6 évvel ezelőtt, az egyetemi évek után, a tiszapéterfalvai Severa családhoz kerültem, mint kisegítő. Akkor még nem gondoltam, hogy az egész életemet meghatározza majd. A náluk töltött idő alatt fogalmazódott meg bennem, hogy én is árva gyermekeken szeretnék segíteni.

 Merész vágyamat először félve osztottam meg férjemmel, aki meg is döbbent tervemen, pedig akkor még csak két kisfiú felnevelésén gondolkodtam. Nem sok időnek kellett eltelnie, hogy ő is rábólintson. Bő egy évet kaptunk gondolkodásra, felkészülésre az állami szervektől és az alapítványtól. Ez idő alatt sokszor imádkoztam azért, hogy csak akkor indulhassunk el nevelőszülőkként, ha alkalmasak vagyunk rá. Tudtuk mindketten, hogy szülőnek lenni csodálatos megbízatás, hisz vér szerinti kicsi fiúnk már négy éves volt. Viszont azt is sejtettük, hogy szülőnek lenni sokszor mesteri munka,harc és küzdelem.

Én még 2005-ben megértettem, hogy az a feladat vár rám, hogy enyhítsem az árvaság fájdalmát néhány aprócska életben. Azóta is szüntelen érzem, hogy anyává lenni áldott, szent és csodálatos dolog.

2005. november 14. volt az nap, amikor 2 nevelt kisfiunkat hazavihettük a otthonunkba az akkor négy éves saját gyermekünk mellé. Leírni szinte lehetetlen volna, hogy akkor, ott a gyerekekkel való első találkozáskor, mit éreztem. Akkora félelem, meglepettség, sajnálat, felfoghatatlanság kavargott egyszerre bennem, amit szavakba önteni máig sem tudok. A kisfiúk olyan állapotban voltak, hogy még most is, évek elteltével nehéz beszélni róla.

Lacikánk 1 év 9 hónaposan 6 kiló 25 dkg volt. A csontsovány kisfiúcska értelmileg és fizikailag egy három hónapos, családban nevelkedett gyermek szintjén állt. Sem ülni, sem állni, sem önállóan enni nem tudott. Mindentől rettegett, sírt. A játékoktól, a televíziótól, a magas fáktól. Megölelni, ölbe venni képtelenség volt, mert a csöppnyi gyermek oly erővel tolt el, hogy alig bírtuk tartani. Ő nem volt hozzászokva az öleléshez, babusgatáshoz.

Gyurika 1 év 8 hónaposan 8 kg 30 dkg volt. Nem reagált semmire:se  zajra, se mozgásra. Még  mosolyogni sem tudott. Ők ketten életükben azelőtt még soha nem voltak szabad Ég alatt, napfény az arcukat csak az ablakon besütve, a kórházi ágy rácsain keresztül érhette.

Aztán egy bő és nehéz hónap után megkaptuk két kislányunkat is: Dórát és Katinkát. Ők fizikailag erősebbek voltak. Ültek, álltak már egyedül, mozgékony 1 éves kislánykák voltak.

Én abban az érdekes, szerencsés helyzetben voltam, hogy megtapasztalhattam, hogy milyen is egy négyes ikerpár,mivel a négy nevelt gyermekem azonos évben született. Mikor az enyémek lettek, egyikük sem tudott önállóan járni, beszélni, nem voltak szobatiszták. Aki nevelt már gyermeket, az tudja, mekkora feladat akár egyet is mindenre megtanítani. Minden gondolatomra, tudásomra, tapasztalatomra szükségem volt, hogy megfejtsem, miért sírnak, mijük fáj, mit akarnak –egyen- egyenként, külön-külön,ők négyen.

A kezdetekkor a férjemmel kissé aggasztott bennünket, hogy hogyan fogadja saját gyermekünk az új kistestvéreit. Nem kellett sokáig izgulnunk, mert nagyobb szeretettel vette őket körül, mint remélni mertük volna.

Hatodik gyermekünk Boglárka négy évesen lett a miénk. Cserfes, mozgékony kislány volt. Azon a napon, amikor elhoztuk őt az állami gyermekotthonból, jó lett volna belelátni gondolataiba, érzéseibe, mert a gyermek fogta a kezemet, a számára még új anyukáét és erővel húzott ki az intézetből, az ismeretlen felé. Ő akkor még nem ismert bennünket, nem tudhatta, hová, kikhez kerül, de hiszem azt, hogy már akkor, abban a percben megérezte, hogy neki mostantól szerető családja lesz.

2009-ben újra áldást kaptunk: megszületett második vérszerinti, egyben hetedik gyermekünk. Szerintem ritka picibaba kap annyi figyelmet, törődést, gondoskodást, mint Lilla kapott a 7 nagy testvértől. Minden szusszanására ugrott valaki, vigyáztak minden mozdulatára. Ezt a csodát minden anyának csak kívánni tudom!

