Sanyi c. elbeszélés Shek Gusztáv "Élbeszélések" című könyvéből

                                                   

                     Az első prédikáció 

            A tízéves Szabó Peti szeretett hittanra járni. Nagyanyja a vasárnapi istentiszteletre is magával szokta vinni, néha a szülei akarata ellenére is. Nekik ugyanis a munka volt az istenük. No meg azért is ellenezték, mert az akkori pártpolitika szerint a hitben való nevelés, és a templomlátogatás, még ha csak hozzátartozókról is volt szó, hátrányt jelentett a szakmai, és erkölcsi fejlődésben. Peti gyakran volt fültanúja édesapja és nagyanyja között zajló vitáknak.

— Mama, ne butítsa már azt a gyereket! — mondta ilyenkor az apja.

— Fiam, ha megmagyarázod nekem, hogy miért lesz buta, ha a felebaráti szeretetről, vagy a megbocsátásról hall, akkor nem viszem többé a temlomba — válaszolta a nagyi, ám a magyarázat általában elmaradt.

— De hát értse meg, hogy emiatt nem kapok majd prémiumot!

— Légy nyugodt,fiam, Isten gondoskodik majd a prémiumról is.

            És a nagyi éjszakánként ruhákat varrt. Hajdanán, még a háború előtt, jó varrónő hírében állt, ezért most is rengeteg megrendelése volt a szomszédoktól, az ismerősöktől, és az ismerősök ismreőseitől. Így aztán jóval több pénzzel járult hozzá a családi költségvetéshez, mint a fia, prémiumostól.

            Furcsa, de Peti egészen pici kora óta a bibliai történeteket részesítette előnyben az állat-, vagy tündérmesékkel szemben. Ezért esténként szívesebben bújt ágyba, ha a nagyi mesélt neki, és kevésbé, ha a szülei. Ilyenkor imádkoztak is a nagyival, és Peti meg volt győződve afelől, hogy nem csak a levegőbe beszélnek, hanem Isten, Aki a Mennyben van, hallja az ő kéréseiket.

            Ám a nagymama nevelésének voltak bizonyos hátrányai is. A környékbeli gyerekek, például, Petit „Szentecskének” csúfolták, és nem nagyon játszottak vele. Ha a srácok fociztak, Peti általában a grund szélén lévő egyetlen padon magányosan ülve lógatta a lábát, és szurkolt valamelyik csapatnak. Különösen Karesz — Balogh Karcsi — szemében volt szálka a Peti. Karesz jó két évvel volt nála idősebb. Ugyanabban a bérházban laktak, csak Peti fönt az emeleten, Baloghék lakása pedig az alagsorban volt, az udvar szintje alatt úgy másfél méterrel. Annak idején, mivel a házukat szétvitte egy bomba, csak amolyan átmeneti lakóhelynek szánták ezt a pincéből átalakított szoba-konyhás lakást, de már nyolcadik éve lakták. Ritkán volt olyan alkalom, amikor Karesz elmulasztotta volna Petit rosszindulatúan ugratni, különösen, amikor hittanórára igyekezett.

            — Te gyerek, mi van a hátadon? — szólt utánna komoly hangon, majd, amikor Peti a nyakát tekergetve próbálta megnézni, mi is vam ott, így folytatta:

            — Ja, hiszen azok a szárnyacskáid! Ha-ha-ha!!!

            Vagy:

            — Jé, mi az ott a fejeden? Hát a glória!

            Peti egyszer megunta, és visszaszólt:

            — Tudod, hogy a csúfolódóknak az a sorsa, hogy széttépi őket a medve? — azzal kinyitotta a Bibliáját, és felolvasta Elizeus próféta esetét a csúfolódó fiúkkal (2Kir. 2:23-24). Ám ezzel csak azt érte el, hogy „Szentecske” helyett „Kopasz” lett a gúnyneve.

            Néhány hónappal később, egy szép, koratavaszi nap délutánján Peti vidáman ugrándozott lefelé a lépcsőn. Hittanra igyekezett, kezében egy kis bőrtáskával. Abban volt a Bibliája, amit nagy becsben tartott, mivel akkoriban nem volt könnyű Bibliát szerezni. Ezt a példányt is a tiszteletes úr adta neki kölcsön. Úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére, nehogy összegyürődjön, eltépődjön, vagy bepiszkolódjon. Már majdnem kiért az udvarra, amikor az alagsorból jövő vízcsobogásra és segélykiáltásokra lett figyelmes. Lassan visszafordult, és óvatosan benyitotta az alagsorba vezető ajtót — Baloghék lakásának ajtaját. Kellemetlen csatornaszag ütötte meg az orrát. Lefelé még hat lépcsőfok vezetett, de azokból csak négy látszott. Az utolsó kettő víz alatt volt.

            — Segítsen már valaki!!! — kiáltotta egy gyerekhang a lépcső aljánál balra nyíló mellékhelységből. Karesz hangja volt.

            — Mi történt? — kérdezte Peti a legalsó, még száraz lépcsőfokról.

            — Kopasz, gyere gyorsan, segíts!!!

