A mai igét Isten ajándékba adja nekünk és ez az ige így szól, e köré épül a mai igehirdetésünknek a gondolata: Elég néked az én kegyelmem!

Elég néked az én kegyelmem! Isten egy olyan embernek mondja el ezt, akinek az életéről el lehet mondani, hogy valóban Istenben bízó, Istenre hagyatkozó ember volt. Akiről el lehet mondani azt, hogy Isten rajta keresztül cselekedett legbőségesebben. Pál apostol ez!

Ő viszont elmondja magáról, hogy én vagyok legkisebb a szentek között, legnagyobb a bűnösök között és rajtam, mint egy koraszülöttön, mint egy idétlenen keresztül Isten a legnagyobb dolgokat cselekedte. De nem rajtam, nem az én érdemem ez, hanem Isten kegyelme ez!

És amikor ez az ember, aki Istenben bízik, odajön az Úr elé és kér tőle valamit, kéri azt, hogy a szenvedése, a tövis, ami adatott néki, ami miatt szenvedett, elvétessék! Isten csak egyvalamit mond neki, s ez a szó így hangzik ez a mondat: Elég néked az én kegyelmem!

Szeretett testvéreim! Néha mi is ki szoktuk mondani a mi életünkben azt, hogy: elég! Azt hiszem, hogy nagyon sokszor előjönnek azok a pillanatok, amikor az egyik ember azt mondja a másiknak, hogy: elég! Amikor valaki beadja a válópert, akkor azt mondja az ő házastársi kapcsolatára, hogy elég! Elég a zsörtölődésből, elég a támadásokból, az igazságtalanságból, a szeretetlenségből, elég a gyűlöletből, elég! Elég az együttes életből, a szekatúrából, nem tudjuk egymást megérteni. Elég az önzésből.

Aztán, amikor eljön a betegség, s az embert összetöri a betegség, akkor az ember nagyon sokszor azt szokta mondani, hogy elég! Elég már a szenvedésből, a nyomorúságból. Egy fiatalasszony, mikor ott volt a kórházban, s azt mondták neki az orvosok, hogy nem nagyon lehet műteni, hiszen nem biztos, hogy túléli a műtétet egyszer csak úgy állt oda, úgy fordult az orvosokhoz, hogy azt mondta, hogy: elég! Műtsetek meg, akár túlélem, akár nem! Nem bírom tovább a fájdalmat. Nem bírom tovább ezt a kínt.

Szeretett testvéreim! Aztán sokszor kimondjuk élesen a mi életünkben. Lehet, hogy elég a szomszédból, a főnökből, a felettesből. Kimondja az ember valamire, hogy elég, ami fájdalmat okozott. Elég, hogyha így folytatódik az én életem! És szeretett testvéreim! Valóban, az ember nem bírja tovább!

Persze olyan pillanatok is vannak, amikor sohasem mondjuk ki azt, hogy elég! Vajon ki mondja ki azt, hogy elég, hogy ha azt mondják neki, hogy hát megemeljük a te fizetésedet és még tovább szeretnénk emelni. Vajon szokta ezt mondani, hogy elég? Nem!

Vagy, hogy ha arról van szó, hogy felemelik a te nyugdíjadat, valamikor te azt fogod mondani, hogy elég? Valószínű, hogy nem! 

Vagy, hogy ha valami változik a te életedben és meggazdagszol, az Isten valamivel megáld, szoktad-e azt mondani, hogy elég! Nem!

Az ember néha találkozik olyan emberekkel, akik valóban mindig jobbra és jobbra törekszenek. Egy ilyen emberkének volt egy lakása és azt még nagyobbra cserélte. Aztán még nagyobbra cserélte, aztán még nagyobbra és már vagy nyolcadszor költözött, mert sohasem volt elég!

Ilyen az ember szeretett testvéreim! Ilyenek vagyunk mindnyájan, ilyen a gyerek is, ugye, mert odajön a szülőhöz és egyszer játék kell és akár mennyit vásárolnál neki, azt fogja mondani, hogy elég? Nem! Egyszer bicikli kell, majd motorbicikli, majd vegyél apám egy Zaporosec-t, s utána esetleg valami jobb autót, mert sosem elég, mert szégyellem, meg tovább kellene. S valóban, anyagi dolgokban, amikor valamit kapunk, akkor nem szoktuk azt mondani, hogy elég.

