Léviták szolgálatra készen

A gyümölcs beérik…
A Kárpátaljai Református Egyházban folyó sokrétű munkán a megújulás szándéka tükröződik. Mind több olyan alkalmat szerveznek, melyek a fejlődést, a lelki épülést szolgálják. A KRE fontos kérdésnek tartja a munkatársképzést, melybe beletartozik a léviták képzése is. Január 9-én hét fiatalember tette le sikeresen a lévitaképzés záróvizsgáit.

– Kik a léviták? – tettük fel a kérdést Héder Jánosnak, a KRE főjegyzőjének, a lévitaképzés szervezőjének.

– Az ószövetségi kifejezés (Mózes negyedik könyvében olvasunk erről részletesen) azokat az embereket jelentette, akik a Lévi törzséből származtak, és az volt a feladatuk, hogy a templom körüli szolgálatokat elvégezzék (a templom tisztántartása, éneklés stb.).

 Feladatuk volt az is, hogy megéljék a közéletben az Istenhez való tartozásukat. Nem volt saját birtokuk, csak házuk lehetett, a városon kívül egy kevés földterülettel… Olyanok voltak, akiknek nem volt hagyatékuk (törzsi területük), abból éltek, ami a kultusszal volt kapcsolatos. Ez arra ösztönözte a lévitákat, hogy úgy éljenek, hogy az Istenről soha ne feledkezzenek meg. Akiket pedig az igére tanítottak, mindig megpróbálták ezt meghálálni. Nem volt könnyű lévitának lenni. Volt olyan időszak, amikor szabályosan megszöktek ettől a szolgálattól, például Ezsdrás meg Nehémiás idejében.
A református egyházban valamikor a 20. században használták ezt a fogalmat először. Ekkor a léviták nagyon sok feladatot elláttak – tanítás, kántorkodás, kazuális szolgálatok, bibliaórák, istentiszteletek megtartása –, hisz középszintű teológiai műveltséggel rendelkeztek.
Ez volt az alapgondolat, az elsődleges cél a mi egyházunkban is, amikor elindítottuk ezt a képzést. Ahhoz, hogy egy egyház jól működjön, és missziós egyház legyen, az egyik kritériuma éppen az, hogy tanítson. A lévitaképzéssel egy szolgálati csoport felkészítését vállaltuk.

– Kik lehettek ennek a csoportnak a tagjai? Kik kezdhették meg a tanulást?

– A jelentkezők felvételi vizsgán estek át. Eredetileg háromévesre terveztük a lévitaképzőt, de a második évben történt egyházunkban a szakadás, amikor néhány lévita is kilépett a Kárpátaljai Református Egyházból. Egy év múlva újra tudtuk szervezni a képzést, megkerestük azokat, akiket érdekelt ez a szolgálat. Még másfél év kellett ahhoz, hogy át tudjuk adni a megfelelő anyagot, amiben a helyi lelkészek segítettek. Jó felkészülésen estek át ezek a férfiak, és sokat fejlődtek. Tudni kell, hogy valamennyien családapák, 40-50 évesek. Akik nagyon sokszor munka után, fáradtan vállalták, hogy akár éjszakákig ismerkedjenek a teológiával. Ezen bibliaismereti tantárgyakat, bevezetés tudományt, dogmatikát, etikát, hitvallást stb. értünk. Mindazt, ami egy teológiában jártas személy számára szükséges. Beszélgetés közben elmondták, hogy ők örülnének, ha Kárpátalján minden egyes református ember meg tudna ismerkedni ezekkel a dolgokkal.

– Ez egyelőre csak álom…

– De csodálatos álom, hogy öntudatos emberek legyenek a gyülekezetek tagjai. Látjuk, hogy ez mennyire szükséges. És azt is, hogy ez mennyire időigényes, sőt, sokszor megterhelő tud lenni. Viszont most már látjuk, hogy kezd beérni az utóbbi esztendőkben annak a korábbi munkának a gyümölcse, amibe befektetett az egyház, akár a hitoktatók képzésére vagy a lévitákra gondolunk. Még ha nem is mindenki lesz egyházi szolgálatban álló ember, talán csak részmunkaidőben tud besegíteni, akkor is nagyon fontos, hogy olyan emberek legyenek vezetők, akik jártasak a teológiai kérdésekben, és hiteles képet tudnak festeni a keresztyénségről. Hiszen a mai keresztyénség egyik legnagyobb problémája az, hogy parttalan, szinkretista (különböző irányzatok keverednek bele), nincs jó látása. Különösen Kálvin évében fontos, hogy valóban felismerjük, mi az, amit a reformáció magával hozott. Hogy felismerjük az aktuális igazságokat a mai korban, és ezeknek megfelelően éljünk, tanítsunk.

– A lévitáknak a templom körüli szolgálatok elvégzése a feladata. A gondnoknak, presbiternek is, mégis különbség van közöttük. Mi ez?

