Sámuel Alapítvány

Péterfalvai Családtípusú Gyermekotthon

2021-09-26 /

A Severa család története


Az első családtípusú gyermekotthon megnyitása, ünnepi istentisztelettel egybekötve történt. Sokszor a hívő ember szembetalálja magát azzal, hogy azt mondja: pedig Isten figyelmeztetett, és én nem vettem észre. Vagy megpróbáljuk a saját hasznunkra fordítani az igei látásunkat úgy, hogy nekünk kedvezőbb legyen. De az Isten sohasem hagy minket magunkra a mi énközpontú gondolatainkkal. Évekkel ezelőtt mi is majdnem elfogadtunk egy olyan állásajánlatot, ami minden gondunkat megoldotta volna. Úgy gondoltuk, hogy ezt Isten hozta elénk, és ennek így kell lennie, pedig ez az ígéret egészen másra vonatkozott, csak ezt mi akkor nem vettük észre. Annyit tudtunk, hogy Isten valamit elkészített a számunkra. Már majdnem igent mondtunk, amikor Isten közbeszólt… 2002-ben alakult meg a Sámuel Alapítvány, Taracközi Ferenc, beregszászi lelkipásztor irányításával, aki elmondta, hogy az alapítvány árva gyerekek gondozásával, nevelésével, támogatásával szeretne foglalkozni, és nevelőszülőket keresnek, akik vállalják azt, hogy a gyerekeket családjukba fogadják, és felnevelik őket. Nekünk akkor már volt egy gyermekünk, aki akkor töltötte be a második életévét és bevallom, sohasem gondolkodtunk ilyen dolgokról. Nem tudtuk magunkat elképzelni egy csapat idegen gyerek mellett. Aztán Isten elé vittük ezt a beszélgetést, és akkor értettük meg, hogy Isten már előre figyelmeztetett, de nem vettük észre.



2002. szeptember 23-án költöztünk el Péterfalvára, ahol már negyedik éve élünk, és Isten kegyelméből már hét gyermeket nevelhetünk. Ez év karácsonyán három gyermek érkezett hozzánk: Misi (2), Emma (1,5), Artúr (2). Viktória, a saját gyermekünk, ekkor hároméves volt. Ő még nem nagyon értette, hogy „miféle” gyerekek ezek, de szeretettel várta őket. Közben már a második gyermekünket is vártuk, aki 2003 márciusában született meg. Sajnos mindhárom gyermek betegen érkezett hozzánk. Szinte mindennap belázasodtak. Testileg fejletlenek voltak, sírtak, szinte enni sem tudtak. Egyedül Artúr volt az, aki kétévesen már szobatiszta volt, tudott járni és enni, de beszélni ő sem. Kétévesen a súlyuk 7-8 kg volt, immunrendszerük szinte nem működött, tehát szinte három hónapon át betegek voltak. Emma ezalatt háromszor volt kórházban negyven fokos lázzal. Ahogy megtanultak enni, elkezdtek fejlődni, hízni, már egy-egy mosoly is megjelent az arcukon, mert addig nem láttuk őket mosolyogni. Sokan el sem tudják képzelni, hogy két év alatt min megy keresztül egy kisgyermek, aki születése óta nem volt ölben, nem ismeri az édesanyját, nem ismeri a szeretetet. Hosszú időbe telt, amíg megnyugodtak, és Istennek hála, azóta Artúr és Emma egészségesek lettek. Emmánál maradtak problémák, ő idegileg gyenge, gyakran vannak hangulatváltásai, de értelmes gyerek, és nagyon kedves. Mindig papás-mamást játszana, de a most már iskolás gyerekeink ezt nem mindig díjazzák. Imádja a vizet, és még télen is pancsolna, ha tehetné.



Sajnos saját gyermekünk, Dávid, születése után szomorú esemény történt családunkban. A kis Misit, aki akkor a legaranyosabb volt, és értelmileg is túlszárnyalta a többieket, el kellett temetnünk. Súlyos születési rendellenességgel jött a világra, szívnagyobbodással, és a szervezete nem bírta tovább a terhelést. Vele együtt nőt a szíve is. Még a koporsó mellett állva is, nem tudtuk felfogni, hogy velünk ilyen történt. A legnagyobb fájdalom a kislányunkat érte, akinek ő volt a kedvence. Ott állt a sír mellett, és nézte, hogyan eresztik le a koporsót. Ma már hisszük azt, hogy ez is része volt Isten tervének, de akkor nagyon nehéz volt elhordozni a történteket.



