Hívő gyógyító – gyógyító örömhírmondó

2008. Apr 15., szerző: Adminisztrátor

Beszélgetés dr. Vackó László orvossal, gondnokkal

Hivatás és kereszténység – sokan úgy vélik, e két dolog nem egyeztethető össze. Meg vannak, akik egyszerűen nem vállalják fel nyíltan hitüket. Persze vannak kivételek, vannak, akik példát mutatnak mindannyiunknak tiszta hitből, elhivatottságból, emberségből. Dr. Vackó László közéjük tartozik. Ő a munkácsi Keresztény Klinika belgyógyásza, s egyben a Munkácsi Református Gyülekezet gondnoka is. Aki mosollyal, jó szóval gyógyít a gyülekezetben, s elismert orvosként bátran hirdeti, ahol csak tudja az evangéliumot...
Ezúttal őt kértük: valljon életéről, hitéről, beszéljen arról, hogyan egyeztethető össze a realitások talajára épülő munka, hivatás és a vallás, vagy inkább keresztyénség, a hit…
– Vackó László – orvos és gyülekezeti gondnok, nem mellesleg a Kárpátaljai Református Egyház zsinatának tagja… Mindig ennyire egybefolyt életében ez a kettő: hivatás és hit?
– Valaha nagyon messze álltam én is a keresztyénségtől. Az agyammal értettem, hogy van Isten, de a szívemben ez nagyon sokáig nem volt így. Engem az Úr valamikor 30 évesen szólított meg. Ez nem egy robbanó megszólítás volt, ami úgy érintett, mint Pál apostolt a damaszkuszi úton. Engem lassan vezetett, fogta a kezemet, és haladtunk előre. De akkor én még nem tudtam, hogy Ő vezetett.
1993-ban már hívő ember voltam, amikor megalakult Kárpátalján a Keresztény Orvosok Egyesülete. Harmincöten jöttünk össze, s ez megdöbbentő magas szám volt akkor, amikor épphogy csak bomladozott a szovjet hatalom, amikor még nem igazán hirdethettük újságokban szándékunkat. De akkor is meggyőződtünk: minden az Úr kezében van.
– Miért gondolták úgy, hogy fontos nyíltan megvallani hitüket? Miben tudnak többet adni a keresztyén orvosok?
– Gyönyörű magyar szavunk van: egészség. Ez azt jelenti, hogy testünk-lelkünk egészséges. Valamikor a ’90-es években, felkeresett bennünket egy holland, református hátterű amerikai orvosok szervezete (Lukács Szövetség), melynek az volt a hivatása, hogy az orvosi szolgálaton keresztül próbálja vinni az örömhírt az emberekhez. Kerestük a megoldásokat. A munkácsi gyülekezetben már ’94-től rendeltünk néhány kollégámmal: egy fülhallgató, egy vérnyomásmérő és egy toll volt a felszereltségünk, mégis sokan jöttek magánrendeléseinkre. Valószínűleg tetszett Istennek ez a kezdeményezés, mert ’98-ban megint elküldte hozzánk a Lukács Szövetséget, akiktől olyan támogatási lehetőséget kaptunk, amibe érdemes volt akkor belekezdeni. Sokat imádkoztunk a keresztény egészségügyi központ megalakulásáért, s az Úr azt az igét adta nekünk, hogy amelyik ajtót Én megnyitom, azt soha, senki be nem zárja… Akkor megértettük, hogy az ajtó nyitva van előttünk… Arra törekszünk, hogy az egészségügyet eszközként használjuk – mint ahogy Isten minket használ erre a célra –, hogy közelebb vigyük az evangéliumot ahhoz, aki még nem fogadta el. A betegek bajaikkal mennek el az orvoshoz, akinek olyan dolgokat is feltárnak, amit másnak nem, sokszor még a legközelebbi hozzátartozónak sem. Persze, ez bizonyos kötelezettséggel jár, mint a titoktartás, de az ember megnyílik. És a nyitott ember olyan, mint a felszántott talaj: lehet bele magot vetni. És ez lenne a mi feladatunk.
– Miközben gyógyít, hirdeti az örömüzenetet is. Nem szoktak a betegek rácsodálkozni erre?
