Püspöki évértékelő

„Istennek a gondviselése kézzel fogható a mi életünkben”
Beszélgetés Zán Fábián Sándor püspökkel

Az óév számadásra, az új esztendő előtekintésre késztet. Ezúttal Zán Fábián Sándort, a Kárpátaljai Református Egyház püspökét kértük fel arra, hogy értékelje a 2008-as év eredményeit, sikereit, esetleges kudarcait, s vázolja fel az új évben az egyház előtt álló feladatokat, terveket.

– Kezdjük egy rövid visszatekintéssel! – Egy nagyon nehéz évet tudhatunk magunk mögött. Több olyan nehézséggel találtuk magunkat szembe, ami mind az én, mind az egyházkerület vezetőségének életét igen-igen megnehezítette. Ha csak az iskolaügyekre tekintek vissza, azt látom, hogy az e téren tapasztalt nehézségek végigkísérték egész évünket. Mint az az év elején nyilvánosságra került: a Nagyberegi Községi Tanács úgy döntött, nem hajlandó tovább bérbe adni az eddig lánykollégiumként és étkezdeként használt épületet a református líceumnak, így mindenképpen építkeznünk kell.

 Ez rányomta bélyegét az évkezdésre. És elég sokáig meghatározta a munkánkat. Hogyan tovább? Utat, lehetőséget kerestünk arra, hogyan menthetnénk meg ezt az iskolát. Próbáltuk az Egyesült Angol Református Egyház segítségét kérni. Aztán hosszú hónapok teltek el várakozással. Terveztük, hogy a novemberi zsinaton Nigel Uden, az Egyesült Angol Református Egyházak moderátora (püspöke), mint zsinatunk meghívott vendége, elmondja a jó hírt: ők támogatni fogják az építkezést. Szép lett volna, ha közben nem jön a hideg zuhany: megszűnik az egyházi oktatási intézmények állami támogatása. Nyilvánvaló lett az államosítási szándék…
És még mindig az oktatásnál maradva. Év elején – azon a napon, mikor a köztársasági elnökkel találkoztunk – jelent meg az Ukrán Oktatási Minisztérium honlapján az érettségit szabályozó új rendelet, ami igencsak megnehezíti az itteni nemzetiségi iskolákban anyanyelvükön tanuló gyermekeink életét, korlátozzák és csökkentik továbbtanulási lehetőségeiket, esélyeiket. Emellett az egyház sem mehet el szó nélkül, hisz megmaradásunk a tét…
– Ezek a kérdések, melyek az oktatással, az iskolafenntartással kapcsolatosak, a KRE Jótékonysági Alapítványa kuratóriumi elnökeként még inkább foglalkoztathatják Önt…
– Igazán a 2008-as évben döbbentem rá arra, hogy a püspökség és a jótékonysági kuratórium elnöksége két teljes embert igényelne.

– Merthogy a gyülekezetekben is adódtak kérdések, gondok…
– És megoldásokat vártak.  Mégis. Minden emberi gyengeségünk és a túlterhelés ellenére én egy eredményes évnek tekintem a 2008-as esztendőt. Eredményes azért is, mert az iskoláink problémája a jelek szerint megoldódik, anélkül, hogy mi bármiben nagyot alkottunk, tettünk volna. Istennek a gondviselése kézzel fogható a mi életünkben. Ez az angol egyház segítségében is megnyilvánul, de a helyi összefogásban is. Remélem, hogy a januári tanévkezdés is elkezdődhet különösebb fennakadások nélkül.
– És voltak szép eredmények, felemelő ünnepségek is…
– Örülök, hogy novemberben emlékművet avathattunk az elhurcolt és mártírhalált halt lelkészeink emlékére. Nagyon időszerűnek tartottam, hogy ez megtörténjen. Örültem annak, hogy Gulácsy Lajos püspök úr – aki maga is részese volt azoknak a borzalmaknak – túlélőként jelen lehetett. Úgy érzem, hogy ez lelki gyógyír volt sokak számára, lelki jogorvoslás a családoknak, a hozzátartozóknak, akik sokszor félelemben, bizonytalanságban, éhezések között élték életüket, apa nélkül, albérletben.
