A tavalyi esztendõben sikerült meggyökereztetnünk egy új alkalmat a gyülekezet életében, mégpedig az évenkénti temetõlátogatásnak arculatot adva november másodikán - azaz a halottak napján - a gyülekezetünk tagjai közösen vonulnak ki a helyi temetõbe, ahol egy rövid áhítattal igyekszünk reménységet fakasztani a búcsúvétel és emlékezést nehéz óráiban.

Szimkovics Tibor lelkipásztor a Jel 21,1-5 alapján hirdette Isten Igéjét. Az igehirdetésben az elmúlást, a mulandó dolgokat állította párhuzamba a szolgálattevõ az el nem múló, örökkévaló kincsekkel. Fontos látnunk, fontos tudnunk, hogy egyes dolgok minden igyekezetünk ellenére porrá lesznek, elmúlnak; maga az emberi élet is lassan elhervad, tovatûnik, de a lelkünk tovább él, mégpedig aszerint, hogy ebben a földi életben el tudtuk-e fogadni Krisztus megváltó szeretetét, vagy pedig távol maradtunk Isten kegyelmétõl. Az emlékezés egyben reménységet is jelent, hiszen nekünk, hívõ embereknek tisztában kell lennünk a viszontlátás áldott percével is: a feltámadás ígéretében. Az igehirdetés után megkoszorúztuk a gyülekezetben fél évszázadot szolgált lelkipásztor, Stefán Miklós sírját, és énekszóval tettünk bizonyságot a feltámadásba és örök életbe vetett hitünkrõl. Szabó Eleonóra hitoktatónk sírjánál is megálltunk, körülölelve a friss gyász terheit hordozó családot. Reménységünk szerint gyülekezetünk hûséges szolgálattevõje már elvette hitének jutalmát. Az alkalom után minden család virágot vitt szeretteinek, ismerõseinek sírjára, csöndes könnyezéssel és áldott emlékezéssel...

(A halottak napja kapcsán a Tovább gombbal elérhető a Küldetés c. újságban megjelent cikk a Készenlétről)

Készenlét

 
            Az ősz beállta akarva-akaratlanul magával hoz egyfajta szembesülést az elmúlással. A kertekből való betakarítás, a fák lombjainak elhullása, a szürke reggelek valahogy arra irányítják a figyelmünket, hogy minden, ami él, megadja magát az enyészetnek. Különösen is megterheli ilyenkor a gondolatainkat a halottak napja, az elhunytakról való megemlékezés, és a számvetés: hány embertől kellett már elbúcsúznom, hány sírra viszek virágot, hány arc merül lassan feledésbe. Talán éppen ebben az időszakban kellene a leginkább arra összpontosítanunk, hogy ne az életet nézzük a halál felől, hanem a halált az élet felől. A hívő embernek egészen tisztában kell lennie azzal, amit Pál leírt a filippibeli gyülekezetének: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.” (Fil 1,21-24) A földi életpályának nem a hossza a meghatározó, hanem a tartalma. Az apostol szavait ízlelgetve komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy a magunk életében mik a prioritások: a tartalmas, gyümölcstermő élet vagy a magunk elképzeléseinek üldözése; az Élet koronája vagy néhány rozsdás evilági korona?