– Sok ember megkérdezi, amikor el kezdünk Istenről beszélni, hogy doktor úr, és maga hisz ebben? Persze, hogy hiszek. Ha nem hinném, akkor nem mondanám. Sőt hiszem, hogy nem én gyógyítom meg a beteget... Van egy kép a rendelőmben, mely Jézus egyik gyógyítását ábrázolja. Amikor a négy barát leengedi a hordágyon lévő beteget, és Jézus meggyógyítja. Rámutatok a képre: ott van a beteg mellett az orvosa, és engem nem látni a képen. Az orvosok ott vannak a háztetőn, arctalanul, névtelenül. Mi vagyunk azok, akik a beteget elhozzák Jézushoz. A mi dolgunk közelebb vinni a beteget Jézushoz, mert Ő meg tudja gyógyítani, mi csak közelebb tudjuk vinni. A gyógyszerek pedig azok a kötelek, amelyek segítenek ebben a tevékenységünkben…
– Valóban sikerül Istenhez vezetni így az embereket?
– Hiszem, hogy sokan elgondolkodnak ezen, bár statisztikai adatokkal ezt nem tudjuk bizonyítani. Nem tudjuk felmérni, hogy hazamenve hány ember vette elő a Bibliáját. (Ha nincs neki, s úgy érzi, szüksége van rá, akár a klinikáról elvihet egyet!) A mi dolgunk a vetés, nem az aratás. Persze csak akkor lesz hitele az én szavamnak, ha először bebizonyítom, hogy elég jó orvos vagyok, hogy tudok segíteni az ő szervi baján. Így lehet hitelem nála. S akkor meghallgatja, és lehet meg is hallja, amit a kezelés mellé elmondok neki Istenről, a Megváltóról, ha átadom az örömhírt…
Bár statisztikával nem lehet alátámasztani, de ha logikusan gondolkodunk rájövünk: a keresztyén orvos olykor több emberhez juttatatja el az evangéliumot, mint a lelkipásztor. Mert például egy gyülekezetben van 1000–2000 ember, kiknek egynegyede jár templomba, egy lelkész ezzel a közösséggel tud foglalkozni. Hozzám évente több ezer ember jön el, nyolc év alatt kb. 70 ezren keresték fel legalább egyszer a központot. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy általában mindenkit kísér valaki, akkor ez lassan már egy félmillió ember. Nagyon gyakran, amit Istenről mondok, nem a betegnek mondom, hanem annak, aki ott ül mellette, mint kísérő. Ha ezt elmondom többször, több ezerszer, tízezerszer – hintem a magot.
A beteg ember a kereszténység kérdéseire is fogékonyabb, elgondolkodik azon, hogy mégis van egy olyan erő, amely képes csodákat tenni. És a mi hivatásunkban igenis vannak csodák. Ezt kimerem mondani húszéves praxis után. 2000 évvel ezelőtt ezekre mindenki felkapta a fejét, most itt történnek meg mellettünk, de nem vesszük észre őket. Mindenre magyarázatot keresünk, még a megmagyarázhatatlanokra is. Amit Isten ad, csak el kell fogadnunk, meg kell látnunk.
Az is csoda, hogy még mindig létezünk, és nagyon sok ember megkeres bennünket.
– A klinikán minden orvos keresztyén?
– Sajnos nem tudtunk annyi keresztény orvost, jó szakembert, pláne magyarul beszélőt, találni, amennyire a klinika működtetéséhez szükség lenne, de minden munkatársunk kiváló szakember és tiszta, becsületes ember. Viszont a központ mentalitásához tartozik, hogy másképp viszonyuljunk a beteghez. A szeretetet meg kell élni. Igyekszünk úgy viszonyulni ehhez a kérdéshez, hogy egy testvérem jött be, nem pedig egy idegen, akit most látok először, s aki ugyanolyan Isten teremtménye, mint én vagyok, akit Ő ugyanúgy szeret, mint engem, csak lehet, az aki előttem ül, még nem tudja. Ebben is segíteni próbálok…
– Mindenki nyitott ezekre a beszélgetésekre?
– Még senki sem utasította vissza. Persze nem mindig az első alkalommal beszélek Istenről, hanem mikor már jobban van, akit kezelek. Ha valaki beteg, nagyon gyakran tapasztalom, hogy magába zárkózik, és csak a betegségre tud koncentrálni. A sátánnak ez nagyon kezére játszik, mert ő azt akarja, hogy megzavarodjunk.
– Említette, nem csak keresztyén orvosok dolgoznak a klinikán…