            Peti néhány pillanatig bizonytalankodott, majd cipőstől-ruhástól belegázolt a bűzös vízbe amely térden felül ért és hideg volt, a felszínén pedig játékok, fakanalak és egyébb úszni tudó holmik himbálóztak. Négy-öt lépést tett, mire elérte a mellékhelység ajtaját, és csak ekkor látta meg, mi is történt. Karesz kétségbeesetten küzdött a WC-kagylóból vastag szökőkútként feltörő vízzel. Egy kispárnával próbálta eltömni a forrást, de azt a víznyomás folyton visszaköpte, újjabb adag szennyvízzel árasztva el a már úgy is vízben álló lakást.

            Történt ugyanis, hogy a tavasz hirtelen, minden átmenet nélkül érkezett. A hegyekben gyorsan olvadó hó több helyen árvizet okozott. A várost átszelő folyó szeméttel, farönkökkel, sőt, néha még állati tetemekkel is megrakodva pont aznap tetőzött. A vízszint annyira magas volt, hogy a szennyvízcsatornán keresztül elöntött több pincét. Így próbált betörni a folyó Baloghék lakásába is.

            — Mit tátod a szád, segíts!!! — ordította Karesz, csurom vizesen nyomkodva a kagylóba a kispárnát.

            — Nagyobb párna kell! — jegyezte meg Peti, miután magához tért a csodálkozásból, és már szaladt is a konyhán keresztül Baloghék hálószobája felé, de előbb letette a kistáskáját egy székre.

Illetve, szaladt volna, mert útközben le kellett küzdenie a felgyűrődött pokrócok alkotta hínármezőt, át kellett másznia a felborult konyhaszekrényen, és szét kellett vernie az ellenséges csatahajókból álló flottát — a még el nem süllyedt fazekakat. Visszaúton bele is botlott egy ilyen elsüllyedt csatahajóba, és párnástól a vízbe esett. Mire Kareszhez ért, Peti is a feje búbjáig vizes volt. Nem törődve ezzel, együtt próbálták belenyomkodni a nagypárnát a WC-kagylóba, de a víz így is jött felfelé.

            — Állj rá! — szólt Karesz.

            Peti engedelmeskedett, de csak pár másodpercig bírta, mert a víznyomás felemelte őt párnástól. Ismét visszanyomták a párnát, és most már mindketten ráálltak. Végre sikerült! Megszűnt a vízcsobogás.

            Eléggé furcsa helyzet állt elő. A két fiúcska, akik egyébbként nem voltak jó barátok, ott álltak csurom vizesen összeölelkezve a WC-kagylón. Reszkettek a hidegtől, még a foguk is vacogott.

            — M-m-meddig fogunk itt állni? — kérdezte Peti.

            — N-n-nem tudom. Imádkozz, h-hogy jöjjön valaki.

            Ekkor Petinek eszébe jutott a Bibliája, amit felelőtlenül a székre dobott. A szék még állt, de — jaj ne! — lassan, nagyon lassan borulni kezdett. Peti szorosan behunyta a szemeit, mintha ezzel meg tudná akadályozni az elkerülhetetlent. De ez nem segített. A szék fölborult. A kis bőrtáska még egy ideig lebegett a bűzös víz felszínén, végül bugyborékolva elmerült.

            — Odalett a Bibliám — mondta Peti egészen halkan. — A tiszteletes úr nagyon fog haragudni, és Isten is megharagszik rám.

            — Ugyan már, hiszen az csak egy könyv — próbálta vígasztalni őt Karesz. — Nekünk mindenünk odalett.

            De Peti nem figyelt rá, inkább imádkozni kezdett:

            — Uram, bocsásd meg, hogy nem vigyáztam erre a szent könyvre. Felelőtlen voltam. De mentségemre szolgáljon, hogy csak segíteni akartam a bajbajutottakon, mert Te erre tanítottál. Megtettünk minden tőlünk tehetőt, ám nélküled nem boldogulunk. Küldj hát minnél hamarabb valakit a felnőttek közzül, hogy segítsen. Ámen.

            A segítség perceken belül megérkezett. Karcsi édesapja, aki cipészként dolgozott a szomszéd utcában, úgy, ahogy volt, enyves kötényben rohant haza. Később többen is jöttek segíteni.

            Baloghék valóban tönkrementek. Szinte mindenük odaveszett. A kilátástalan helyzetből a szomszédok összefogása mentette ki őket. Volt aki használt ruhát adományozott, volt aki ágyneműt, de használt bútor is akadt, mert a régiek vagy szétáztak, vagy végérvényesen átjárta őket a szennyvíz szaga. Szabóék se maradtak ki az akcióból. A nagyi új ruhákat varrt a károsultaknak, természetesen ingyen, Peti szülei pedig a tatarozásban vettek részt. Még a szomszéd házban lakó kilencven esztendős Róza néni is segített azáltal, hogy magához fogadta Baloghékat, amíg tartott a vízkár következményeinek a felszámolása.

