Tevékeny Krisztus-várás

Lekció: Róm 14,13-23
Textus: Róm 14,19
Adventbe léptünk. Ismét. A várakozás lelkülete kell, hogy betöltse a mindennapjainkat. Csakhogy várakozni is kétféle módon lehet: tevékenyen vagy tétlenül. Pál apostol szavai, amelyeket az imént felolvastam, nem csak a római közösségnek szólnak, hanem mindnyájunknak. A felolvasott igeszakasz egy különleges gyülekezeti problémát vet fel, és Pál megpróbál igencsak gyakorlatias tanácsot adni. A probléma a következő: a római közösségben teljesen különböző hátterű gyülekezeti tagok vannak. Vannak pogány gyökerű, vannak teljes hitetlenségből jövő, illetve zsidóból keresztyénné lett emberek. Valahányszor összeülnek a gyülekezet közösségében egy-egy étkezésre (ami hozzáteszem, normális dolog volt), feszültség született a tagok között. Ugyanis, aki megtérése előtt bizonyos tisztasági törvények szerint élt, egyes ételeket teljesen mellőzött, elkerült, ezeket továbbra sem volt hajlandó fogyasztani. Voltak azonban olyanok, akik éppen a hitük szilárdsága miatt teljesen levetkőzték a gátlásaikat, hagyományaikat, magukkal hozott szabályaikat. Elviekben Pál maga is ezek közé tartozik, mégis a gyülekezet szívére helyez egy tanácsot, amelyen nekünk sem árt elgondolkodnunk.

A 13. versben így szól Pál: „Többé tehát ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek se okozzatok megütközést vagy elbotlást.” Érdemes megjegyeznünk, komolyan vennünk, hogy egy jól működő gyülekezet közösségén belül nem lehet ítélkezés. A gyülekezetnek nem ez a célja és feladata. Az egyháznak nem szűrőnek kell lennie, ahogyan mi azt sokszor elgondoljuk magunkban, és bármilyen furcsa, minket sem ültetett senki bírói székbe. Pedig sokszor mégis bíráskodni kezdünk.
A római közösségen belül erősnek az számított, akinek már végképp nem voltak gátlásai; a hite úgymond teljesen felszabadította. A gond csupán az, hogy ebben a felszabadultságban egyre kevésbé voltak tekintettel az erősek a gyengékre. Kissé suta a példa, de képzeljünk el egy futóversenyt, ahol néhány atléta előretör, és kuncogni kezdenek a gyerekeken, akik lemaradnak; az öregeken, akik kidőlnek útközben, vagy éppen a nyomorékokon, akiknek esélyük sincs a futásra. Pál azt mondja, egyfelől jó dolog, hogy a hit minden kötelék alól felold, minden szokás és hagyomány másodlagossá lesz az ember életében, ha Krisztus szabadítására tekint. Ugyanakkor ez nem ok arra, hogy másokat lenézzünk, megítéljünk azért, mert ők még nem tudtak teljesen erre az útra térni. Az ítélkezés táptalaja mindig az, hogy különbnek látjuk magunkat másoknál. Sokszor nem is szánt szándékkal, de mégis éreztetjük egyesekkel, hogy mi azért sokkal előbbre tartunk. Legyen bár szó gyülekezeti munkáról, szolgálatról, adakozásról, az alkalmak látogatásáról, a Biblia ismeretéről – ezek a dolgok könnyen válhatnak botránykővé azok számára, akik éppen csak ráléptek a hit útjára. Az ítélkezésnek esetünkben nincs, és nem is lehet semmilyen pozitív oldala. Egyrészt azért, mert Isten nem adta ki a kezéből a bírói pálcát, másrészt azért, mert nem tudunk helyes ítéletet alkotni senkiről sem. Sokszor éppen azokat az embereket szólítja meg és emeli magasba az Úr, akiket mindenki más lenéz vagy lesajnál. Ha a dadogó öregember Mózes ki tudta hozni Egyiptomból Isten választottjait; ha a műveletlen, halszagú és gyáva Péter igehirdetésére háromezer ember tér meg, és ha a keresztyéngyűlölő Saulból lesz egykor Pál apostol, akkor vajon kire mutogathatunk úgy, hogy azt mondjuk: semmirekellő. Ki tudja, talán a szemünk láttára fog Isten csodát tenni vele, és éppen őt fogja felhasználni a maga céljaira, holott mi sokkal jobbnak, alkalmasabbnak láttuk önmagunkat.