De ugyanez megvan lelki dolgokban is. Van egy másik valuta, és ez a valuta a szeretet! Vajon ki az, aki azt szokta mondani, hogy elég, a szeretetre? Nem arra, a képmutató szeretetre, meg a gyilkoló szeretetre gondolok ilyenkor, hanem az igazira.

Vajon a gyereknek elég-e az, ahogy a szülők szeretik? Mert akinek több gyereke van, az nagyon sokszor észre szokta venni, vagy aki maga is gyerek volt, nagyon sokszor irigy szokott lenni az egyik gyerek a másikra és azt szokta mondani, hogy azt a másikat te jobban szereted! S nekem nem elég az, ahogy te engemet szeretsz! S nagyon sokan érezzük ezeket a dolgokat, hogy a másikhoz, a kisebbikhez, vagy kedvesebbikhez, vagy mit tudom én melyikhez, sokszor a betegebbikhez, az idétlenebbikhez úgy érzi az ember, hogy jobban viszonyulnak a szülők és soha sem elég ezekből a dolgokból.

Szeretett testvéreim! Nehéz kimondani ezt a szót, hogy elég. És érdekes, amikor olvassuk az igében, akkor azt halljuk az igében, hogy Isten kimondja ennek a Pálnak az életére, hogy elég. Valóban el kell gondolkoznunk, hogy vajon mit jelent az a mi életünkben, hogy néha valamivel nem vagyunk megelégedve és sohasem elég, és valamiből pedig elegünk van, de nagyon elegünk van.

Azt mondja az ige, hogy valószínű, hogy az Isten azt engedi meg, arra vezet bennünket, hogy megvizsgálja a mi életünket s a mi életünknek a valóját tárja ki az ember előtt. Hogyan? Úgy, hogy szeretett testvéreim, amikor elégedetlenek vagyunk, vagy elégedettek valamivel, akkor, akár tetszik, akár nem, az Istent vádoljuk. Mi. Azért mert szeretett testvéreim végeredményben az Isten az, aki teremtett bennünket, és hogyha elégedetlenek vagyunk azzal, amink van, amit adott az Isten, akkor az Istennel szemben vagyunk elégedetlenek. Miért?

Hát nézzük csak meg a kamaszokat! Amikor elkezdenek kamaszodni, odaállnak a tükörbe és órák hosszat nézegetik egymást. A fiúk azok az izmaikat nézik, a lányok a hajukat, a frizurájukat, az arcukat, ugye? S mondjatok nekem valakit, aki a kamaszok közül meg van elégedve magával!

A lányoknál szokott lenni az, hogy akinek szép göndör haja van, az oda szokott állni, és ma már van ilyen lehetőség, hogy kiegyenesítik, ugye? Szép egyenes legyen, mert nem tetszik neki az, hogy göndör a haja. Aztán elég kimenni az esőre, megázik, és rögtön visszagöndörödik, ugye? Akinek pedig egyenes a haja, az mit szokott csinálni? Hát az egész este képes ott ülni és pödörgetni és akkor egész éjszaka képes úgy aludni vele, hogy a kényelmetlenség nem számít! Az ember a szépségért szenvedni akar, hogy göndör legyen.

Nagyon egyszerű példák, ugye? Aztán irigyek szoktunk lenni egy kicsit a másikra, azért, mert a másik okosabb, a másik kedvesebb, a másik szelídebb, a másik erősebb, és sorolhatnánk tovább ezeket az összehasonlításokat.

Egy érdekes, hogy nem vagyunk megelégedve magunkkal! Nem elég az, amit kaptunk! S végeredményben ezzel azt mondjuk, hogy: Isten! Te vagy a hibás azért, hogy nekem nincs elég kedvességem, szeretetem, bölcsességem és megint sorolhatnánk tovább! Istenre mutatunk!