– Az emlékműavatáson is hangsúlyozta püspök úr, hogy ez az emlékmű nem a múltnak állítatott, hanem a jövőnek… – Igen. Már a makett láttán is sokan feltették a kérdést: mi ez? Számomra fontos, hogy az emberek feltegyék ezt a kérdést. Mert ez hatalmas lehetőséget ad számunkra. Mert minden kérdezőnek elmondhatjuk a szomorú és kegyetlen történetet, elmondhatjuk azt a bizonyságtételt, amit elmondtak azok az emberek, akiknek állíttatott az emlékmű, hogy Isten élő, és hatalmasan cselekszik a mi életünkben.
A közelmúltban volt lehetőségem arra, hogy egy Dnyepropetrovszk környékéről érkezett családnak elmondhassam, mit is ábrázol. Előbb vártam. Azt mondták: olyan, mintha egy áldott állapotban lévő nő hasa lenne… Igen, ez is benne van. Az életet, a kezdetet jelenti, a gömb tisztasága az egészséges teremtett világot jelenti, a bűneset előtti időszakot. A középső gömb meg van sértve, belemarkol egy emberi kéz. A bűnbe esett, egymásnak fájdalmat okozó emberi világunk. Benne van a Golgota, benne van a Krisztus keresztje. És itt nincs vége a szobornak: a tetején újra sima a gömb, ível az ég, a mennyország felé. Ez a megdicsőült, a feltámadott, a helyrehozott ember, a megváltott ember, a megváltott világ…
Ez egy bizonyságtételre lehetőséget adó emlékmű. Egy olyan alkotás, amely figyelmeztet bennünket arra, hogy ez a világ Isten teremtése, egy csodálatos világ. Sok minden tönkretehető benne, de ha Istenre figyelünk, akkor Ő mindent jóvá tud tenni, ki tudja simítani a ráncainkat…
– Az emlékmű avatásának napján az egyház nyitott a világ felé is: polgármestereket, iskolaigazgatókat hívott meg a beregszászi templomba egy közös istentiszteletre. És sokan elfogadták a meghívást…
– Örültem, hogy a Biblia éve kapcsán igazi üzenettel, értéket képviselő igehirdetéssel, megragadható üzenettel tudtunk szolgálni. Voltak vezető beosztásban lévő emberek, akik néhány nap múlva azt mondták: ha szoltál volna, sorba állítottuk volna a polgármestereket, az állami hatalom részéről. De mi nem ezt, nem így szerettük volna. Azt akartuk, hogy akit a szíve indít, aki fontosnak tartja, hogy a református egyház meghívásának eleget tegyen, az jöjjön el. Örültem, hogy lehetett egy ilyen bizonyságtételünk feléjük. Én hiszem, hogy még évtizedek múlva is érezhető lesz ennek az alkalomnak az áldása. Egyszerűen úgy, hogy odakerült egy Biblia, hogy tudomásul vették: ők nem egy választási kampány következtében őrállók egy-egy magyarlakta településen, mert Istentől van minden hatalom. És Isten számon kéri majd azokat az éveket, amit ők vezető pozícióban tölthettek. Ha ezt egyszer mondjuk el, akkor is megéri.
– A tanévnyitó ünnepségre is sokan eljöttek…
– Ez volt az első nagy közös tanévnyitó istentiszteletünk. Ide mindenkit szeretettel vártunk, de nem hívtunk politikusokat, magas beosztásban lévő embereket, mert úgy éreztük: nem emberekben, Istenben kell bízni. Fontos ez az összefogás, fontos, hogy lássák az emberek, hogy vannak iskoláink, és hogy az iskolák diákjai, tanárai is találkozzanak egymással. Ez egy csodálatos alkalom volt.
