– Emlékszem, már a házunk második szintjét építettük, 93 tájékán, amikor a munkálatokat vezető mester, körülbelül velem egyidős volt, azt mondta: „Mire nektek ez a nagy ház, hát még pulyátok sincs?!” És én akkor azt válaszoltam: „Hallod, majd hozunk bele árva gyermeket…” - Akkor még nem is gondoltam ebbe úgy mélyebben bele. De hamarosan, negyvenhárom éves koromban megtudtam: soha nem szülhetek gyereket. Senkinek nem kívánom, hogy ezt a lesújtó hírt valaha is megkapja, ezt az érzést átélje… Engem is rettenetesen összetört, amikor Ungváron a professzor ezt közölte velem... Kóvályogva mentem ki a klinika melletti autóbuszmegállóba. Ott magamba roskadva ültem a lócán, összetörten. Úgy éreztem: mindennek vége, összedőlt a világ. Olyan jó lenne, ha most megnyílna a föld és ebben a pillanatban meghalnék… De pár perc múlva mintha hangot hallottam volna: „Ne aggodalmaskodj, bízd magad Istenre!” Én mindig is hittem Istenben. Áldott hívő emberek voltak a szüleim. És imádkozni kezdtem. Uram, ez már biztos, hogy nem fogok szülni. De Te adj nekem gyermeket! Mert tudom, hogy Te gondoskodsz róla, mert Te a tiéidet szereted, és tudom, hogy én sem maradok gyermek nélkül… És akkor ott megnyugodtam.

Tovább építkeztünk, végeztük a dolgunkat. Négy testvéremnek - én vagyok a legidősebb – összesen tíz gyermeke van. Mindegyik mellett ott voltam a gyermekvárás időszakában, a gyermekek születésénél a szülészet ajtaja előtt imádkoztam, a keresztelőkre tortát sütöttem, és vigyáztam rájuk, szerettem babusgattam őket. Aztán eljött az az idő, amikor már én is saját gyermeket szerettem volna. Előbb gondolkodtunk azon, hogy vagy a férjem családjából, vagy az én családomból veszünk magunkhoz egy gyermeket. De ezt valahogy mindannyiszor elvetettük: sajátot akartunk.

A férjem is elfogadta. Egyébként igen jó ember volt, soha meg nem bántott, és ő is akarta, hogy legyen gyermekünk. El is indultunk. A Sámuel Alapítvány akkori vezetője, Taracközi Ferenc tiszteletes volt a támogatónk. Segített az ügyintézésben, elvitt a gyámügyi hivatalba. Onnan még aznap kijött az ügyintéző, s mikor meglátta a körülményeinket, mondta, hogy ide tíz gyereket is lehetne hozni, nem egyet...!

Hamarosan már Ferenc tiszteletessel meg egy ügyvéddel tartottunk Beregszentmiklósra (Csina­gyijevo) a gyermekotthonba. És a csoda ott is megtörtént. Rögtön kiválasztottuk ezt a pulyát. A férjemmel egymástól függetlenül az ő fényképére mutattunk rá, és ez a kislány is, mint azóta elmondta, amikor meglátott bennünket, úgy érezte, megjöttek a szülei…

Egyébként épp ma kezdtem papírra vetni visszaemlékezéseimet, bizonyságtételemet, mert a tavalyi anyák napi ünnepségen a Sámuel Alapítványnál Taracközi Ferenc tiszteletes felvetette, hogy jó lenne, ha mindannyian megírnánk az örökbefogadásunk történetét. Azóta érzem ezt az adósságomat. Így ma fogtam egy füzetet, és hozzákezdtem megírni a sajátunkat. És épp az előbb telefonáltatok (Sipos Géza, a Sámuel Alapítvány elnökével érkeztünk, a szerző) hogy szeretnétek kijönni hozzánk, írni rólunk. Hát nem megint csodásan működött az Úr?! Hadd olvassak fel, abból, amit már papírra vetettem: „Eljött a várva várt nap, amikor elindultunk Csinagyijevóba. Papírok a kezünkben, nagy öröm a szívünkben, vitt minket a Ferenc tiszteletes, a Sámuel Alapítvány akkori elnöke. 2005 februárja volt, ragyogott a nap, és én nagyon boldog voltam. Annyira éreztem, hogy Isten velünk van, Ő vezet mindannyiunkat. Biztos voltam benne, hogy imámat meghallgatta a kegyelmes Mindenható. És most jön a válasz: anya leszel.

A férjemmel teljes egyetértésben gyermeket akartunk. Kislányt, olyan hároméves körülit. Mi akkor már tizenhét éves házasok voltunk. Hosszú és gyötrelmes utat jártunk végig: építkezés puszta telekre, betegségek, különböző próbák. Kibírtuk. Isten mindenen átsegített minket. Megáldott. Mindent bőségesen megadott, csak a gyermek hiányzott. Így léptünk be a kapun, ahol több száz gyermek között a miénk is itt volt. Újra így imádkoztam: Istenem, ne mi válasszunk. Te add őt nekünk. Az legyen, akit Te jónak látsz. Mert az ember azt látja, ami a szeme előtt van, de Te a szívek ismerője vagy! Ma is boldogan vallom, igen, ez a gyermek Isten ajándéka. Uram, Te tudtad, Te adtad, legyen áldott szent neved!