És vajon mért vannak ott ezek a dolgok a mi életünkben, ezek az elégedetlenségek? Két ember találkozik az utcán. Az egyik keresztyén. A másik elkezdi a panaszt. Ugye, magunkra ismerünk? Szoktunk panaszkodni? Naná! Abból áll ki az embernek az élete! Sokszor panaszból. Ugye a megelégedettség az egy nagy kegyelmi ajándék, amiről az Isten beszél, és az ritkán van az emberben. Az egyik mondja és mondja és mondja a panaszát. A másik azt mondja neki: egy bajod van! Mi az a baj?

Kérem szépen nem fordultál az Úrhoz és nem bántad meg a bűneidet! Komolyan? Ilyen egyszerű ez az egész megoldás? Bizony!

Kedves testvéreim! Mert nagyon sokszor a hibákat a másik emberben úgy látjuk meg, hogy ott van bennünk. Ez ugye egy visszatérő motívum, mindig visszamutat a tükör ránk, magunkra. Nem, ez nem kellemes dolog, de így van és nem én találtam ki azt, hanem Pál nagyon szépen elmondja, ezt a Római levélben azt mondja: Ó te ember, aki mást megítélsz, menthetetlen vagy!

S ezt el lehetne mondani életünk minden napján, hogy ó ember, te, aki mást megítélsz, menthetetlen vagy! Mert ugyanabban vagy vétkes. S Isten adja nekünk a lelkiismeretünket, amely mindig rámutat arra, hogy valamivel elégedetlenek vagyunk. S ezzel az Isten is mutat ránk, hogy nem Ő a hibás, hogy nekünk valami hiányzik, hanem a mi életünkben van valamilyen hiány, van valamilyen hiányosság, amit úgy érzékelünk, amit úgy ad nekünk elő a mi éltünk, a mi lelkiismeretünk, a mi egész valónk, hogy valóban úgy érzem néha, hogy nem tetszem még magamnak sem! Megkeseredek én is és ennek az oka az, hogy valamit az Isten jelez az én életemben. Természetesen ezt olyan könnyen átviszem, áttükrözöm a másik emberre, hogy végül is lehet találni valakit, akibe bele lehet mindig rúgni, akire rá lehet nyomni a mi vétkünket, de az Isten nekünk jelez!

Mit jelez az Isten? Szeretett testvéreim! Azt jelzi, hogy valahol hiba van. Olyan ez, mint a normális országokban ugye ahol kórház van, ha valamelyik betegnek valamilyen problémája van, akkor megnyomja a gombot és kicsörög. Hol? Hát a nővérnél, ugye? De a mai modern gépek azok már kimutatják azt, hogy melyik szobába van a probléma, de ha nem, akkor a nővér kimegy a szobájából, végigmegy a folyosón, nézi, hogy hol ég a piros lámpa. Utána, mikor bemegy a szobába, nézi, hogy melyik ágynál ég a lámpa, ki az, aki hívta?  Hol van a probléma?

S valóban az Isten így mutat ránk is! Érdekes, hogy Pál apostol életében az Isten rátapint az igazi problémára. Az első dolog, amiről beszélünk Pál apostollal kapcsolatban, ez az, hogy az Isten ezt az embert, aki gyilkos volt, mert embereket gyilkolt, keresztényeket gyilkolt, ezt az embert az Isten megfordítja. Beláttatja vele a hibáit, s megpróbálja átformálni. S ez az ember, elmondja magáról nagyon szépen, a dicsekvés azonban nem használ nekem! A dicsekvés azonban nem használ nekem!

Nagyon sokszor, amikor találkozok emberekkel, keresztyén emberekkel, olyanokkal is, akiknek valami miatt nem tetszik a református egyház, egyébként lehet, hogy más egyházak sem tetszenek neki, s az ilyen embereket, amikor megkérdezem, hogy mi a bajod magával az egyházzal? Akkor ő rögtön ott lyukad ki, hogy elkezd lejáratni embereket és elkezdi megmondani azt, hogy mi az, amivel ő jobb!

Érdekes, hogy Pál apostol nem azt mondja, hogy nekem dicsekednem kell. Nem dicsekszem! – azt mondja, mert nem használ nekem. Hanem inkább nem mondok semmit, és nem akarok jobbnak látszani az emberek előtt, mint amilyen igazából vagyok. Ezt mondja Pál apostol a saját szavaival: Mert ha dicsekedni akarok, nem leszek esztelen. Mert igazságot mondok. Megtürtőztetem magam, hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát.