Pál azt mondja a rómaiaknak: ítélkezés helyett inkább arra törekedjenek, hogy a mellettük élőket segítsék a hit útján. Rómában a botránykő az áldozati hús volt, hiszen a gyülekezet egy része undorodva nézett arra a húsra, amit pogány isteneknek, kitalált bálványoknak áldoztak fel valamelyik szentélyben, és azután piacra került. Feltételezhetjük, hogy az ilyen hús olcsóbb volt a hagyományosnál, hiszen egy-egy pogány ünnep alkalmával felhalmozódott a piacon. A gyülekezetnek hitben erős tagjai persze kapva kaptak az alkalmon, és nyugodt szívvel vették meg, illetve fogyasztották az ilyen húst, mondván: a bálványistenek úgy sem léteznek, akkor pedig ez a hús semmiben nem különbözik attól, amit máskor eszünk. Voltaképpen igazuk volt, maga Pál is megerősíti ezt: „Tudom, és meg vagyok győződve az Úr Jézus által, hogy semmi sem tisztátalan önmagában, hanem ha valaki valamit tisztátalannak tart, annak tisztátalan az.” Akkor mégis mi a gond? A gond csupán az, hogy a gyülekezet egyes tagjai ezt nem tudták ilyen könnyen elfogadni, egyik napról a másikra. Akár azért, mert zsidó gyökereik voltak, és tisztátalannak tartották ezeket az ételeket; akár azért, mert pogány körökből jöttek, és az előttük lévő étel emlékeztette őket a régi életükre. Ezen oszlott meg a gyülekezet. Pál pedig éppen ezt sérelmezi: „Ha pedig atyádfia valamilyen étel miatt megszomorodik, akkor nem jársz el szeretetben. Ne tedd tönkre ételeddel azt, akiért Krisztus meghalt.” Mit jelent itt a tönkretétel? Azt, hogy aki elindult a hit útján, éppen a mi szabadosságunk miatt torpan meg, éppen mi hátráltatjuk abban, hogy a hitben növekedjen. Amikor Pál azt mondja ne okozzatok megütközést vagy elbotlást, akadályokról beszél. Voltaképpen a botránkozás szavunk is azt jelenti: valakinek csapdát, útakadályt állítani, amiben megbotlik, elesik. Persze, mondják, hogy legszebb öröm a káröröm; de gondoljunk bele, sokszor a magunk életével, magatartásával, óvatlanul kimondott szavaival embereket akadályozunk meg abban, hogy Istenhez menjenek. Hiszen mi vagyunk Krisztus követei ebben a világban, Őróla kellene tanúságot tennünk, a ránk bízott evangéliumot kellene hirdetnünk, hiszen ez bízatott ránk. Sokszor pedig akadállyá leszünk, és éppen miattunk maradnak emberek távol Istentől, a gyülekezet közösségétől, a templomtól. Belegondoltunk-e abba, hogy ezért is számot kell majd adnunk? A korinthusi levélben Pál ezt írja: „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít.” 1Kor 8,1 Bizonyosan jó dolog, hogy az ismeretben előbbre jutottunk. Jó dolog, hogy Isten feltárt előttünk ezernyi igazságot, de vigyáznunk kell azzal, hogyan bánunk ezzel az ismerettel.
„Hiszen az Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szentlélekben való öröm” – ez a mondat talán különösen is fájni tud nekünk. És abban is egészen biztos vagyok, hogy a római gyülekezet is pironkodott, amikor nyilvánosan felolvasták Pál levelét. Nagyon sokszor megtapasztalom, hogy a magunk életének fáradalmai között, a szürke hétköznapok között igencsak piros betűssé válik minden olyan alkalom, amikor nagyokat ehetünk és ihatunk. Valamiért így rögzült ez az elménkben, és nehezen szabadulunk ettől a gondolattól. Egyrészt szeretjük megmutatni, hogy akár 37 fogást is el tudunk készíteni, akár 12 asztalt is meg tudunk teríteni, akár egy tucat embernek is gyomorrontást tudunk okozni; másrészt vendégségbe is sokan úgy indulnak, hogy előtte jól kiéheztetik magukat; rákészülnek lelkileg is, akár Móricz Tragédiájában Kis János. Vajon tényleg ennyi örömünk maradt csupán? Pál azt mondja, hogy nem: „Isten Országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és Szentlélekben való öröm.” Isten a pillanatnyi örömök helyett az állandó boldogság állapotát helyezi a szívünkbe, a pillanatnyi jóllakottság és biztonságérzet helyett pedig valódi békességet ad. Csak meg kell tanulnunk az életünkben minden a maga helyére tenni. Jézus mondja a Hegyi Beszédben: „Ezért mondom nektek: ne aggódjatok életetekért, hogy mit egyetek, és mit igyatok, se testetekért, hogy mivel ruházkodjatok. Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?” Bizony több.

Végül, de nem utolsósorban Pál felhívja a rómaiak figyelmét arra, hogy egy gyülekezetnek az elsődleges célja és feladata az építkezés: Isten Országának építése. Ha ennek akadálya az, hogy egyesek ódzkodnak a bálványáldozati ételektől, akkor tudni kell lemondani arról. A korinthusiaknak így ír ugyanerről a problémáról az apostol: „Ezért tehát, ha az étel megbotránkoztatja testvéremet, inkább nem eszem húst soha, hogy őt meg ne botránkoztassam.” 1Kor 8,13 Merész kijelentés, de mögötte Pál szolgáló lelkülete áll. Ha ez az ára, hogy egy ember Istenhez térjen, ha csak így lehet békesség a gyülekezet közösségében, akkor tudnom kell lemondani. Persze, mi sokkal okosabbak tudunk lenni Pálnál: inkább menjen el az, akinek csípi a szemét a dolog, ne nézzen oda, forduljon el. Csakhogy Pál már megértette azt, amit a rómaiak még csak kapizsgáltak, s talán mi sem vagyunk sokkal előrébb: hogy emberéletek, lelkek múlnak azon, hogy mi makacsul ragaszkodunk egyes dolgokhoz. Bárcsak a szent dolgok iránt lennénk olyan elkötelezettek, mint az evés, ivás iránt.
Amint említettem, Krisztust kétféle módon lehet visszavárni, és a mi adventünk elárulja, melyik csoportba tartozunk: a tevékenyek avagy a tétlenek közé. Ha valóban tenni akarunk, építeni akarunk, lelkeket Istenhez vezetni, azt alázattal kell tennünk; néha lemondással, néha áldozatokkal jár. Néha valóban minden erőnket össze kell szednünk ahhoz, hogy megtegyük, amit Isten kér tőlünk. De ha egy lélek múlik rajtunk, a szerettünk élete a tét, a gyülekezet egységéről van szó, akkor meg kell tennünk. Adja az Úr, hogy a mi adventi várakozásunk valóban a lélekmentésről beszéljen, s amikor meg kell majd állnunk a mi Királyunk előtt, egy lélekért se érjen vádja minket, hogy miattunk nem látták meg Őt! Ámen.