Az elmúlt két évben a fellépéseitek egyben jótékonysági koncertek is voltak: a bevételből olyan keresztény alapítványt támogattatok, amely árva vagy bajba jutott gyerekek örökbefogadásával foglalkozik. Az idei lesz a 25. magyarországi turnétok, és most is hasonló a cél; most a Református Nevelőszülői Hálózat munkáját fogjátok támogatni. Jól tudom, Angela, hogy téged is örökbe fogadtak?
Igen, kétszeresen is. Kenyában születtem, és másfél éves voltam, amikor egy gyermekotthonból elhoztak a befogadó szüleim. Jó néhány évvel később pedig hitre jutottam, a mennyei Atyám fogadott be a családjába, ez volt a második „örökbefogadásom”. A szüleim – én így nevezem őket – nagyon jó példát mutattak, tele vannak szeretettel, és Isten áll az életük középpontjában. Amikor tanácstalanok voltak velem kapcsolatban, imádkoztak. Ez volt a példa előttem, így nőttem fel. Úgy érzem, azért alakult jól az életem, mert a szüleim folyton imában hordtak. Ezért történt ennyi csoda velem...

Megosztanád a történeted?
Hol is kezdjem…? Nagyon vidám kislány voltam. Mint említettem, Kenyában születtem, és másfél éves voltam, amikor örökbe fogadtak. Egy évvel később a szüleim egy kisfiút is adoptáltak, s bár ő nem a vér szerinti testvérem, mégis mindig úgy tekintettem rá. A befogadó szüleim hollandok, de egész gyermekkoromat külföldön, különböző országokban töltöttem velük. Nagyon erős szálak kötnek össze minket, összetartó családdá kovácsolódtunk. Különleges lehetőségeim is voltak, öt évet például egy bentlakásos, színvonalas iskolában tölthettem Angliában.

A szüleim nem tudtak semmit a múltamról, nem sikerült túl sok mindent kideríteni rólam. Annyit tudunk csupán, hogy az édesanyám mindössze tizenöt éves volt, amikor világra hozott engem, és a kórházban belehalt a szülésbe. Mivel senki nem jött értem, ott maradhattam egy fél évig, aztán egy gyermekotthonban helyeztek el. A kórháznak hála, egészséges maradtam, nem éheztem. De sajnos az ott dolgozóknak nem volt idejük arra, hogy foglalkozzanak velem, s így mint a többi hasonló sorsú gyermeket, engem is nagyon elhanyagoltak. Ezután kerültem a gyermekotthonba.

Az örökbefogadó anyám önkéntesként pont ebben a kenyai intézetben dolgozott, ott ismerkedtünk meg. Bár szerettek volna gyereket, ő nem tudott teherbe esni. A gyermekotthon pedig tele volt, nem tudtak már több gyermeket befogadni, sokan meg is haltak a szörnyű higiénés körülmények miatt. Végül a szüleim úgy döntöttek, örökbe fogadnak engem. Boldog gyermekkorom volt, sportolhattam, táncolhattam, énekórákra jártam… Az apámnak volt egy mezőgazdaságban használatos találmánya, ezért rengeteg fejlődő országba hívták. Pár évet töltöttünk mindig egy helyen; tanította a törzseket, aztán mentünk a következő országba tovább. Így jutottam el például Dél-Amerikába is.

Végül egy idő után a tanulmányaim miatt a saját lábamra kellett állnom, és nem utazhattam velük tovább. Így kerültem az angliai bentlakásos iskolába, és ekkor kezdődtek a problémák is velem. Bár sokszor hazautaztam, mégis úgy éreztem, hogy elveszítettem a gyökereimet, nem találtam a helyem. Négy évig depressziós voltam... A szüleim nem tudtak róla, igazából én sem értettem, mi a baj. Sokszor elmeséltem nekik, hogy mi játszódik le bennem, de ez nem segített a helyzeten.

Mivel a szüleim fehérek, mindenkinek egyértelmű volt, hogy nem ők a vér szerinti szüleim. Kérdezgették is sokan: „Milyen velük élni? Szeretnek téged? Hogy bánnak veled a mostohaszülők?” Ez még inkább összezavart. Megviselt, mert én mindig is úgy tekintettem rájuk, mintha ők lennének az igazi szüleim. Persze nem neheztelek már senkire, nem tudhatták, mit okoznak ezekkel a kérdésekkel.

Mi történt ezután?
Tudtam, hogy köztünk nagyon jó a kapcsolat, ezért sem értettem, mi a baj. Mi lehet a gond velem? Végül tizennyolc-tizenkilenc éves koromban eljutottam arra a pontra, hogy nem akarok tovább élni. Tizenkét éves lehettem, amikor tudatosan átadtam az életem Krisztusnak, és tizenkilenc, amikor egyszerűen hátat fordítottam neki. Nem akartam tudomást venni Istenről! Ez alatt az idő alatt a szüleim folyamatosan imádkoztak értem, és rengeteg szeretetet kaptam tőlük. Ez segített, de belül vívódtam, küzdöttem. Aztán rájöttem, hogy külső segítségre van szükségem. Két évig minden héten pszichológushoz jártam. Ültem a komor rendelőben, és órákat beszélgettünk, kiöntöttem neki a szívemet. Mikor már mindent átbeszéltünk, a pszichológus így szólt hozzám „Szánj rá egy kis időt, és fedezd fel újra, miben hiszel.” Egy hét kellett hozzá, és az életemet újra átadtam Krisztusnak. Így kezdődött minden!

Már a születésed és az örökbefogadásod is csoda, hiszen rengeteg gyermek közül választottak ki éppen téged. Átéltél még más csodát is a megtérésed után?

Meséltem, hogy vidám, csacsogó kislány voltam. De az is hozzátartozik az igazséghoz, hogy rendkívül gyorsan meg tudott változni a hangulatom. Egyik pillanatban nevettem, a másikban – amint történt valami ‒ búskomor lettem. Mintha több személy is lakott volna bennem. Természetesen ezt mások is észrevették, de nem tudtak mit kezdeni vele. Amint újra átadtam az életem Krisztusnak, ezek a hangulatingadozások teljesen megszűntek. Sőt visszajött az életkedvem is, és teljesen elmúlt a depresszióm.

Tudom, hogy Isten többféle módon gyógyít embereket. Velem ezt megtette: egyik pillanatról a másikra megváltozott bennem minden. Bár az is igaz, hogy rengeteget imádkoztak értem. Amint meglátott az édesanyám, a szemembe nézett, és rájött, hogy valami történt velem, mert eltűnt belőle az a fura borús tekintet.

Mivel tudnád biztatni azokat a párokat, akik azon gondolkodnak, hogy nevelő- vagy örökbefogadó szülőként magukhoz vegyenek gyerekeket?
Szerintem nagyon fontos az örökbefogadás vagy akár a nevelőszülőként való nevelés is. Rengeteg szeretet, elfogadás és bölcsesség kell hozzá. Aki szívből és jól akarja csinálni, készüljön fel arra, hogy eljön az a pont, amikor nem lesz elég a saját ereje. Egyszerűen muszáj Jézustól meríteni az erőt és a bölcsességet hozzá! Ő az út, az igazság és az élet. Szülők, ha kicsiny is a hitetek, merjetek elindulni ezen az úton! Egy fantasztikus, hatalmas Istenben hiszünk, csodák pedig még ma is történnek.

Szabó Marietta

Forrás: www.family.hu