            Peti a következő hittanórát kihagyta, mert lázas volt, meghűlt a hideg vízben. De a rákövetkezőre is félve ment, mert hiába szárítgatták otthon a kályha felett a Bibliát, az kellemetlen szagú és hullámos maradt, mintha az árvíz hullámainak akarna örök emléket állítani. A tiszteletes úr meg is szólta emiatt Petit:

            — Hogy néz ki a Bibliád? Nem szégyelled magad?

            — Tiszteletes úr, tetszik tudni… Az árvíz…

            — Hát nem megmondtam nektek, hogy olyankor veszélyes a folyó közelébe menni?

            Peti elhallgatott. Nem magyarázkodott tovább, mert sértve érezte magát a megrovásért. Igazságtalannak tartotta, hogy a tiszteletes úr azt feltételezte róla, hogy a tiltás ellenére a megáradt folyó mellett játszott, s ugyanakkor szégyellte bevallani, hogy nem a folyó vize, hanem a szennyvíz tette tönkre a Bibliát. Vasárnap nem is akart templomba menni a nagyival. Sőt, attól kezdve hittanórákra se járt. Inkább kiment a grundra, és nézte, hogyan fociznak a fiúk. Egy ilyen alkalommal Karesz kiabált ki a pályáról:

            — Peti, gyere játszani! Nincs kapusunk!

            — De én nem tudok!

            — Dehogy nem! Csak állj a kapuban, és ha felád repül a labda, fogd meg, vagy rúgd el jó messzire.

            Peti be is állt. Innen, a kapuból egészen másnak tűnt a grund. Valahol a végtelen messzeségben volt az ellenfél kapuja, s a labda is ott pattogott annak közelében. Már vagy tíz perce állt és nem csinált semmit, de maga a tény, hogy együtt focizik a többiekke, rendkívüli büszkeséggel töltötte el. Ekkor váratlan dolog történt. Valaki a pálya közepéről jó erősen belerúgott a labdába, és az egyenesen Peti felé szállt. Röptében egyre nagyobb, és nagyobb lett, s mielőtt teljesen eltakarta volna az égboltot, Peti félreugrott.

            — Gó-ó-ó-ól!!! — tört ki örömujjongásba az ellenfél, míg csapattársai körbevették Petit, és szidni kezdték:

            — Miért nem fogtad meg?! Hogy lehetsz ilyen ügyetlen?!

            Egyikük, egy barna inges, két kézzel mellbe lökte Petit, úgy, hogy két lépést hátrálnia kellett, nehogy hanyat essen.

            — Tűnj el innen, Kopasz! — mondta a barnainges. — Nem kell nekünk ilyen kapus!

            A második lökés előtt azonban hirtelen Karesz állt közzéjük, hóna alatt a labdával, arccal a barnainges felé. Mindenki elhallgatott. Karesz volt közöttüka legerősebb, de a barnainges sem volt nyeszledt. A feszült csendet Karesz törte meg:

            — Ha ő nem játszhat, akkor én sem fogok.

            — Nem is kell, megleszünk nélkületek — mondta a barnainges ugy, hogyaz orruk majdnem összeért, azzal kikapta Karesz kezéből a labdát, és vitte a kezdőkör felé. A többiek is lassan szétszóródtak a pályán.

Karesz a megszeppent Peti vállára tette a kezét:

— Gyere, menjünk.

A grund szélén lévő padhoz mentek, ahhol negyedórája Peti gyedül lógatta a lábát. A pályán maradt fiúk gyorsan átrendezték a soraikat, és folytatták a játékot, Peti és Karesz pedig némán ültek egymás mellett, amíg Karesz meg nem szólalt:

— Mesélj nekem valamit!

— Mit?

— Például, hogy mi lett a Bibliáddal.

— Ezt hagyjuk

— Akkor mesélj Jézusról.

Peti meglepődve nézett Karesz szemébe:

— Biztos, hogy érdekel?

— Biztos.

— Hát jó — mondta Peti. Néhány pillanatig gondolkodott, majd beszélni kezdett. — Jézus Isten Fia. Isten elküldte Őt ebbe a világba, hogy magára vegye bűneinket, és elszenvedje azok büntetését. Aki ebben hisz, annak örök élete van…

És Peti beszélt, beszélt, felidézve mindent, amit a hittanórákon és az istentiszteleteken hallott, s közben kezeivel intenzíven hadonászott. Néha fel is állt, ha ezt mondanivalójának tartalma megkövetelte, például, hogy megmutassa, mekkora volt az a kő, amit Jézus sírja elé helyeztek.

Közben a fiúknak Karesz nélkül valahogy nem ment a játék, s előbb egyikük, majd még ketten, végül mindegyikük lejött a pályáról és körbeülték Petit. Legutolsóként a barnainges hagyta el a pályát, és ő is csatlakozott Peti hallgatóságához, aki akkorra már felállt a padra, és erről az alkalmi szószékről mondta a fiúknak az evangéliumot.

 

Ennek már lassan ötven éve. Balogh Károly azóta misszionáriusként működik valahol Dél-Amerikában, Szabó Péter pedig egy fővárosi gyülekezetben hirdeti az igét, de azt a legelső prédikációt ott a grundon soha nem fogják elfelejteni.

 

 

                                                       — G —