De minden alkalom, amit átélhettünk ebben az évben, számomra kegyelem, Isten ajándéka volt. Azt láttam, hogy Isten megáldotta ezeket a rendezvényeket, alkalmakat. A Kossuth Rádióban Beregszászból közvetített istentisztelet – kritikus, kevésbé pozitív vélemények ellenére – is sokat jelentett számomra. És a visszajelzésekből ítélve: másoknak is. Még tartott az istentisztelet, a beregszászi gyülekezet irodáját már hívták, hogy nekik ez erőt adott...
– Akárcsak a templomszentelések – Rahón pl. egy kicsiny szórvány gyülekezet épített templomot –, lelkészbeiktatások…
– Ezek mind-mind hatalmas dolgok. Azt láthatjuk, hogy mi, emberek, milyen kicsik vagyunk ebben, s Isten milyen hatalmas dolgokat cselekedett általunk, velünk, értünk. Sokszor fel sem tudjuk fogni, milyen ajándékokban részesültünk… Summa summárum: nagyon zsúfolt, nehézségekkel terhelt, de Isten áldásaiban gazdag év volt a 2008-as. Számomra többszörösen is a megpróbáltatások és a megajándékozás éve volt.
– És a jövő? Milyen tervek készültek, milyen feladatok várnak ránk? – Ránk, kárpátaljai magyarokra az jellemző, hogy reménységgel tekintünk a jövőbe, de igazán nem nagy terveket készítünk, hanem minden kihívásnak elébe megyünk. Megharcoljuk a mindennapok harcát. Lehet, egyszer majd igazi nagy terveket készítünk egy-egy esztendőre… Ami nap mint nap benne van a szívemben: május 22., az egyetemes zsinat, a magyar reformátusság összefogása Debrecenben. El sem tudom képzelni, milyen lesz, de olyan érzésem van, mint amikor gyerekkoromban a karácsonyt vártam. Szeretném, ha sokan el tudnának menni Kárpátaljáról erre az alkalomra, szeretném, ha mindnyájan egymást tudnánk gazdagítani, mind a kilenc egyházkerület oda tudná tenni azt a többletét, jó oldalát, tulajdonságát az Isten oltárára, amivel egymásnak tudunk szolgálni, segíteni!... Nem szoktam csalódni a nagy váradalmak után. Nagyon remélem, hogy ez nem csupán egy csodálatos élmény lesz, hanem élményen túl egy olyan tudat, erő, egy olyan alap, ami bennünket, magyar reformátusokat itt, a Kárpát-medencében összeköt; az összetartozás, a kihívásoknak való együttes megfelelés, a megpróbáltatásokban egymás mellett állás, az együtt örülés és sírás…
– 2009 – Kálvin-év is… – Remélem, hogy ez a Kárpátaljai Református Egyházban egy új reformációnak, megújulásnak a kezdete lesz. Egyre többet imádkozunk és beszélgetünk arról, hogy hogyan lehet a mi egyháztagjainkat, lelkészeinket, egyházi struktúránkat, gyakorlatunkat megtartani úgy, hogy még szélesebb kínálattal tudjunk szolgálni népünk felé és Isten dicsőségére. Mindig azt mondom, hogy ne szüntessünk meg semmit, hanem egészítsük ki: legyen több alkalom, legyenek jobb alkalmak. Azt szeretném, ha minden gyülekezetben, minden korosztályt megcélzó alkalmak lennének egész éven keresztül, és arra vágyok szívemben, hogy a református emberek, akik istentiszteletre járnak, azok egy napon dicsekedjenek azzal, hogy ők istentiszteleten voltak, és elmondják, hogy milyen jó ez! És ahány istentiszteletre járó ember lesz, annyi misszionáriusa lesz egy-egy településnek. S akkor elkezdenek gyülekezeteink növekedni. A mi gyülekezeteink még 50%-ban mind nőhetnek. Ha most valahol 200-an járnak templomba, ott minimum még 100 embert lehet bevinni a gyülekezetbe.