– Nálunk még egyelőre különbség van közöttük. Talán csodálkoznánk rajta, de sokszor református egyházakban, Nyugaton, teológiai végzettséggel rendelkező emberek töltik be ezeket a helyeket. Ezért fontos feladatnak látjuk, hogy a Presbiterszövetség munkája képzés legyen. Mindnyájunknak tanulásra van szüksége, új ismeretekre. Ezért a református egyházban a nevelés, az oktatás igen fontos. Tanítás nélkül nincs egyház, sem ébredés vagy misszió.
– Milyen feladatra, szolgálatra készítették fel a lévitákat?

– A léviták sákramentális (úrvacsora, keresztség) szolgálatokat nem láthatnak el. A zsinat megbízásával azonban kazuális szolgálatokat végezhetnek (pl. temetés, esketés), és minden más szolgálatot elvégezhetnek a gyülekezetben (családlátogatás, az iratmisszió megszervezése, csoportmunka, az ifjúsággal való foglalkozás stb.). Számunkra fontos lehetőség, hogy képezhetjük a gyülekezeti tagjainkat, és erre érdemes odafigyelni. Mert van egy generáció, mely átmentette az egyházat a kommunista korból a szabadon munkálkodás éveibe, de most már szükség van arra, hogy folyamatosan képezzünk egy új generációt, aki oda tud állni a régieknek a helyére, hogy képviseljék és képezzék ennek az egyháznak a testét.

– Hogyan léphetnek most szolgálatba ezek a léviták?

– A KRE missziós törvénye szabályozza működésüket. Ebben le van fektetve, hogy milyen feltételekkel végezhetnek szolgálatot, teljes vagy részmunkaidőben dolgoznak, attól függően, hogyan köthetnek szerződést. Mindez szabályozva van, akárcsak az, hogy milyen juttatásokat kaphatnak. Elég széles a terület, és mindenki egyénileg választhat.

– A lelkészeknek egy meghatározott időt el kell tölteniük segéd- vagy beosztott lelkészként, a lévitákra is vonatkozik egy ilyen próbaidő, vagy már most megválaszthatók?

– A lelkészek esetében is egy gyülekezeti vezetőről van szó, akit megválasztanak, aki a presbitérium tagja. A lévita nem lesz automatikusan a presbitérium tagja, ő alkalmazott munkása a gyülekezetnek, ezért szerződésben rögzítik a feltételeket. Lehet szó próbaidő teljesítéséről is. Ha nincs meg a szolgálatoknak a mennyisége, ahogy a lelkészi, úgy a lévita jelleget is el lehet veszíteni. Így csak egy képzés marad az egész, ami mindenképpen hasznos, de igazából akkor válik valaki lévitává, ha kapcsolata van a gyülekezettel, ha szolgálatban áll.

– Valószínűleg saját gyülekezeteikbe kell integrálódniuk, hisz családosok lévén helyhez kötöttek…

– Ez új az egyházunkban, és mint minden új dolognál, keresni kell a lehetőségeket, újra kell járnunk egy utat. A mai modern egyházakban sokszor kaotikusan van szabályozva ez. Mi megpróbáltuk szabályozni, ami nem jelenti azt, hogy tökéletesen meg van oldva. Nagyon sokszor az élet hozza magával a megoldásokat, sajnos nincs a hátunk mögött olyan gyakorlati módszer, háttér, mely alapján ki tudjuk mondani, hogyan kell működnie. Szeretnénk úgy működtetni az egészet, hogy ne kösse gúzsba a munkások kezét, hanem adjon minél több lehetőséget arra, hogy munkálkodhassanak egy gyülekezeten belül. Itt pedig elsősorban a presbitérium határozata irányíthatja ezt a munkát. És a lévitától is függ, hogy hol találja meg azt a területet, ahol szolgálni tud… Én úgy érzem, hogy sok tekintetben felkészültek erre a feladatra. Amit egy lelkész el tud végezni, azt ők is sok tekintetben el tudják látni, és nem terheli őket annyira az egyház bürokráciája.
Már most lehet látni, hogy körvonalazódnak azok a helyek, ahol szeretnének munkálkodni. Én úgy gondolom, hogy minél több laikus embert be tudunk vonni a képzésbe, a szolgálatba, annál erősebb lesz az egyházunk, annál többen fognak helyesen látni, és nem fogják engedni, hogy az egyház szél ingatta nád legyen, hanem azon munkálkodnak majd, hogy valóban az ige tanítása szerint járjon el.

– Lesz-e folytatása ennek a képzésnek?