Bementünk. Majd, mint leendő anyának, egy mappát adtak a kezembe. Azoknak a gyermekeknek a fényképe volt benne, akiket örökbe lehetett fogadni. Nézegessem és válasszak. Választottam. Aztán az apukának kellett választania. És megtörtént a csoda: egymástól függetlenül ugyanazt a kislányt választottuk. Azonnal tudtam: ez a kislány a miénk. Hiába mondták, másat is választhatunk, még másik két helyre van engedélyünk. Én hajthatatlan voltam. És még aznap láttuk is őt. De nem találkozhattunk vele, míg fel nem készítették kis lelkét, szívét a nagy változásra. Nagyon nehéz volt otthagyni. Elmondták, hogy a kislány kilenc éves, az édesanyja meghalt. Marina a neve. Mariánka. Ha akarunk többet tudni róla, rokonokról, hozzátartozókról, ők segítenek. Nem akartunk…

Pár nap múlva csengett a telefon. A kislány igent mondott. Akar családot, és nagyon vár minket. És mi mentünk. Az ölembe vettem. Azonnal megbarátkozott velünk. Talpraesett, határozott, mosolygós, bátor volt, és ma is az. Én legszívesebben elmarkoltam volna akkor nyomban, és el sem engedtem volna soha többé! De nem lehetett. Viszont valóban sok jó lelkű ember vette ott körbe a gyerekeket. Ma is szeretettel és hálával gondolok vissza rájuk. Mindenben segítettek nekünk is. Összesúgtak, tanácskoztak, és hazaengedték velünk a gyereket már akkor pár napra. Aztán csak jöttünk-mentünk, gyártottuk a kérvényeket, ha csak lehetett, hoztuk a gyermekünket, ha muszáj volt, visszavittük. És 2005 májusában már hivatalosan is egy család lehettünk. Hála legyen érte az Úrnak!

A kis Marina itteni keresztelőjén Viktória lett a neve (ő választotta nevét, tudtuk meg, a szerk.). Ő boldog és vidám kislány, határozott, nyíltszívű, szókimondó, ügyes kezű, gondos, szorgalmas, szeretetre méltó és szeretni tudó. Beragyogta házunkat, szívünket, életünket. Akkora örömet, boldogságot éltünk meg, hogy nincsen toll sem papír, de még szó sem, ami leírná, kifejezné ezt. Azt csak érezni lehet, és engedni, hogy betöltsön. És mi engedtük. Templomba jártunk, az apa és férj presbiter volt, minden reggel Bibliát olvasott, dolgozott, minket elhalmozott minden jóval, finomsággal. Szeretettel. Szeretet és béke volt a házunkban…

De ahogy a ragyogó napsütésben tornyosulni kezdenek a felhők, aztán jön a vihar, zápor, dörgés, villámlás, a mi életünkbe is eljött ez az idő. Az apát és férjet kikérte a Sátán. Beleesett az ördög csapdájába… 2008. június 13-án hivatalosan is elhagyott minket, elvált tőlem. Két év múlva ugyanazon a napon meghalt… Három évig éltünk boldog családi életet. A lányunknak ő volt az apaképe, az ideális férj mintája…

A felolvasás után Viktórián látszik, hogy nehéz újra átélnie ezeket az eseményeket, de miközben felajánlja, hogy teát készít nekünk, megnyílik.

– Amikor először megláttam őket, akkor még csak távolról, rögtön éreztem, hogy ők az én szüleim! – meséli Viktória. És vidáman, mosolyogva csacsog és mesél. Boldogságtól csillog a szeme. Feltöltődik az is, aki hallja őt. Elmondja, hogy az intézetből háromszor elvitték Franciaországba, ugyanannál a családnál lakott, de soha nem érezte ott magát családtagnak. – De amikor anyáékat meg­­láttam, rögtön tudtam: ők azok!” 

És anyáék – Szarka Irénke és István – mindent meg is tettek gyermekükért. Irénke ma özvegy, egyedülálló anyaként, nyugdíjasként is igyekszik mindent megadni az immáron felcseperedett, érettségi előtt álló nagylánynak. Örökbefogadása óta zeneiskolába járatták. Az első évben a kígyósi iskolában tanult, ahol a kislány megtanult magyarul írni-olvasni, a szülőktől-nagyszülőktől magyarul beszélni. De mivel Viktória anyanyelve nem magyar, a beregszászi ukrán gimnáziumba íratták be az örökbefogadó szülők. Ahol, mint az anyuka elmondja, és bizonyítványai is erről tanúskodnak, igen jó eredményeket ért el. A kislány idén érettségizik.

Teázás közben Viktória arról mesél, hogy szeretne továbbtanulni. Tánctanár, zongoratanár vagy testnevelő tanár szeretne lenni…

– Tudom, anyagi körülményeink ezt nem engedik meg. Ezért munkát keresek majd az érettségi után, de legalább magánúton szeretnék továbbtanulni – mondja Viktória, aki nem csupán nagyszerűen kertészkedik a családi konyhakertben, de nyáron a ház előtt megpróbálja el is adni az általa/általuk termesztett zöldséget. És ez a kislány sokakat megszégyenítő módon reálisan látja a világot. Elmondja, hogy sok felsőoktatási intézmény képviselői csábítják a végzősöket. És Viktória igen józanul gondolkodva mondja: ha még be is jut egyik vagy másik főiskolára, egyetemre, akár térítésmentesen is, hogyan tudják majd finanszírozni az utazást, a szállást, az étkezést…?

Komolyan gondolkodó érett fiatal lánnyal találkoztunk ezúttal. És anyukája bátorítása –  „Annyi csodát láttunk már, gyermekem, bízzunk és imádkozzunk…” – nekünk is erőt adhat. Imádkozzunk értük, hogy Viktória álmai valóra váljanak!

Irénke és lánya vallomása, bizonyságtétele adjon erőt azoknak az asszonyoknak, akik még nem kapták meg isteni áldásként a szülés fájdalmas örömét, de akiknek Isten örökbefogadó vagy nevelőszülőként szán új, boldog családi életet.

Marton Erzsébet