            „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!” (Préd 12,1) Voltaképpen a mai életritmus mellett nem kell csodálkoznunk azon, hogy az emberek minél több évet szeretnének megélni, hiszen állandó lemaradásban vagyunk önmagunkhoz képest. Sokkalta több tennivaló, terv és álom halmozódik fel a képzeletbeli listánkon, mint amennyit meg is tudunk valósítani a magunk lehetőségei szerint. S a legkínosabb ebben a rohanásban az, hogy valahogy háttérbe szorul az ember lelki világa. Törődünk a külsőnkkel, az értéktárgyainkkal, az otthonunkkal, a tanulmányainkkal, a szakmai előrehaladásunkkal; keressük a kikapcsolódási lehetőségeket, szórakozást, utazási lehetőségeket; szeretnénk a magunkénak tudni a legvonzóbb pozíciót, a legkényelmesebb autót, a legmutatósabb öltözetet. S mindeközben elfelejtünk törődni az Istennel való kapcsolatunkkal, nem keressük az Ő akaratát, és megfeledkezünk róla, hogy a legnagyobb dolog, amit csak megkaphatunk ebben a földi életben: a mennyei polgárjog. Ha az Úrral való viszonyunkat szeretnénk rendezni, akkor egy ma roppant népszerű bíztatás kell eszünkbe jusson: nem lehet elég korán kezdeni! Az elnapolás, az alkudozás és habozás nem igazán válik javunkra. Nem olyan régen olvastam egy anekdotát arról, hogy az egyik férfi betelefonál a szervizközpontba, mondván az autója ilyen és ilyen hibát produkál. Az asszisztens nagyon készséges, és elmondja, hogy csak egy bizonyos alkatrészt kell kicserélni, ráadásul ezt könnyedén megteheti egyedül is odahaza, nincs szükség ehhez szakemberre. A férfi megdöbbenve visszakérdez, hogy miképpen lehetséges, hogy egy autószerviz tanácsadója a saját megélhetését kockáztatva ilyet javasol, és mit szól mindehhez a főnöke? A válasz sem késik: – Voltaképpen a főnök úr javasolta ezt az eljárást, mert számításaink szerint sokkal több bevételünk származik azokból az esetekből, amikor a kliens először saját maga áll neki szerelni az autóját.

            Isten vezetése és áldása nélkül, Szentlelkének átformáló ereje nélkül is meg lehet próbálni rendbe hozni az életünket, kijavítani a tévedéseinket, szembeszállni a vétkeinkkel; sajnos azonban azt fogjuk tapasztalni, hogy még mélyebbre jutottunk, még inkább belebonyolódtunk a gondjainkba, az ördög újabb csatákat nyert meg velünk szemben. Különösen az öregkorra igaz, hogy az ember a maga módján szeretne mindent rendbe hozni, de legtöbbször kínos baklövéseket produkálunk. Saul király vén korára halottidézőhöz jár tanácsért (1Sám 28,7); Salamon részben politikai megfontolásból, részben élvezetből több száz feleséget szerez öreg fejjel (1Kir 11,1-3); az istenfélő Nóénak éppen idős korában sikerül úgy berúgnia, hogy meztelenül hever a sátrában (1Móz 9,21-22). Az emberélet rövidségével, múlandó voltával szembesülve sokszor hoznak rendkívül rossz döntéseket még a megfontoltan élő emberek is…

            A Szentírás természetesen bemutat nekünk olyan embereket is, akik éppen öregkorukra lesznek hűséges és állhatos szolgái az Úrnak. Mózes például nyolcvanévesen válik alkalmas eszközzé az Isten kezében arra, hogy kivezesse a népet Egyiptom földjéről. Az öregkor nem feltétlenül jelent haszontalanságot, tehetetlenséget. Isten kész megáldani földi életünk utolsó szakaszát is. A mostani hosszú ősz egy viszonylag ritka jelenséget hozott elő: a másodvirágzást. Gesztenyék, akácok, de még barackfák is virágot bontottak a jó időre való tekintettel. Az Úristen adhat másodvirágzást még a késői öregkorban is. Sőt, gyümölcstermést is. Az Istennel való állandó kapcsolat, a dolgaink tisztázása, a hitünk megszilárdulása azt jelenti: készen állunk. Akár Simeon, aki karjába zárhatta a gyermek Jézust, és ezt mondta: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet…” (Lk 2,29-30) Nem tudhatjuk, hogy mennyi ideig futhatunk ezen a földi pályán, hány esztendő és hány lehetőség adatik még nekünk, a mi dolgunk annyi, hogy mindenkor készen álljunk, reménységgel nézve az eljövendő életre.

            Egyik énekünk utolsó versszaka legyen bíztatásul nekünk: „Akármikor jön a halál, Készen talál, Fájdalmimnak vet véget; Bátran fogok vele kezet: Hozzád vezet S ád örök üdvösséget.”

 Néhány kép a megemlékezésről: