Nem hallgathat, ki népe sorsát szívén viseli...

Beszélgetés Tőkés Lászlóval

Október végén Kárpátaljára látogatott Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke. A KRE vezetőivel való találkozót követően a nagydobronyi refromátus templomban tartott előadást, melynek során visszaemlékezett az 1989-es romániai eseményekre, beszámolt személyes kálváriájáról, s azokról a fejleményekről, melyek elindították a személyét ért támadások elleni tiltakozó akciókat, s melyek végezetül országos megmozdulásokká válva elvezettek a romániai rendszerváltáshoz. Az előadó a mai korról a következőket mondta: a Kárpát-medence országaiban a kommunista ideológiát a nacionalista ideológia váltotta fel.

 Nehéz ma eldönteni, hogy a rafináltabb román nacionalizmus, vagy a keményebb szlovák, esetleg a váratlanul letámadó ukrán nacionalizmus kártékonyabb számunkra. Beszélt a romániai falurombolásról az ellene kibontakozódó nemzetközi mozgalomról, a nyilvánosság mindenkori erejéről. Személyes sorsa kapcsán elmondta: elsősorban az önmagunkban levő félelmeken kell úrrá lenni.
Tőkés László az előadást követően válaszolt az érdeklődők és a sajtó képviselőinek kérdéseire is. Ezek egy része az egyház, az egyházi vezetők, szolgálattévők és a politika kapcsolatára irányult.