Életünk már ekkor is döntések millió sorozatából állt, de jött egy igen nehéz kérdés: Isten elénk hozta az egyik kisfiúnk beteg kistestvérét, egy három és fél éves pici lánykát, aki családra várt. Ott állt a kérdés előttünk, hogy elég-e a szívünk, az erőnk egy nyolcadik gyermekhez, aki mellesleg beteg is. Ám lett erőnk annak ellenére is, hogy a pici Emília liszt- és tejérzékeny és a 7 gyermek mellett a nyolcadiknak külön konyhát kell vezetnem. Ez nem egyszerű, sőt olykor nagyon nehéz megértetni egy négyéves gyermekkel, hogy neki miért nem szabad azt enni, amit a többi hétnek igen.

Minden gyermekünk más és más. Mindegyiküket másként kell kezelni, foglalkozni velük és foglalkoztatni. Van, akitől követelni kell, van, aki magától végzi feladatát. Van, aki erős, talpraesett, jó kedélyű vagy éppen törékeny, érzékeny, indulatos, nehezen fékezhető, szétszórt. De lehet sérült, beteg vagy fogyatékos; lehet cigánygyerek, ezért ő még értékes ember! Akármilyen a természete vagy a bőre színe, ő még gyermek, a mi gyermekünk!

A gyermek Isten ajándéka, aki ránk bízatott, amit őriznünk, védenünk, féltenünk kell, mert egyszer számot kell adnunk róla!...

Csak a rengeteg kísértés a mi életünket, türelmünket is próbára teszi. Vannak napok, amikor az áldás nem is áldásként, hanem teherként nehezedik ránk. A mindennapok forgatagában, amikor ezerfelé kell figyelnünk… ezerfelé szaladnunk… 8 beteget ápolnunk… saját hangunkat nem hallva rendre utasítani… két szülőként egyszerre hat helyen lenni… mindenki kívánságát kielégíteni… Hát nem egyszerű!!!!

Az elmúlt évek alatt rengetegszer tették fel nekem a kérdést: ’’Tudod te, mit vállaltál???’’ Talán tudom, talán nem! Talán nem is akarom tudni. Ha ezen töprengenék, lehet, hogy a munkámmal járó óriási felelősség, terhek, gondok súlya alatt összeroppannék. Viszont tudom azt, hogy elég minden napnak a maga baja.

Még kicsik a gyermekeink, de már félek azoktól a fájdalmas kérdésektől, melyeket majd meg kell válaszolnunk:

…Ki vagyok én?

…Ki szült engem?

…Miért dobott el?

…Biztosan rossz vagyok, csúnya vagyok, engem nem szeretnek…

De merem remélni, hogy családként, összefogással, szeretettel mindent megoldhatunk, bekötözhetünk, meggyógyíthatunk. Szüntelenül törekszünk arra, hogy betöltsük a tátongó űrt kicsinyke lelkükben.

Én, mint anya, akár beteg vagyok, akár nem, akár jó a kedvem, akár nem –ők akkor is itt vannak – nekem tennem kell a dolgomat! 24 órából 24 órán át, 7 napból 7 napon át, munkaidő lejárta nélkül!

Tisztában vagyok vele, hogy nem egyszerű dolog, mert ez egyszerre a munkám, az otthonom, a családom, sőt az életem! Ebben a láncolatban csak egy szemnek kellene elszakadni ahhoz, hogy az egész darabokra hulljon….

Sokszor felemelő, olykor pedig szomorú megtapasztalnunk, ahogy embertársaink a gyermekotthonhoz viszonyulnak. Vannak, akik szinte csodálnak bennünket és a teherbírásunkat. Ők azok, akik meglátják és értékelik a család szerepét,s tudnak hálát adni azért,hogy néhány árvával kevesebb kallódik a világban, szeretet nélkül.

Ám vannak sajnos nagyon-nagyon sokan olyan sivár lelkű emberek, akik csak az irigység szemszögéből mérnek bennünket és kollégáimat. Volt olyan vélemény is már, hogy pénzért,haszonból,adományért nevelünk gyermekeket.

Igen….:lehet fizetésért mosni,főzni,pelenkázni,orvoshoz vinni….

DE….a szeretetet ,a saját gyerekként felnevelést,az értük való aggódást,a fogyatékos gyermek támaszát,a betegágy melletti éjszakázást NEM TUDJA MOTIVÁLNI A PÉNZ!!!!!!!!!!!!!

Viszont abban egyetértek az irigy emberekkel, hogy óriási vagyonunk lett!!!  Nyolc olyan kincsünk van, akiktől nincs nagyobb gazdagság a világon. Engem nyolcan szólítanak ANYÁNAK, nyolc szívvel szeretnek,16 kézzel ölelnek és úgy aggódnak értem, hogy az leírhatatlan. Lehet akárkinek akármilyen vagyona, ha nem kap és nem ad szeretetet, ő a legszegényebb!

Nekünk kötelességünk, hogy gyermekeinket Isten félelmében, erkölcsre neveljük és őrködjünk jellemük, „karakterük” fölött. Ők lesznek azok, akik majd a jövőben életükkel tesznek bizonyságot arról, hogy MI !!! szülőként milyen munkát végeztünk.

Addig is életem minden napján hálát adok azért, hogy ennyi csodálatos, gyönyörű gyermek anyukája lehetek!!!!!!!!!!

                                                                                               Kincses Tímea