Áldó hatalmak oltalmába rejtve

Textus: 2Móz 1,15-22; 2,1-10
Bevezetés: Minden kezdet nehéz – tartja a népi bölcsesség. S talán nem is tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, Mózes életének kezdete roppant nehéz volt. Egy olyan korban született, amelyben az ő népe rabszolganép volt, kipusztulásra ítélt nép, jövő nélkül, reménység nélkül. Ha egy percre belegondolunk, ez egy tökéletesen alkalmatlan kor volt egy emberélet kezdetéhez. Olyan idő, amelyben az emberek befelé fordulnak, a túlélésre gondolnak, teljes mértékben önzővé válnak a rájuk nehezedő terhek alatt. Minél jobban megterhelik őket, minél jobban sanyargatják, kihasználják az embert, annál inkább igyekszik azon, hogy túlélje ezeket a megpróbáltatásokat. A túlélési ösztön meghatározóvá válik ilyen körülmények között. Manapság sok embertől hallani, hogy az élet lehetetlenné válik, hogy napról napra rosszabb lesz; kevesebb étel kerül az asztalra, kevesebb idő jut a szeretteinkre, s ezzel együtt megfogyatkozik a szeretetünk, türelmünk egymás felé, megfogyatkozik a békességünk. Milyen nehéz így elkezdeni egy életet, milyen nehéz sokszor életre szóló szerelemre lelni, milyen nehéz családot alapítani, s milyen nehéz gyermeket vállalni. Annyi teher mellett, ami a vállunkat nyomja, hogyan is tudnánk még erre is időt, energiát, anyagiakat szakítani? Vajon nem ezek a kérdések dúlnak a szívünkben? Vajon nem ezek a kérdések voltak ott az Egyiptomban sínylődő, nyomorúságos körülmények között vegetáló, túlhajszolt és meggyötört zsidó nép szívében? A felolvasott igerészt azért különleges a mi számunkra, mert úgy hiszem, párhuzamot tudunk vonni az akkori kor és mai világ között, és mégis megdöbbentő különbségekre fogunk lelni az emberek gondolkodásmódjában.
1. Ördögi erők a világban
Mindjárt az elején elmondhatnánk, hogy ma egy egészen más világban élünk. Szó sincs rabszolgaságról, nincsenek zsarnok uralkodók, és senki nem gyilkol gyermekeket. Bárcsak elmondhatnánk. Bárcsak elbeszélhetnénk, hogy három és félezer év alatt az emberiség megjavult, a gonoszság elapadt, a bűn kihátrált az életünkből. De sajnos nem mondhatjuk el. Minden próbálkozásunk, igyekezetünk ellenére, törvények megalkotása ellenére, börtönök sokasága, bírók, rendőrök, emberjogi aktivisták tengere ellenére éppúgy tombol ma is az emberi gonoszság, mint évezredekkel ezelőtt. Akkor a fáraó súlyos ítéletet mér a rabszolgasorsban élő zsidókra: fel kellett építeniük két raktárvárost: Pitómot és Ramszeszt. Kimerülésig, kihalásig akarta őket dolgoztatni. Addig akarta őket sanyargatni, míg eltűnnek a föld színéről. Vajon ma nem látunk hasonló zsarnoki döntéseket? Csak hadd említsek meg három nemzedéket, akik ma élnek. A legidősebbek emlékezhetnek még egy rendeletre 1944-ben, amikor málenykij robotra vittek ezerszám magyar ifjakat, s még ma is köztünk vannak, akik belülről is látták a munkalágereket. Aztán ott van a középkorosztály, akik már semmit nem kaptak szinte az apai örökségből, s sokszor a maguk elkommunizált földjein dolgozták le az életüket, sokszor éhbérért. S a legifjabbak? Talán ők vannak a leginkább kiszolgáltatva az ördög erőinek, amikor egy olyan világot kapnak örökül, amelyben látszólagos szabadság és egyenlőség van, és mégis ott állnak a futószalagok mellett, friss diplomával és elveszett reménységgel. Ők a legszegényebbek közöttünk, hiszen ők már önként mondanak le a hitükről, nyelvükről, nemzetükről; önként adják rabszolgasorsra a fejüket; önként mondanak le a családalapításról, házaséletről, gyermekvállalásról. Önként végeznek önmagukkal, amikor olcsó vodkával és cigarettával mérgezik magukat.