Hogy valaki többnek ne tartson, mint aminek lát. A mai egyházakban, keresztény közösségekben nagyon sokszor az embernek vagy egyáltalán nem kell az Isten, vagy pedig, nagyon könnyen beleesik abba a hibába, hogy elkezdi magát összehasonlítani a másikkal és valamivel többnek akar látszani. Többnek akar látszani és akkor előhoz olyan dolgokat, amiket megpróbál letenni, az Isten mérlegére, hogy lásd, ettől vagyok én jobb!

Mondjuk nem keresztelem meg a gyermekem, mert majd rábízom a sorsra, ugye? Persze ezt úgy is fel lehet fogni, hogy felelőtlen vagyok, mert nem próbálom tanítani, ugye? Nem járatom hittanórára. S megint azt mondom, hogy majd döntse el egyedül. Azért a másik oldalról is lehet nézni, azt lehet mondani, hogy felelőtlen vagy. Aztán felnőtt időszakban keresztelkedem meg, majd én. Persze ezt másik értelemben is lehet nézni. Úgy lehet nézni, hogy én a magam érdemére tekintek a keresztségben és nem arra, amit az Isten ad. Aztán lehet azzal dicsekedni, hogy én tizedet fizetek az Istennek, nem úgy, mint némelyek. Aztán azzal is lehet dicsekedni, hogy én megfelelőképp ruházkodom, az én életem az ideálisabb, mint a tied!

Lehet ezekkel a dolgokkal előjönni, és Pál apostol is nagyon sok dologgal előjöhetett volna, és elmondja azt, hogy kérem szépen, ennek ellenére én nem dicsekszem ezekkel a dolgokkal. Ha dicsekedni akarok, akkor nem azzal, amivel kimutathatom az én tökéletességemet, hanem az én gyengeségeimmel dicsekszem, mondja az idézet. Nem én mondom, hanem ő mondja. Azt mondja: Nagy örömest dicsekszem az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. A mindenkori konfliktusban, vagy keresésben, a keresztyén világban, hogy hogyan lehet az enyém az üdvösség, mindig előjön az, hogy ki az, aki helyesebben jön az Istenhez, ki az aki jobb?

Pál azt mondja, ő nem azzal fog dicsekedni, amivel ő jobb, hanem mivel dicsekszik? Az ő gyengeségeivel! Miért? Mert amikor valaki gyenge, akkor jobban meglátszik az ő életében az Istennek a dicsősége. Az Istennek a szentsége. Pál apostol elmondja nagy alázattal, hogy én is megállhatnék, és elmondanám, hogy ki az közületek, akit az Isten felemelt a Mennyországig? Mondjátok csak meg? Ki az közületek, aki hallotta az Istennek szavát? Olyan szót, amit el se tudnék nektek mondani, hiszen nem volnátok képesek megérteni. De én ezekkel nem dicsekszem, hanem mit mondok el? Azt, hogy én egy nyomorult, gyenge ember vagyok. Bűnösök között első vagyok én és így állok oda az Isten elé. És azt mondja az ige, hogy Isten gondoskodik róla, hogy ez a Pál fel ne fuvalkodjon az ő életében.

Hogyan? Úgy, hogy a Sátántól tövis adatott néki. Ez a tövis ez egy betegség. Nem tudjuk milyen volt, de nagyon sokszor azt mondja az igében, arcul csapott engemet, mindig helyre pofozta az agyamat, hogy nehogy olyan ember legyek, hogy dicsekszem. És akkor, amikor odajöttem az Istenhez, háromszor kértem: Vedd el tőlem Uram ezt!  S az Isten mit mondott? Azt mondta nem.

