2013-07-01 - 16:14

Beszélgetés Kovácsné Marton Erzsébettel, a Komjáty Benedek-díj nyertesével

– Milyen reményekkel indult a nagybetűs életbe?

– Amikor befejeztem tanulmányaimat, tanító akartam lenni. Olyan gyerekeket szerettem volna tanítani, kiknek még tiszta a lelkük, és lehet rájuk hatni. Megpróbáltam. Tizenegy évig tanítottam kicsiket, majd később nagyobbakat is. Abban az időben, amikor még szovjetrendszer volt. De többen felvállaltuk, hogy azért is hirdetjük az örömhírt. Hirdetjük azt, hogy van Isten. Vagy legalább próbáljuk nem tagadni Őt. Mert ez az ateizmus korában történt.

Visszanézve örülök annak, hogy lelkemet nem gyötörtem azzal, hogy elveimmel ellentétes tanokat hirdessek. Mert akkor is konfirmáltam – ha titokban is –, amikor nem lehetett. Tanítóképző alatt is jártam templomba, amikor feljelentettek. Nem tiltottam tanítványaimnak, hogy ünnepekkor templomba menjenek. Akkor ennyit lehetett tenni.

Aztán más irányt vett az életem. De ez egy hosszabb történet lenne… Megismerkedtem a férjemmel. Mindketten magyar szakon végeztünk az ungvári egyetemen.