Tovább kellett lépnünk, és egy év után újabb két taggal bővült a családunk.: megérkezett a nyolcéves Marika és a hároméves Anikó. Ők már egészségesebb és fejlettebb gyerekek voltak. Marika nagyon sokat szenvedett az édesanyja, és annak élettársa miatt. Többször megverték, még a kezét is eltörték. Vele is nagyon nehéz volt bánni. Magával hozta az intézeti nevelés minden nyomát. Nyolcévesen nem tudta, hogy mi az alsónemű, mert addig nem volt neki. Azóta nagyon megváltozott. Megismerte Megváltóját, és ez látható az életén is. Sokat segít a konyhában és a gyerekek mellett is. Most már negyedik osztályos, és zeneiskolába is jár. Ő volt a legnehezebben kezelhető gyermekünk, és nehezen tudta megérteni, hogy ahelyett, hogy ellopna valamit, kérnie kell, és akkor ehet, amikor akar. Ma már egészen megváltozott, jól tanul, és ő is nevelőanya szeretne lenni.



Anikó szenvedett legkevesebbet a többiekhez képest. Nagyon simulékony volt, és ma is végtelenül kedves gyermek. Eleinte ő sem tudott beszélni, és igen félt az egyedülléttől. Mindenkivel barátságos, és nagyon harcias is tud lenni. Szeret segíteni a házimunkában. Lassan már hétéves lesz, Artúrral együtt már iskolába járnak. Artúr is igazán okos kisfiú. Jó a felfogóképessége, éles eszű gyerek. Eleinte nagyon félénk természetű volt. Nem ismerte az állatokat. Sokszor sorba raktuk a plüssállatokat, és így tanítottuk meg vele, hogy melyik a cica, és melyik a kutya, stb.



Gyermekeinket a kórházból hoztuk el, csak a kis Artúr volt „talált gyerek”. A rendőrök találtak rá egy állomáson, ahol egyedül csavargott a tömegben. Csak annyit tudott, hogy őt Artúrnak hívják, és kétéves. Sajnos azóta sem tudunk többet róla. Sokat éhezett, mert szinte sohasem tudott jóllakni. Ennek ellenére mindig mosolygott. Ma már nagyon jól tanul, szereti a bibliai történeteket, és tudja is őket. A hittanórákon mindent előre tud, és mindig közbeszól. Sokszor figyelmeztetnek arra, hogy már régen olvastunk a Bibliából, és miért nem olvasunk többet. Sok időt vesz igénybe a közös délutáni tanulás, és a házimunka, de igyekszünk bepótolni a bibliaolvasást.



Dániel is, aki két éve van nálunk, és még csak nemrég tanult meg beszélni, követeli a történeteket, és nagyon szereti a könyveket. Azt az időt, amit a többiek már nálunk, Dániel még a kórházban töltötte. Három évig volt ott. Nem látogatták, én nem érdeklődtek felőle. Látszott a szemén, hogy mennyire el van maradva a többiektől. Nagyon zord volt a tekintete. Négyévesen még pelenkázni kellett. Beszélni sem tudott, csak sírt. Szinte egész nap evett volna. Hosszú időbe telt az is, míg a gyerekeket megszokta, mert eleinte nem szerette őket. Verekedett velük, elvette játékaikat, nem hagyta játszani a többieket. Most már, négy év után, elmondhatom azt, hogy szereti a testvéreit. Sokszor úgy viselkedik, mint egy gazda: rendet rak a házban, sorba rakja a cipőket, és többször figyelmezteti a többieket arra, hogy mossanak kezet és imádkozzanak evés előtt. Minden apró papírdarabot összeszed és kidobja a szemetesbe. Gyakran szoktunk együtt takarítani, és ilyenkor ő a legaktívabb a csapatban.




Jó látni azt, hogy Isten hogyan formálja át kis életüket, és hogyan rajzolódik ki bennük az Ő munkája. Sokszor vannak olyan napjaink, amikor egyszerűen tanácstalanok vagyunk a problémák megoldásában, de Isten azt mondja, hogy amikor erőtlenek vagyunk, akkor vagyunk erősek. Sok megpróbáltatáson mentünk keresztül, és ez alatt a négy év alatt megtanulhattuk azt, hogy Krisztus nélkül semmik vagyunk, és csak Nála van a kegyelemhez vezető út, orvosság a bajokra, bölcsesség a gyermekneveléshez. Ő az áldott orvos, aki igazán ismeri a mi életünket, és aki tudja, hogy miken mennek keresztül ezek a gyerekek az intézetekben, vagy az utcán. Az Ő neve legyen áldott azért, hogy megalapult a Sámuel Alapítvány, hogy több gyermek otthonra, családra talált, és megismerhetik Őt, érezhetik szeretetét. Az Övé legyen mindezért a dicsőség!



Severa István és Andrea, Péterfalva