Azt mondta: Elég néked az én kegyelmem! Nem változtatok rajta semmit, elég néked az én kegyelmem. Fel ne fuvalkodjál! Úgy volt ez Isten népével is, amikor kijönnek Egyiptom földjéről a halálraítéltek, azok, akiknek nem lett volna erejük saját akaratukból, vagy tehetségükből kivonulni Egyiptomból, Isten odaáll melléjük, megnyitja a Vörös-tengert, csodákkal megveri az ellenséget, amely nem fogadja el az Isteni hatalmat s kimennek a pusztába. De hogy fel ne fuvalkodjanak, hogy meg ne feledkezzenek arról, hogy ki a szabadító Isten, mit csinált? Azt olvassuk: Megaláztam őket, éheztettem őket, ezzel ráébredtek, hogy kik is igazából és olyan kenyeret adtam nekik, amit nem ismertek addig. Ezt a kenyeret nem ők szerezték, hiszen nem volt rá lehetőség. A mannáról beszél. Hanem én tápláltam őket. Negyven évig tanítja az ő népét az Isten, akiről kimondja, nem azért választottalak ki titeket, mert a legtökéletesebbek vagytok, hanem azért, hogy megmutassam az én kegyelmemet.

Erről van szó Pálnak is az életében. És ezért ő el tudja mondani majd élete végén is, hogy nekem, mint egy idétlennek Isten mégis megadja, hogy nagy dolgokat tehettem, de nem én, hanem az Istennek bennem munkálkodó kegyelme.

Ez az Istennek az üzenete a mai ember irányába! Isten így tanít meg bennünket arra, hogy kik vagyunk igazából. Lehet odajönni az Istenhez és elmorfondírozni azon, hogy mi kell az én üdvösségemhez? Mi kell ahhoz, hogy enyém legyen a bocsánat, a Mennyország, meg minden. És lehet előállni dolgokkal, lehet vitatkozni azon, hogy a sákramentumoknak a megfelelő cselekvése. Nagyon sokat vitatkoznak ma azon, hogy ki úrvacsorázhat, hogyan úrvacsorázhat? Ezért az egyházat is elhagyják az emberek. Vagy azon hogy hogyan kereszteljünk? Vagy azon, hogy mit csináljunk? Vonuljunk szerzetes- rendbe! Vagy vonuljunk ki a világból! Ne vállaljuk a beszélgetést, a közösséget a másik emberrel! Ezen vitatkoznak ma az emberek! Kell ez, vagy nem kell ez? És érdekes, hogy ezzel akarnak megfelelni az Istennek. De az Isten nagyon egyszerűen kimondja, hogy mi az, ami kell az üdvösséghez? Elég nekem a Te kegyelmed!

Elég neked az én kegyelmem! – mondja az Isten. Nem kell más! Ez az elégséges, teljesen elégséges dolog. Az egyik alkalmon olvastuk a Zsoltároknak az ötödik részét, és abban arról van szó, hogy egy reggel odaáll az ember az Isten színe elé, és a reggelét azzal kezdi, hogy Uram, én eléd jöttem a reggeli áldozat idején várom a Te feleletedet. Azért jöhetek oda eléd egyébként, mert egy áldozatot mutattak be érted. Érettünk is bemutattatott egy áldozat. Az Isten báránya, ugye? És Uram, lásd meg, hogy én legalább eljöttem! Lásd, hogy én legalább itt vagyok a többiek között és azzal különbözök a másik embertől, hogy itt vagyok. Nem úgy, mint a többiek. Ezért kérem Uram! Három dolgot kér: Áldj meg engem. Verd meg az ellenséget és áld meg az Isten népét! És ez a szokás, ez a zsoltáros rész ez gyakorlat volt Izráel életében.

 És Jézus Urunk ezt a gyakorlatot kifejezi, elmondja, egy kicsit megkritizálja a helytelen értelmezését ennek a gyakorlatnak, amikor elmondja azt a történetet, hogy eljön a templomba egy farizeus, és eljön egy vámszedő. És, mint ahogyan a zsoltárban le van írva, korán reggel a farizeus azt mondja: Nézd meg Uram! Nézzed, milyen vagyok én! Hát kétszer böjtölök, tizedet fizetek mindenből, úgy ahogy kell, minden dolgot megteszek, ahogy a törvény előírja. De milyen egy zseniális ember vagyok én! Nem olyan, mint az a másik! Tehát megvan itt is az elkülönülési aktus.

Amikor a szektásodásról van szó, vagy szekta veszélyről az egyházban, akkor mindig ez a kérdés jön elő, hogy elkülönült. Én nem olyan vagyok, mint az a másik. Így kezdődik a szektásodás.