Ha egymás mellé állítjuk az ókori zsarnoki hatalmat, amellyel a fáraó kínozta a zsidó népet és a mai kiszolgáltatottságot, akkor ez utóbbi tűnik félelmetesebbnek, mert sikerült az emberek lelkét megmérgezni. Sikerült elhitetni velük, hogy önző módon kell élniük, hogy folytonosan harcolniuk kell egymással, hogy egy darabka föld miatt, egy falat kenyér miatt, egy jónak vélt állás miatt érdemes egymás torkának ugranunk. Önként.
S hogy ki áll mindezek mögött? Akiről Jézus azt mondja: kezdettől fogva embergyilkos volt. A gond az, hogy nem ismerjük fel őt az életünkben, nem látjuk meg időben az ördög munkáját. Az Éden kertjében sem a saját kezével tört az emberre, hiszen azt Isten nem is engedte volna. Édes szavakkal, hamis ígéretekkel vette rá Ádámot és Évát, hogy forduljanak szembe Istennel, hogy önként menjenek a bűneset felé. S ahogyan megtette Ádám, és megtette Éva, úgy megteszi ma az ember, amit a kígyó súg neki.
Szülő a gyermeke ellen támad, házastárs a házastárs ellen, barát a barát ellen, sőt sokszor gyülekezeti tag a gyülekezeti tag ellen, presbiter a presbiter ellen, lelkész a lelkész ellen. Sajnos még mindig nem ismerjük fel idejében a gonosz munkáját, még mindig megkésve észleljük az ő jelenlétét. Még mindig kacérkodunk a bűnnel, és nem félünk kellőképpen tőle.
Egy állatszelídítőnek volt egy idomított óriáskígyója. Huszonöt éve, amikor hozzájutott, egész kicsi volt. Gondosan etette, ápolta, míg nagyra nem nőtt. Mutatványainak fénypontját képezte, amikor az óriáskígyó parancsszóra különféle hajlongásokat végzett, majd a szelídítő lábára csavarodott s mindig több gyűrűvel vette körül. Végül az ember eltűnt, csak a kígyó látszott, amint büszkén magasra tartotta fejét és a tapsoló közönség felé nyújtotta sziszegő nyelvét. Így ment ez estéről-estére. Egyik alkalommal minden szám sikerült. A kígyó-mutatvány következett. Rácsavarodott parancsolójára, majd egy jajkiáltás és egy tompa reccsenés hallatszott. Az óriáskígyó agyonroppantotta szelídítőjét. Holtan szedték ki a kígyó gyűrűi közül. Huszonöt esztendeig játszott a kígyóval, már azt gondolta, hogy uralkodik rajta, s a végén kitűnt, hogy a kígyó az úr.