– Sokan azt mondják, hogy a lelkipásztorok, az egyházi vezetők, egyáltalán az egyház ne politizáljon. Mindamellett az egyháznak a közéletben is szerepet kell vállalnia. Mi erről az ön véleménye?
– Létezik egy szekuláris európai hagyomány a francia forradalomtól fogva, amely szerint az egyházat el kell választani, sőt ki kell rekeszteni a társadalomból, a közéletből, és távol kell tartani a politikától. Ez érződik nyugaton mind a mai napig. Az Európai Parlamentben is. Másfelől megvan az öröksége az ateista kommunizmusnak, amely természeténél fogva az egyházat bezárta a templom falai közé, kirekesztette a politikából és a közéletből. Egyszer nekem azt mondta a szekuritáté főnöke, hogy „tiszteletes úr, maga ne üsse bele az orrát a politikába!”. Hasonlóképpen a volt püspököm is – aki nagy kommunistabarát hírében állt – azt mondta: „László, te csak imádkozz, és ne politizálj!” Ez ma is érződik, Magyarországon is, ahol a mostani rendszer részéről egyfajta burkolt, vagy kevésbé burkolt egyházellenességben nyilvánul meg. És érződik Nyugat-Európában, ahol engem sokan csodabogárnak tartanak, de a pápát kifütyülnék azon pillanatban, ha bemenne az Európai Parlamentbe.
Ebben a helyzetben, egy posztkommunista átmeneti időszakban, nem népszerű egyházi embereknek beleszólniuk a politikai életbe. Én viszont tartom magam eredeti hitvallásomhoz. Nem csak most, hanem akkor is politizáltam, amikor a bőrömet vittem vásárra. Szóltam, mert szólnom kellett. Mert akik híveik sorsát, népük sorsát a szívükön viselik, azok nem hallgathatnak, mert a kövek fognak megszólalni, mondja Jézus, ha ti, akikre a nyáj rá van bízva, hallgatni fogtok. (Lk 19, 40)
– Az Európai Parlamentben Ön az elszakított nemzetrészek, köztük a kárpátaljai magyarság érdekeit is képviselni próbálja. Hogyan? Van-e felemelkedés?
– Mi egy erős nemzet vagyunk. És a látszattal ellentétben, nem vagyunk egy kis nemzet. Ha összevetjük lélekszámunkat, múltunkat, emlékeinket a környező országok népeinek lélekszámával, múltjával, történelmével, kultúrájával, akkor, szerényen szólva, nem vagyunk az utolsók közé valók. Mindazonáltal egy önértékelési zavar működik bennünk, amióta mind azt hangoztatják, hogy bűnös népek vagyunk, vagy hogy merjünk kicsik lenni.
Nem tartozunk a gyengék közé, viszont hiányzik belőlünk egy egészséges önbecsülés, és az összefogás. A földrajzi értelemben vett szétszakítottságukat csak egy politikai-nemzeti lelki, egyházi összefogással tudjuk ellensúlyozni. Úgy, ahogy indultunk ’90-ben, amikor egy volt a nemzet. Azóta megint éket vertek közénk, illetve az anyaország csúfosan megtagadott bennünket kormányzati szinten. Ezért megint elbizonytalanodtunk, és sereghajtóvá vált Magyarország az Unió élenjárói közül. Megítélésem szerint épp itt az ideje annak, hogy ennek véget vessünk. Véget ért az első fejezete a rendszerváltozásnak. A negyvenéves pusztai vándorlás fele véget ért. De remélem, hogy nem kell még húsz évet bolyonganunk a kommunizmus utáni senki földjén. Ez a második fázis már rövidebb ideig fog tartani. Ideje, hogy az Európai Unióban való egységes, közös képviselettel magunkra találva, mind Magyarországon, mind a határon túli részeken, kiverekedjük magunkat történelmi múltunk bozontjából, és végre, a XXI. században felemelkedő pályára álljon a magyarság. Erre olyan kedvezőek a körülmények, mint az utóbbi években soha nem volt, noha a pillanatnyi nehézségek kedvünket szegik. Azonban összefüggéseit nézve, véleményem szerint minden esélyünk megvan arra, hogy lezárjunk egy fél évezredes többnyire kedvezőtlen magyar történelmi korszakot, és rálépjünk a harmadik félévezred felemelkedő pályájára.
– Ehhez összefogásra van szükség…
– Természetesen! Ahogy anno Temesváron sem tudtam volna egyedül boldogulni, és eleve kudarcra lett volna ítélve a temesvári ellenállás az ottani emberek összefogása nélkül, hasonlóképpen szülőföldünkön való megmaradásunk, nemzeti fölemelkedésünk sem lehetséges, ha nem állunk egymás mellé. Csodákat nem tudok tenni, az Európai Parlamentben is szükség van az összes magyar küldött összefogására. Nekünk már megtanították a dél-tiroli németek, hogy a baloldaltól a jobboldalig széles spektrumban történő összefogásra van szükség ahhoz, hogy főbenjáró nemzeti céljainkat elérjük. Ehhez szükség van egy erős Magyarországra, egy nemzetileg elkötelezett magyar kormányra. Szükség van a rendszerváltozás folytatására, hiszen a posztkommunista átmenetiség állapota mindenre rányomja a bélyegét, másrészről a magyar nemzeti öntudat elerőtlenedésének gyümölcseit esszük még mindig. Egy új minőségre van szükség ahhoz, hogy céljainkat elérjük.
– Ideje van a szólásnak, és ideje van a hallgatásnak. Kárpátalján főleg a hallgatásban van gyakorlatunk…
– Nem is csoda, hogy elnémultunk, mert már-már genetikailag belénk ivódott a hallgatás kényszere. Gondolok itt a málenykij robotra, a nemzetünket ért olyan sorscsapásokra, melyek mind azt sugallják, hogy hallgassunk. Még Jónás is elmenekült Ninivéből, hiába küldte oda az Úr. Példájával folytatva: mégis csak el kell mennünk Ninivébe, habár ott meg akarnak kövezni. Mindezt azért mondom, mert én is nagyon közel álltam a halálhoz. Megtapasztaltam a mélységet és a magasságot is, de nem megy másképp. Áldozat nélkül nincs eredmény. Manapság a minimális kockázatvállalásra sem hajlandóak nagyon sokan. Ezt kinevelte belőlünk egy istenellenes rendszer. Ebből az átnevelt állapotból, amnézia sújtotta állapotból, a megfélemlítettség és a történelmi feledékenység állapotából kell valahogy kinőnünk.
– A rendszerváltással kivívtuk a szólás szabadságát, most viszont sokszor hazugságba, vagy féligazságokba ütközünk…
– Sajnos ezt tapasztaljuk Romániában, Magyarországon és Ukrajnában is. Mindenütt azzal találjuk szembe magunkat, hogy körmönfont, manipulált propaganda eszközöket vesz igénybe a hatalom, kirakatpolitikát épít fel. Most a hazugság pókhálórendszerét kell szétfoszlatni, és rámutatni, hogy mi zajlik például Ukrajnában a 461/2008-as tanügyi rendelet pozitív fényben feltüntetett utasításainak a hátterében. Vagy Románia miért viszi be a kormányba a magyar képviselőket? Ezáltal a magyarok nem tagjai a kormánynak, hanem foglyai a román politikának, hogy ne tudjanak önálló külpolitikát folytatni. Valahogy ezt a manipulált, hazug politikát kellene lelepleznünk. Így tehát a szólás és az igazmondás most együttesen kötelez bennünket a továbblépésre.
– Nem könnyű a határokkal elszakított magyarság kapcsolattartása. Mit tud tenni ennek megoldása érdekében az Európai Parlament?
– Nagyon megható kezdeményezések vannak az Európai Parlamentben. Pl. legutóbb a fehéroroszoknak a vízumkérdése ügyében született egy indítvány, éspedig a mozgáskorlátozás megszüntetése érdekében. Annyi apró-cseprő baja van az egyes népeknek! Kétségtelen, hogy egészen más jellegű egy nyugati jóléti társadalomnak az adott problémája, mint egy létminimumon élő kelet-közép-európai népnek a gondja.
– Nyugat-Európa adósunk azzal, hogy egyfelől hagyta, hogy a kommunizmus a berlini fal innenső oldalán elbánjon velünk, hagyta, hogy időről időre különféle diktatúrák áldozataivá váljunk. Most sem hajlandó elítélni példás formában a kommunista diktatúra bűntetteit, miközben forgatja a szemét, amikor egy 99 éves náci bűnözővel, tömeggyilkossal kell még leszámolni. Még mindig nem akarja tudomásul venni, hogy nálunk mi történt. Mi történt Csernobilban, a környezettel, a Szovjet Birodalom népeivel… Ezekről hallgat. ’56-ról hallgat. Itt az ideje, hogy az EP-ben a társadalmi igazságosság, a történelmi jóvátétel, az európai erkölcsi normák érvényre juttatása által valóban elkezdődhessen egy új fejezet Európa újkori történetében, és ez ne szűküljön csupán a gazdaság vagy a kereskedelem reformjára, hanem minden területen menjen végbe ez a változás. Biztos vagyok benne, hogy ez megvalósítható, csupán jól kell gazdálkodnunk az erőnkkel, hinnünk kell Istenben, a jövőnkben, akkor az európai képviselet is hatékonnyá válik.
S.K.- M.E.