– Ezeket az embereket meg kell keresni…
– Én azt mondom, hogy hatalmas lehetőségeink vannak, és ezeket az embereket meg lehet keresni. A növekedést Isten adja, de a magvetést, a plántálást nekünk kell végezni. Az öntözés, a lelkigondozás, a családlátogatás a mi feladatunk. A kárpátaljai lelkészek nagy része igaz, hogy fiatal, tele vannak energiával, dinamikával. Ez hatalmas erőt jelent. A másik, hogy a lelkészcsaládok nagy részében a gyerekek 3-4-nél idősebbek, így a családon belül is több lehetőség van a lélekkeresésre. Úgy érzem, olyan erő szabadul most fel, amit ha Isten megáld, és befog az Ő vitorlájába, akkor itt hatalmas dolgok történhetnek.
– Zán Fábián Sándor püspök is közéjük tartozik. Most is tele optimizmussal beszél…
– Nem tudom, miért van ez az érzés, gondolat, reménység bennem. De látom, hogy itt az emberek, ezek a lelkészek szeretnének tenni. És felvállalják látásukat, a céljaikat, terveiket. A legutóbbi lelkészgyűlésen – a sok komoly kérdés ellenére – sokat nevettünk. Egy olyan nyomorult helyzetben, amiben most van ez a világ, ők tele voltak reménységgel, bizalommal. Ezek az emberek sugároznak attól, ami bennük van, attól az isteni ajándéktól, ami igét jelent, látást, reménységet, bizalmat jelent. Mosolyogva távoztam én is: ez egy jó csapat!
– Elég nagy ez a csapat, van elég magvető, van elég kertész? – Nincs elég lelkész. Ha egy szolgáló egyházat, és megújult gyülekezeteket akarunk, akkor talán minden 600-nál nagyobb lelkes gyülekezetbe két lelkészre lenne szükség. Úgy érzem, ez egy olyan út, amit a szörfösöknek el kell kapni. De vannak segítők. Vannak, akik hittel akarnak szolgálni. A presbiteri konferencián azt láttam: ezek az emberek mind tenni akarnak Isten országáért, építeni akarnak. Pozitívan álltak a dolgokhoz. Utat keresnek, céljaik vannak, tanult, élettapasztalattal rendelkező emberek, akik Isten országát kívánják építeni. És ezek nagy dolgok! A világon nem sokszor tapasztalhatjuk ezt meg.
Elmúlt az az időszak, amikor a templomba zárt egyház voltunk, és csupán vendéglelkésze lehetett minden gyülekezetnek. Most a legtöbb gyülekezetnek helyben lakó lelkésze van, akik a nyáj között élnek, akik tudják baját, és felvállalják a családlátogatást, a problémás emberek megkeresését… Ez segítségnyújtást, életet jelent. Addig, ameddig egy községnek van lelkésze, van iskolája, polgármestere, addig ott hatalmas dolgok történhetnek, csodák.
– Milyen útravalót adna az olvasóknak erre az évre, a jövőre?
Legyen ez a szolgálat éve! Az 5Móz 4, 1–24 verse egy olyan résszel kezdődik, amikor azt mondj el Mózes, Isten embere, hogy az igéhez ne tegyetek hozzá, és ne vegyetek el belőle semmit. Többször ismétlődik: vigyázzatok nagyon magatokra, őrizkedjetek és vigyázzatok! El ne feledkezzetek, tartsátok meg ezt a szövetséget! Ne csináljatok bálványt, mert én emésztő tűz vagyok, féltőn szerető Isten vagyok… Isten elénk adta törvényét, igéjét, rendelkezését. Senki ne merjen belőle elvenni, megtagadni, elhallgatni, sem kiegészíteni! Az Isten igéje ott legyen a középpontban. A Kálvin jubileumi évben úgy gondolom, hogy a reformátori alapelv, a solák ott lesznek az igehirdetések középpontjában, és én ezt szeretném mindenkinek a szívére helyezni, hogy ne feledkezzen meg az ÚR törvényéről, rendelkezéséről, éljen Isten igéje, törvényei szerint. El ne feledkezzetek arról, hogy az Úr nektek kijelentést adott!
Marton Erzsébet