A fáraó kegyetlen döntései mögött gonosz erő lakozott; látszólag csak városépítésről volt szó, de valójában pusztító szándék vezérelte. Amikor pedig azt látja, hogy a kegyetlen hajsza ellenére a zsidók tovább szaporodnak, s a kemény munkától még meg is erősödnek, szörnyű dologra határozza el magát: megparancsolja a bábáknak, hogy minden zsidó újszülött kisfiút öljenek meg. Ha csak leányok maradnak, rövid időn belül elpusztul ez a nép. Vérfagyasztó belegondolni, milyen megbízást is kapnak az akkori bábák. Az ő feladatok elvenni, elpusztítani azt, akit Isten ajándékba ad a szülőknek. Amikor az életünkbe belopakodik a Sátán, soha nem tűnik félelmetesnek, rémesnek. Azért engedjük be, mert báránybőrbe bújik a farkas; mert erősebbnek érezzük magunkat nála. Végül azonban kitűnik, hogy ő mindvégig ezt akarta, és a megfelelő pillanatban már át is veszi az uralmat az életünk felett, nyíltan és szemérmetlenül kezd el pusztítani…
2. Hitben élő emberek
Ami megdöbbentő ebben a felolvasott történetben: az, hogy minden külső körülmény ellenére, a gonosz erők jelenléte ellenére, a fáraó gyilkos parancsa ellenére gyermekek születnek. A legnehezebb időkben is, sanyargatás ide vagy oda, a zsidók családi életet élnek, és elfogadják Isten ajándékaként a gyermekáldást. Hát nem kegyetlenség ez? Nem felháborító, nem botrányos, hogy a szülők a világra engedik jönni a gyermekeket ilyen körülmények között? Miért nem vártak egy kicsit, hogy javuljanak az életkörülményeik, miért nem halasztották el a családalapítást, hát nem felelőtlenek, nem meggondolatlanok? Úgy hiszem, ha a ma emberét odaküldtük volna ezek közé a rabszolgák közé, akkor alaposan megmosná a fejüket, és kioktatná őket arról, hogy mik is a családalapítás és gyermekvállalás alapkövetelményei. Elmagyaráznánk nekik szépen, hogy előbb tanulni kell, karriert kell építeni, egy kis vagyont felhalmozni, házat építeni, autót vásárolni, körbeutazni a világot, megvalósítani a gyermekkori álmainkat, kitombolni magunkat és utána esetleg belevágni a családi életbe. Határvonalat húzunk az önmegvalósítás és a család közé, és azt mondjuk: a kettő egyszerre nem működik. S úgy tűnik, testvéreim, a mai ember, a mai világ van óriási tévedésben, hiszen ahhoz, hogy egyáltalán bármilyen jövőről beszéljünk, a jelenben kell nagy döntéseket hoznunk. Nem gondolom, hogy a zsidó nép a maga rabszolgasorsában felelőtlen lett volna, meggondolatlanok vagy buták lettek volna. Nem gondolom, hogy nem tudtak vigyázni, és csak úgy besikerültek ezek a gyermekek. Nem, testvérek, amit ott és akkor tettek ezek a nyomorúságos körülmények között élő emberek, akik napról napra éltek és dacoltak egy elnyomó hatalommal, az egy tudatos döntés volt. Egy elszánt és Istenre támaszkodó döntés. Hitbeli döntés. Néhány évszázad múlva születik meg egy csodálatos zsoltár, amelyben így vall a szentíró: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom. Mint a hős kezében a nyilak, olyanok a serdülő ifjak. Boldog az az ember, aki ilyenekkel tölti meg a tegzét: nem szégyenül meg, ha ellenségeivel van szóváltása a kapuban.” (Zsolt 127,3-5) Amikor a fáraó kiadja a halálos rendeletet, a bábák képtelenek eleget tenni a kegyetlen parancsnak. Tiszteletik az életet, mert tudják, hogy Istentől van.
Ma már eljutottunk oda, hogy koloncnak, tehernek érezzük azt, akit Isten ajándékba ad nekünk. Félünk a felelősségtől, tartunk a szabadságunk elvesztésétől, rettegünk a holnaptól.
Ellenben a rabszolgasorsban élő zsidó nép nem így látja a dolgokat. Talán nincs is szebb kifejeződése a hitnek ebben az elesett állapotban, minthogy remélik, Isten a következő nemzedéket is megtartja majd, akár őket. A mindennapi is kikerül, valahogy túlélik ezeket a napokat. Rengeteget szenvednek, sokszor csattan az ostor a hátukon, de a szívükben élő hitet nem veszítik el. Azt nem tudják tőlük elvenni. Bíznak Istenben, bíznak az Ő hatalmában, és abban, hogy még egy ilyen tragikus állapotból is fel tudja hozni őket. A zsidókhoz írt levélben olvassuk ezt: „Hit által rejtegették Mózest születése után három hónapig szülei, mert látták, hogy szép a gyermek, és nem féltek a király parancsától.” (Zsid 11,23) Hit nélkül lehetetlen és felelőtlen dolog lett volna a családalapítás abban a korban, hit nélkül felesleges lett volna minden küzdelem és kitartás, hit nélkül elveszettek és halálra ítéltek lettek volna a zsidók Egyiptomban; de ők hit által éltek.
