésre. Egyedül Ő, és nem más! Nem a tanulmányok, nem a sok éves tapasztalat – noha ezek nagyon fontos dolgok –, nem a saját igyekezetünk – bár ez sem árt, ha van; csakis az Úr tehet képessé és alkalmassá a szolgálatra, egyedül az Ő érdeme, ha egy lelkipásztor igazán lelki pásztor.

Jó volt hallani és ezáltal tudatosítani magamban, hogy szolgálatom helyét és idejét Isten szabja meg, és ebből nem enged. Még akkor sem, ha néha úgy gondolom, szívesen átvenném az irányítást. Isten követének oda kell mennie, ahová Isten mondja, azt kell tennie, amit Isten mond, ráadásul úgy, ahogy mondja, és csak addig maradhat egy bizonyos helyen, ameddig Ő akarja. (Ergo: a lelkipásztornak nincs szabad akarata.)

Jó volt tisztázni a lelkipásztori hivatás céljait: azért vagyunk, hogy egyre több ember megismerje Isten igazságát. A cél: tanítvánnyá tenni és tanítani. Nem több, de nem is kevesebb. A bűnt bűnnek nevezni, a Krisztusban megjelent üdvözítő kegyelmet meghirdetni, az Istentől kapott szeretetet továbbadni.

Nagyon jó volt hallani arról, milyen összefüggésben van saját személyiségünk a szolgálattal, amit végzünk. A személyiségtípusainknak (amely a megtéréssel nem vész el, csak átalakul) vannak előnyös és kevésbé előnyös tulajdonságai. Ezeket ismerve az előnyös tulajdonságokat kihasználhatjuk a szolgálatban, a kevésbé előnyösekre pedig tudatosan figyelve sok csapdát, csalódást, kudarcot elkerülhetünk.

S mindezeken túl, ami számomra csodálatos volt ebben a két napban, hogy volt időnk egymásra, volt lehetőségünk és időnk beszélgetni, közösen imádkozni, együtt igét tanulmányozni, egymás életébe kicsit jobban belepillantani. Lássuk be: nagy szükség van arra, hogy néha a papoknak is prédikáljon valaki, hogy aztán új lendületet kapva, megerősödve, örömmel tudjanak tovább szolgálni gyülekezeteikben. Úgy hiszem, hogy mindazokkal, akik ott voltak, ez történt. Újult erővel térhetett ki-ki a maga „bázisára”, mert testvérekkel, barátokkal lehetett együtt, mert kiválóan felkészült előadóktól tanulhatott, s mert ezek a napok lehetőséget adtak rá, hogy ki-ki elmélyüljön az őt elhívó, szolgálatba állító Úr szeretetében.

Dancs Edina lelkipásztor