– Mi úgy viszonyulunk ehhez a kérdéshez, hogy Isten ezeket az embereket is ránk bízta valamiért. Nem rejtjük el a kereszténységünket, épp fordítva: minden nagyobb gyűlésünket imával kezdjük. Bizakodunk abban, hogy Isten őket is formálni tudja, ha nem is most, de megmozdul valami az ő lelkükben is. Ezért imádkozunk hetente, naponta.
– A gyógykezelés nem mindig végződik happy and-del... Hogyan lehet feldolgozni a kilátástalan helyzeteket?
– Sokszor sikerül meggyógyítani a beteget, és akkor nagyon hálásak vagyunk. De betegeink többsége krónikus beteg, kiknek betegsége évekre szól, vagy meg sem gyógyítható, de együtt lehet vele élni.
Gyakran hívő emberek kérdezik meg tőlem: „Miért engedi Isten, hogy ilyen beteg legyek? Miért nem gyógyít meg, hiszen imádkozom hozzá?” Nekem nincs válaszom erre, viszont Pál apostolnak van – a Szentírásban egyébként mindig találunk mindenre feleletet, Pál apostolnak is volt egészségügyi problémája, és ő is könyörgött az Úrhoz: ha lehetséges, távolítsa el a tövist. Az Úr válaszolt. És ez a válasz minden ilyen kérdésre, hogy elég neked az Én kegyelmem. És nem vette el ezt a betegséget. Ettől Pál kevesebb lett? Nem. Isten választott edénye volt, akit megszólított, és beszélt hozzá. És tövissel, a beteggel együtt volt az Úrnak fontos embere.
Néha a betegséget el kell hordozni, és ha Isten megengedte, célja van vele, ahogy mindennel. Lehet, azért engedte meg, hogy buzgóbban imádkozzunk hozzá, gyakrabban lássuk azokat a bűnöket, melyek fölött elcsúszunk.
– Egy keresztény orvos hogyan tudja feldolgozni a tévedéseit?
– Csak az ima segítségével: Uram, én a Te kezedbe teszem a tudásomat. Tőled várok támogatást, de mivel tévedek, és Te ezt valamiért megengedted, próbálok okulni belőle.
Nehéz feldolgozni a kudarcot… Imával nagyon sok mindent meg lehet oldani. Amikor az ember nagyon zaklatott, akkor nem tudja mással megnyugtatni magát. Önmagadat meg kell győznöd arról, hogy Isten erre a helyre állított, és te ott megpróbálsz maximálisan helytállni.
– Nagyon sok hozzátartozó – és valószínűleg orvos is – dilemmázik: közölje-e a beteggel a halálos diagnózist?
– Egy mélyen hívő keresztény embernek én bármikor elmondanám. Az ember akkor tud számolni azzal, hogy van még egy kegyelmi idő, amíg elrendezheti dolgait Istennel, tartozásait az emberekkel. Ha nem mondjuk, lehet, abban bízik, hogy meg tudjuk gyógyítani. Erősebben bízik a mi lehetőségeinkben, mint amilyenek azok, és esetleg elkésik.... De van olyan ember is, aki ha kilátástalannak látja a helyzetét, képes butaságokra, beleértve az öngyilkosságot is. Talán ilyenkor jobb hallgatni. De a halálról igenis beszélni kell az orvosoknak, és minden embernek, aki keresztény, mert nem szabad tőle félni. A halál nem valami olyasmi, amitől rettegnünk kell. Ez inkább egy olyan ajtó, amin át kell mennünk, mert ez a bűnnek a zsoldja. De ha bízom abban, hogy az ajtó mögött nem egy sötét szoba vár rám, hanem egy világos tér, egy fényes, napfényes csoda, akkor én bátran átlépek a sötét ajtón, hogy kilépjek a világosságra. Ha ezt így látja a keresztény ember, akkor már nem fél attól, hogy mi vár rá. És nem azt kéri, hogy Isten tolja el még a halált, hanem azt, hogy adjon bátorságot és erőt átmenni ezen az ajtón.
Imádkozzunk azért, hogy minél több keresztyén orvos végezze áldozatos munkáját, akik fizikai gyógyításunk mellett lelki épülésünkért is tenni akarnak.
marton–soós

Megjelent a Küldetés XVI.évfolyam 4. számában /2008. április/

A hírhez még nem érkezett
hozzászólás.
Hozzászólok.