3. Isten közbeavatkozása
A történet fordulópontja, a reménység forrása egy apró mozzanat, amikor Amrám és Jókebed közös gyermekét három hónapnyi rejtegetés után egy gyékénykosárba helyezik, és Istenre bízva a sorsát, a sás közé helyezik a Níluson. Ki tudja, hány gyermek veszett oda a Nílusba, amikor a fáraó kiadja a kegyetlen parancsot. De egy szerető édesanya megtalálja a módját annak, hogyan oltalmazza meg az ő gyermekét, hogyan mentse meg őt a gyilkos kezektől. Az Ige úgy fogalmaz, hogy az édesanya úgy találta, hogy a gyermeke szép. Isten szeretete az ember felé szinte átragyog az édesanyák szeretetén, hiszen akármilyen legyen az az újszülött, törékeny, maszatos, kékes-lilás: az édesanyja szemében mégis gyönyörű. Sem Amrám, sem Jókebed, sem a bábák nem tudják még, hogy ebből a megmentett gyermekből ki lesz majd hosszú évek múlva. Nem tudják, nem is tudhatják, hogy amint a fáraó leánya kihúzza, kiemeli őt a Nílus vizéből, úgy fogja majd általa kiemelni a zsidó nép maradékát maga Isten is Egyiptomból.
Isten nem hagyja válasz nélkül Mózes szüleit, a hitükre csodával válaszol: a kimentett gyermek nem akárhol nevelkedik fel, nem akármilyen körülmények között. A fáraó palotájába kerül, és a saját édesanyja lesz a gondozója. Véletlenek pedig nincsenek. „Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jak 4,8) – írja Jakab az ő levelében. Isten népe ennyit tett: közeledtek Istenhez. Bármilyen nyomorult állapotban vannak, bármilyen kilátástalan az életük, ők mégis hittel és reménységgel közelednek Istenhez. Az ő helyzetük Egyiptomban hitvalló helyzet. Ha az örömben és jólétben dicsérjük Istent, a világ azt mondhatja, ilyenkor könnyű. Az ördög éppen ezzel vádolja Isten előtt Jóbot: „Nem ok nélkül féli Jób az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá arra, amije van, majd káromol még téged!” (Jób 1,9-11) A zsidó nép hitvallása abban a helyzetben éppen az volt, hogy nem a siránkozásnak és önsajnálatnak éltek, hanem szembeálltak az ördög pusztító erőivel, bízva abban, hogy Isten megnyitja majd a szabadulás útját. És így történt! Isten karjaiba vette azt a piciny gyermeket a Nílus vizén, és azután többé el nem engedte. Egy életen át vezette, tanította, oltalmazta és megtartotta. Isten soha nem hagyja válasz nélkül azokat, akik Benne bíznak, és Reá támaszkodnak. Vajon mennyi esély volt arra, hogy egy zsidó gyermek túlélje a végzetes parancsot? Vajon mennyi esélye volt akkor egy héber édesanyának arra, hogy felnevelje a fiát? Vajon a nincstelen rabszolga-családnak mennyi esélye volt arra, hogy fényűző körülmények közé kerüljenek egyik napról a másikra? Emberileg: semennyi. De maga az Élő Isten mozdult meg. Ő vette a kezébe ennek a családnak a sorsát, és általuk az egész nép sorsát, egy nemzet sorsát. A mi döntéseinken is emberéletek múlnak, családok sorsa múlik, a nemzetünk sorsa múlik. Vajon tudunk-e így bízni az Úristenben, mert hogyha igen, csodákat fogunk átélni! Egy kedves énekünk versével zárnám a mai szolgálatot: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve Csak várjuk békén mindazt, ami jő. Mert Isten őriz híven reggel, este, Ő hű lesz, bármit hozzon a jövő.” (459,1)