És erre Jézus ráveti a figyelmünket arra a vámszedőre, aki ott van a templomban és azt mondja: Odaáll a vámszedő és azt mondja: Uram bocsáss meg, meg nem vagyok méltó, hogy eléd jöjjek! Ez az én gyengeségem! Mit mond Jézus? Hát azt, hogy ez ment haza megigazulva! Miért? Mert ez egy olyan ember volt, mint egy üres edény! S egy üres edényt meg lehet tölteni! Mivel? Meg lehet tölteni a kegyelemmel! És kiderül, hogy ez az ember nem fizetett tizedet, ez az ember nem böjtölt kétszer, nem cselekedte meg azokat a rítusokat, amiket kell, és mégis, ennek az embernek, ennek a bűnösnek elég volt. Mi volt elég? Elég volt az Isten kegyelme!

Szeretett testvéreim! A mi református egyházunkban nagyon sokszor úgy gondolják az emberek, hogy mindent lehet. Itt túl liberális minden. Ó nem! Nem mindent lehet és nem minden mellé állunk oda. Kimondjuk, hogy a bűn az bűn. De egy valamit meg kell vallani. Azt, hogy nem úgy gondoljuk, hogy az ember a maga tette által, a maga pluszai által, amit hozzá tud tenni az ő életéhez, az által nyer üdvösséget! Nem a rítuson van annyira a hangsúly! Azért ilyen egyszerű a mi templomunknak a berendezése és maga az istentisztelete. Nem azon van a hangsúly, hogy mit tudok én letenni az Isten elé, hiszen azt mondja Pál az Efézusiaknak, hogy a mi üdvösségünk kegyelemből van, hit által és nem cselekedetek által, hogy senki ne kérkedjék! Isten ajándéka az.

Ez azt jelenti, hogy ma igen. Van egy nyitott ajtónk. Ahova várjuk a keresztyén embereket, vagy azokat, akik Krisztushoz akarnak tartozni. Igen! Ez azt jelenti, hogy oda tudnak közénk ülni nagyon sokszor azok is, akiknek az életében sok minden bűn van. Akiknek a lelkiismerete sok mindent elmond. Odaülnek, és mi kinyitjuk az ajtót! Miért? Mert ez az a hely, ahol az Isten az üres edényeket megtölti a saját ajándékaival, a kegyelemmel! És azt mondta ennek a Pálnak, a bűnösök között a legnagyobbnak, a valamikori gyilkosnak és azt mondja nekem és neked, hogy: Elég neked az én kegyelmem!

Nem adhatsz hozzá semmit! Ez az Istennek az üzenete a mai ember számára! Elég neked az én kegyelmem! És hogyha valami hiányosság van a te életedben, gondolkozz el, nem-e ilyen tövis a te életedben, hogy az Isten emlékeztessen, hogy nem te vagy a hős! Nem te vagy a tökéletes! Nem te rendelkezel a te életeddel! Ezért mondja Pál apostol, amikor írja a levelét Timóteusnak: Hogyha eledeled van és ruhád van, megelégedett legyél! Elég neked! Legyél hát megelégedett azzal, amit Isten ad! Ez az Istennek az ajándéka az ember irányába. Ezzel közelít hozzánk a Krisztus! S azt akarja, hogy erről beszéljünk.

Szeretett testvéreim! Ebben a templomban az Isten nem fogja dicsérni az embert! Én sem dicsérhetlek benneteket, bár lehet, hogy ha megnézzük, akkor pszichológiailag azt mondják, legkönnyebb úgy rábírni az embereket arra, hogy valamit csináljanak, hogy folyamatosan dicséred őket. S akkor megnő az egójuk és akkor megpróbálnak megfelelni. Lehet versenyeztetni az embert. Ez ennyit adott, te adjál még többet! Lehet versenyeztetni! Ez ennyit tett, de tegyél még jobb! Ez ennyire keresztyén, te legyél még jobban keresztyén! Meg lehet ezt csinálni. Sokszor, sok egyházban ezt kijátsszák! De szeretett testvéreim! Nem itt! Miért? Mert ez nem az az egyház, ahol az ember dicsértetik. Ez az az egyház, ahol lehet a keresztről való beszéd bolondság az embernek, de nekünk, akik hiszünk, az Istennek ereje.