– A képzésnek mindenképpen lesz folytatása. Hogy azt lévita vagy lelkész munkatársképzésnek fogjuk nevezni, az még kérdéses. Gondolkozunk azon, hogy magyarországi teológiákkal vesszük fel a kapcsolatot, és megpróbálnánk magasan kvalifikált tanárokkal indítani kurzusokat. El kell gondolkodnunk még azon, hogy melyik irányban tud fejlődni egyházunk. Vannak korlátaink, melyek kötnek bennünket. És ha ki akarunk teljesedni, ha növekedni akarunk, ha meg akarjuk tartani gyülekezeteinket, akkor át kell gondolnunk ezeket a stratégiákat, és úgy szervezni a munkát, hogy erős legyen az egyház, ne az legyen a tendencia, hogy kifogyunk a jól látó emberekből.

– Talán nem lenne szabad ódzkodni azoktól a laikusoktól, akiket felkészítettek a szolgálatra… Mert néhol ezt lehet tapasztalni…

– Minden újtól fél az ember. És minden új próbálkozásban benne van a bukás lehetősége. A magvetéssel is így van: több fajta talaj van. Esetleg lesznek, akik az útfélre hullnak, a kövek közé, és egy valaki százszorosan is megtermi a gyümölcsöt. Ez bármilyen területen így lenne. Az egyház olyan, mint egy forrongó bor, mely kiveti magából, ami nem jó. Tisztul, bár soha nem jut el a teljes megtisztulásig, míg a földi létben vagyunk. A bukások együtt járnak a fejlődéssel. Talán a szakadás is ráveti árnyékát erre a képzésre, de szerintem nem szabad megállnunk. Eleitől részt vettem a képzéseken, tudom, hogy mit tanítottunk, mit képviseltünk, és ez egy nagyon megfontolt, józan irányzata volt református keresztyénségünknek. Olyan látást próbáltunk átadni, ami számol azzal, hogy az egyházban küzdeni kell. Az egyházban ott a közösség. A világban elidegenedett ember visszavágyik ide.

– A közösségépítésben együtt kell szolgálnia lelkésznek, laikusnak…

– Ha a krisztusi egyháztestet nézzük, csak egy testről beszélhetünk, melyben mindenkinek meg van a saját feladata. Ahogy egy zenekarban minden hangszernek megvan a maga feladata, nem játszhatja a másik szerepét, de azt, amit tud, amihez ért, nagyon jól kell csinálja. Így áll össze a harmónia. Ezért harcolni kell. Senki se számítson arra, hogy az egyház egy ideális hely. Ennek ellenére óriási haszna van a gyülekezetnek, mert itt találkozunk a megmentő Igével és kegyelemmel.

– Mikor léphetnek szolgálatba a most végzett léviták?

– A szolgálati hely keresése már megvalósulhat. A záróvizsgát letették. Az októberi egyházkerületi közgyűlésen kerül majd arra sor, hogy szolgálatba állítják őket. Aki addigra megtalálja a szolgálati helyét, szerződést tud kötni a gyülekezettel, azt szolgálatba állítjuk. A többiek pedig megkapják a végzettségüket igazoló oklevelet.

– Tehát az egyház vezetősége nem állítja szolgálatba, nem jelöli ki a helyüket. Egyedül kell keresniük…

– Így van.

– A záróvizsgán többen is jelen voltak. Hogyan értékelték a felkészültségüket? Nyugodt szívvel állítanák immár szolgálatba?

– Sok mai modern egyházban szolgáló lelkésznél jobban fel vannak készülve. Amiben különböznek a lelkészi felkészüléstől, az igazából az eredeti héber, görög nyelvek tanulmányozása. Ebben időben voltunk korlátozva. De a leglényegesebb tárgyakat elsajátították. Dicséretre méltó, hogy 40–60 évesen áldozatot tudtak hozni: az Isten dicsőségére tanulni.

– Milyen útravalót tenne a tarsolyukba?

– Nagyon sok mindent elmondhattam útravalóul a tanulás során. Igyekeztem, igyekeztünk felkészíteni őket arra, hogy akadályok vannak, de csak akkor tudunk feljebb emelkedni lelkiekben, ha ezeket az akadályokat türelemmel le tudjuk győzni. Akkor egy magasabb szintre emelkedünk. Emlékezzünk, hogy ezen az úton ott van velünk az Isten, tehát nem szabad elfelejteni, hogy nem a tudás, nem a bölcsesség, nem a mi erőnk az, ami eljuttat bennünket a célig, hanem ott van velünk Isten. Ezért tudja megáldani mindnyájunk munkáját, azokét is, akik gyengébbeknek látszanak, vagy gyengébben teljesítettek a vizsgán. Ha őszinte szívvel csinálják, odaszánják magukat, akkor az Isten meg tudja áldani az igyekezetet. Ahhoz, hogy Ő megáldjon bennünket, megáldja magvetésünket, nekünk is el kell vetni a magot. Ha a magunk feladatát megtettük, utána számíthatunk arra, hogy az Isten megáld. Ha semmit nem tettünk, nincs mire áldást adni.

Marton Erzsébet