Itt Jézus Krisztusról fogunk beszélni! Az Ő áldozatáról! Az Ő győzelméről! És arról, amit Ő tenne az asztalra! S nem arról, amit az ember tesz le az asztalra, mert legyél, bárhonnan jössz, bármilyen tetteid legyenek, akár tűzre adhatod magad, mondja Pál apostol, a Korintusiaknak, ha szeretet nincs benned, semmi vagy! Ha nincs benned a Krisztus szeretete! Vagy oda adhatod magad áldozatul, vagy vagyonodat szétadhatod, vagy olyan hited lehet, hogy hegyeket mozdíthatsz el, hogyha szeretet nincs benned, akkor semmi vagy! Pál sem dicsekszik az övével. Nincs mivel dicsekedni! Mivel dicsekszik? Ha dicsekszem is, a gyengeségeimmel! Minél gyengébb vagyok, annál erősebb az Isten tette. Minél nyomorultabbak vagyunk, annál jobban kell, hogy ragyogjon az Istennek a nagysága! És miért elég a Krisztus kegyelme?

Szeretett testvéreim! Azért, mert Isten a mi bűneinkért elegendőt fizetett. Gondolkozz csak el azon, mi lenne, ha most odaállhatnál, Jézus Krisztus szenvedését megnézhetnéd, a Gecsemánétól egészen a Golgotáig. Láthatnád, ahogy izzadt vért! Láthatnád, ahogy elfogni akarták! Láthatnád, ahogy megköpdösik, megverik! Ahogy szenved, amikor viszi a keresztet! Nem olyan régen megjelent az a film, hogy: Passió! S itt a templomban megtartottuk annak a megtekintését!

Még most is emlékszem, hogy amikor megnéztük a filmet, akik eljöttek, felkapcsoltuk a villanyt, nem volt senki, aki egyetlen szót szolhatott volna! Azt láttam, hogy a megdöbbenés, azt láttam, hogy a könnyek és a nehézség volt jellemző az emberekre és így mentek haza, egyetlen egy szó nélkül. S aztán néhány nap múlva jöttek az emberek és azt mondták: Nagyon kegyetlen volt. Nagyon nagy volt az a rettegés és fájdalom, amit Jézus arcán láttunk. S hogyha ott lettünk volna, vajon, amikor Jézust verik, vajon nem mondhattuk volna mi emberek, akik megszoktuk a durvaságot, a kegyetlenséget, akik a tévében csak ezt látjuk nem mondtuk volna, hogy: elég?! Mondtuk volna, de Isten nem azt mondta, hogy elég, hanem ment tovább Jézus. Hányszor mondtuk volna még, hogy elég, mikor összeesik a kereszt alatt? Nem mondtuk volna? Elég! Amikor elkezdik korbácsolni. Nem mondtuk volna? Elég! Vajon, amikor odaszegezik a keresztre. Amikor szenved, és nincs, aki egy pohár vizet adjon neki, hanem ecetet adnak neki. Nem mondtuk volna? Elég! Mi lehet, hogy mondtuk volna.

De az Isten nem mondta addig, amíg ki nem mondja Jézus Krisztus, hogy: elvégeztetett! Az Isten akkor mondta, hogy elég! Akkor, amikor leteszi Jézus az Ő életét az Atyának a kezébe. Akkor volt elég. Elég! Elég az én és a te bűnödre. Elég, mert ez volt az Istennek a kegyelme! Ez volt a megfizetés órája!

És olyankor, amikor ezt látjuk, hogy az Isten azt mondja, elég, akkor jön egy-egy ember és azt mondja: nem elég! Azt mondja, hogy nem elég ez nekem, mert még meg kell keresztelkedni, mondjuk felnőtt korban. Nem elég ez nekem, mert még kegyetlenkedjünk és kergessünk ki mindenkit az Isten színe elől. Mert nem elég, hogy eljön a templomba, nem elég, hogy kér, nem elég, hogy kimondja az imádságot, majd valakik megmondják róla, hogy mi az elég! Ez a szekta gondolkodása. Megtagadja Jézus Krisztusnak azt a kegyelmét, amiről az Isten azt mondja, hogy: elég!

Szeretett testvéreim! Gondolkozzunk el ezen. Gondolkozzunk el ezen, hogy miért hív az Isten ide bennünket! Gondolkozzunk el, miért vannak nyitva ennek a templomnak az ajtajai. Miért engedi az Isten, hogy itt, ezen a helyen megbocsátást nyerjen az ember. Erőt nyerjen, hogy tovább mehessen. Erőt nyerjen, hogy a próbákban, a tövishordozásban mindig eszünkbe jusson, hogy van valami, amit az Isten adott! Az Ő kegyelmét, ami elég! És adta a legnagyobb ajándékát, a fiát áldozatul, ami elég! És adta ennek következtében az örök életnek a dicséretét. Elég nekem a Te kegyelmed Uram! Adja az Isten, hogy így álljunk mellé, így magasztaltassék az Istennek neve, így legyünk készek odaállni mi is a kereszt alá, látni az Istennek üzenetét, amivel megérint bennünket. Így látjuk, hogy elég volt az Isten kegyelme Péter bűnére, Pál apostol bűneire, a tanítványok bűneire. Elég volt szeretett testvéreim a mi bűnünkre is!

Adja az Isten, hogy így álljunk meg és fogadjuk el hálás szívvel az Isten ajándékát s ne akarjunk hozzáadni valamit, ne akarjuk azt lekicsinyíteni valamivel, amit mi akarunk hozzátenni.

Adja az Úr, hogy így legyen! Gyertek, imádkozzunk!

Kegyelmes Istenünk, mindenható Atyánk! Engedd, hogy had álljunk eléd! Had álljunk oda Urunk, látva lelki szemeinkkel a keresztet! Segíts Urunk, hogy lássuk meg, hogy te megfizettél! Had kérjük Urunk, hogy taníts meg bennünket ezen az úton járni! Kérünk, add meg, hogy valóban mindenért, amit te adtál nékünk mi tudjunk jóval fizetni! Tudjuk odaszánni életünket hálaáldozatul! Köszönjük a keresztet a golgotán, köszönjük a keresztutat, amin láthatjuk a Te fizetségedet!

Urunk! Köszönjük, hogy elég a Te kegyelmed, hogy élhessünk, hogy reménységünk legyen, hogy boldogan rád hagyatkozhassunk. Urunk, így szólíts meg bennünket és táplálj bennünket! Erősíts meg bennünket a próbákban, mert Te az áldott orvos vagy, aki megtarthatsz! Erősíts meg a gyászban és engedd, hogy láthassuk a mieinket a Te kegyelmedben! Erősíts meg a szorongásban is, bátoríts bennünket, meg elég a Te kegyelmed. Adjad, hogy legyünk edények, amiket Te kiürítesz ma, kiüríted a bűnt és a rosszat és megtöltesz a Te Kegyelmeddel, a Te jelenléteddel!

Urunk, így erősíts meg bennünket naponként és így adj nekünk a kegyelem mellett, az ajándékaid mellett minden nap elég erőt, hogy végigjárhassuk a mi életutunkat. Elég hitet, hogy el ne távolodjunk Tőled. Elég hűséget, hogy Urunk, naponként kereshessünk! Így könyörgünk mindnyájunkért, népünkért, ezért a piciny, parányi, üldözött, kis egyházért. Urunk, könyörgünk a mi gyermekeinkért, könyörgünk szeretteinkért, mindazokért, akik terheket hordoznak. Így kérünk, halld meg a mi imádságunkat és légy kegyelmes hozzánk, hozzánk, akiknek nincs érdemük, akik nem állhatnak meg ma büszkén előtted, akiknek tele van az életük bukással, de ma Tehozzád fordulnak, Tetőled kérik a megbocsátást!

Így kérünk, hallgass meg minket! Ámen!

Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is! A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma, és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek; és ne vigy minket kísértésbe, de szabadíts minket meg a gonosztól; mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.

Mindezek után az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni a szíveinket és gondolatainkat az Úr Jézus Krisztusban. Ámen.